Kováts Adél a Szabadföldnek adott interjújában mesélt arról, miért tagja húsz éve ugyannak a színháznak, mit szól a függetlenek helyzetéhez és mi az, amit sosem fog kinőni. Lapszemle.
A kérdésre, emlékszik-e még rá, hogy nagyon elveszettnek érezte magát, mikor 18 évesen, soproni diáklányként a fővárosba jött, Kováts Adél elmondta: „Tisztán emlékszem ma is! Merthogy szerintem a legtöbb Budapestre kerülő vidéki emberben létezik valamifajta sebezhetőségérzés, amit sosem nő ki – ahogy én sem” – fogalmazott a színésznő, aki majd’ húsz éve a Radnóti Színház tagja.
„Azáltal, hogy az anyaszínházam nem kötött rám béklyót, sokat vendégeskedhettem másutt és más szerepekben, kipróbálhattam magam rendezőként is, ennyiben ki is merült nálam a változatosság vágya. Úgy látom, hogy az emberek manapság túl hamar feladják és továbbállnak, ha valami nem úgy működik, ahogyan szeretnék – holott belülről megújulni sokkal nehezebb kihívás. Én szeretem érezni a talajt a lábam alatt, kell ebben a bizonytalan világban egy biztos hely, egy öltözőasztal, ahová hazajárok. (...) Kell, hogy az embernek egyszerre legyenek gyökerei és szárnyai” – fejtette ki Kováts Adél, akit az Új Színház-pályázatról is kérdeztek, hiszen a szakmai bizottság tagja volt.
Fotó: Nők Lapja Café
„Rendkívül elkeserítő az üzenet: valaki egy 20 oldalas, sajtcédulán benyújtott dolgozattal elnyerhet egy 300 millió forintos pályázatot valamiféle lobbival a háta mögött” – vélekedett a színésznő, akit arról is faggattak, miként látja az alternatív társulatok anygi helyzetét.
„Mintha a gyógyszeripar nem fordítana többet kutatásokra. Miért nem látják a vezetőink: ha egy ország nem áldoz az oktatásra és a kultúrára, elkótyavetyéli a szellemi tőkéjét! A fiatalok, a progresszívek jelentős színeket hoznak a színházi palettára, ők magokat vetnek, újat alkotnak, előrevisznek. Ha elengedjük a kezüket, az olyan, mintha lemondanánk a jövőnkről” – fogalmazott Kováts Adél.
A színésznő kislányáról is mesélt, akivel sok nehézségen estek át, hiszen koraszülöttként érkezett a világra. „Neki sokkal-sokkal nehezebb, mint a gyerekek többségének. Az élet paradoxona, hogy aki nem születik átlagosnak, az nagyon szeretne átlagos lenni, olyan, mint a többi gyerek. Nekünk abban is támogatnunk kell őt, hogy ne akarjon átlagos lenni. Mert nem lehet. (...) Hosszú évek tapasztalata után mondhatom: a legtöbbet a kommunikáció segít – a sorstársakkal. Azért törtem meg a kezdeti csendet, hogy én is segítsek együtt gondolkodni erről a problémáról, hogy hangsúlyozzam, milyen jó lenne a támogatás. (...) Az életre nincs garancia, el kell fogadnunk bizonyos adottságokat. Rajtunk múlik, hogy azt boldogan tesszük vagy tele kétségekkel, önmarcangolásokkal” – árulta el Kováts Adél.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.