Egy világpolgárról - Kollégája köszönti Marton Lászlót

Deres Péter, dramaturg, a Vígszínház munkatársa írt Marton László hetvenedik születésnapja alkalmából, melyet vasárnap ünnepelt a rendező.

Köszöntőre készülve általában a szakmai tényekkel kezdjük. Pályakép, rendezések, díjak, ilyen honlap, olyan honlap – fő a pontosság, utánanézünk, kutatunk, ellenőrzünk, rácsodálkozunk, korrigálunk, odatelefonálunk, odamegyünk, lemásolunk, kiprintelünk, válogatunk, és az elképesztő méretű adathalmaz észrevétlenül életre kel. Az emlékezés dimenzióját nyitja meg. Minden évszám, minden név, minden helyszín egy Embert körvonalaz. Egy Embert, aki a kollégánk, akinek munkáit követjük, esetleg dolgoztunk-dolgozunk is vele. Az emlékezés felidézi a közös élményeket, és mire az adatok egyharmadát feldolgoztuk, már ott tartunk, hogy: „Ó, hiszen én ismerem Marton Lászlót!”, sőt: „Ismerem, mint a tenyeremet!” És elégedetten megyünk a kávéautomatához; meglesz, alakul az anyag, még itt-ott finomítani kell a szövegen, és kész.

És akkor a folyosón összetalálkozunk vele, Martonnal. Most jön a főiskoláról, mindjárt egy díszlettervezővel lesz megbeszélése, aztán vissza kell mennie a Színművészetire, de tudjuk, hogy hatra megint itt lesz, sőt, inkább fél hatra, mert az esti próba előtt még át akar nézni valamit, utána pedig még világítania is kéne egy kicsit. Látszik, hogy sietne, hogy nincs egy perce – de ezt nem mondja. Hanem megáll, rögtön meghív arra a bizonyos kávéra, beinvitál az irodájába (kulcsát szokás szerint kint hagyja a zárban), leültet és kérdez: hogy vagy, mi újság, olvastam azt a kis tanulmányodat, nagyon izgalmas, amit a kortárs délkelet-lapp drámáról írsz, fel is jegyeztem pár dolgot. És te tudod, hogy tényleg elolvasta azt a tanulmányt, sőt, már mutatja is a jegyzeteit – és egyszerre azon veszed észre magad, hogy fél órája diskuráltok a kortárs délkelet-lapp drámáról.

Marton László

És amikor megérkezik a díszlettervező, és elköszönsz, és visszaülsz a számítógéphez, hogy folytasd a köszöntőt, csak bámulod a monitort, mert összefutnak a betűk a szemed előtt. És akkor rájössz, hogy „mégsem ismered eléggé”, mert minden egyes nap újat tudsz meg Marton Lászlóról. Hogy újra és újra képes meglepni a tájékozottságával, intelligenciájával, figyelmességével. „Hát egy mániákus skandinavistán kívül ki a fenét érdekelne a kortárs délkelet-lapp dráma?!” Pedig őt érdekli, és ugyanolyan lelkesedéssel és aprólékossággal tud beszélni róla, mint Csehovról vagy Ibsenről.
A másik dolog, amire ráébreszt ez a kis (Martonnál mindennapos!) epizód, hogy milyen kevesen maradtak, akik tényleg kérdeznek. Akiket valóban érdekel, hogy mi van veled. Akiket a te véleményed érdekel. Akik – észre sem veszed! – a legjobbat hozzák ki belőled, már azzal is, hogy figyelnek rád. Marton ilyen. És valószínűleg ezért (is) nagyon jó tanár.

De a legnagyobb élmény mégiscsak az, ha együtt dolgoztok. Kapkodós, „utolsó pillanatra hagyós”, „jó lesz ez így is”-világunkban szokatlan, hogy valaki ennyire gondos és felkészült. És tiszta fejű, józan, „rendezőileg” céltudatos. Milyen egyszerű ez: úgy érkezni az olvasópróbára, hogy tudom, mit akarok, honnan hová szeretnék eljutni! Marton ilyen.

Az intelligenciának, az ízlésnek és a karizmának valami egészen ritka elegye van meg benne. És valószínűleg ezért (is) nagyon jó rendező.
Világpolgár – a szó legnemesebb értelmében. A világpolgárság tudniillik korántsem csak azt jelenti, hogy „engem már nem lehet eladni Kanadától Finnországig”, inkább azt, hogy képes vagyok teljesen „belakni” azt a helyet, ahová munkám, életem, sorsom vetett. Megismerem (mert meg akarom ismerni), folyamatosan tanulom, figyelem, a helyiekkel együtt próbálom át-élni az adott kultúrát (nemcsak a színházit!), magatartást, szokásokat. Marton László ilyen. És valószínűleg ezért (is) van otthon a világ legkülönbözőbb részein, ezért (is) hívják vissza rendezni, tanítani, zsűrizni.

Deres Péter

Marton Lászlót ritkán hallod csakúgy „beszélgetni”. Nem kvaterkázós fajta, ő valóban beszél is. Mond. És amit mond, annak súlya van, arra oda kell figyelni. Lehet, hogy csak elsüt egy régi, tréfás anekdotát a próbán, de tíz mondattal később rájössz, milyen elmésen és frappánsan illett az a bonmot a gondolatmenetbe. Sőt, épp az világította meg a lényeget, amit te – legyen bármilyen jó „beszélőkéd” – nem tudtál volna ugyanilyen érzékletesen összefoglalni. Marton László a játék, a varázslat, a színházi csoda mellé visszaállítja a színházi gondolkodást is. És valószínűleg ezért (is) nagyon jó színházi ember.
Születésnapján listázhatnánk legendás rendezéseit a Képzelt riporttól A nők iskoláján, az Őfelsége komédiásán, az Össztáncon, A padláson át a Nóráig. Felsorolhatnánk tanítványait, akikből nemcsak kiváló színészek, de rendezők, színházigazgatók is lettek. Rajzolhatnánk egy világtérképet, és azon bejelölgethetnénk azokat a városokat, ahol rendezett, tanított Chicagótól Weimarig. Egyenként elemezhetnénk minden egyes évadot, amit a Vígszínház igazgatójaként töltött.
Mi mégis inkább az egyszerű ember bemutatásával zárjuk születésnapi köszöntőnket. A családapáéval. Aki, miután Turgenyevet próbált a Színművészetin, megegyezett a díszlettervezővel a mozgó falak kérdésében, majd szenvedélyesen elemezte a kortárs délkelet-lapp drámáról szóló tanulmányodat, utoljára – mint egy kamasz – mosolyogva megmutatja a kislánya fotóját a telefonján. Mert Marton László ilyen.

Deres Péter