A kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatójával, a legfrissebb bemutatójuk, a Vaknyugat kapcsán ültünk le beszélgetni. Az ír fekete-komédiát a Thália Színházzal közösen vitték színre, ezért január végétől Budapesten is látható lesz. Rátóti Zoltán annak kapcsán is mesélt, hogy Juhász Gáborral éppen most veszik fel a Csodalépés című albumot.
Rátóti Zoltán: Másfél évvel ezelőtt, Müller Péter Sziáminak átküldtem néhány zenei ötletemet, ő írt rá szövegeket. Péter jól ismer engem, az életemet, így számos meghatározó mozzanatot tudott beleszőni a dalokba. Először abban gondolkodtunk, hogy egy szóló-estet készítünk, prózai történetekkel. Végül húsz közös dal született. Nem mind kerül rá a cd-re, de egy koncert keretében, majdnem mindet eljátsszuk februárban, a Nemzeti Színházban. Szerencsém van, hogy Juhász Gáborral jó barátságban vagyunk, ő nagyszerű gitáros, ezért megkérdeztem, hogy egy ilyen világszínvonalú zenésznek nem ciki-e, ha leáll egy amatőrrel zenélni. Azt mondta, meghallgatja, mi készül és meglátja. Nagyon örültem, amikor felhívott és azt mondta, értékesnek érzi az anyagot. Hárman fogunk a színpadon és a lemezen is muzsikálni, Gáborhoz és hozzám csatlakozott Restás Gergő, a dobosunk, aki Sziámi zenekaraiban játszik. Nem annyira bonyolult a felállás, két gitár, egy jazz, egy akusztikus és a ritmus szekció. A koncert tematikáját a színházi történetek adják, ha lehet ilyen fellengzősen fogalmazni: egy színész vallomásait hallhatják a nézők. (Nevet.) Augusztusban már bemutatkoztunk ezzel a produkcióval egy fesztiválon. Szerették az emberek, úgyhogy bízunk benne, hogy a lemezt is szeretni fogják.
- Legutóbb a Katlanban találkoztunk, a nézők soraiban, A helység kalapácsán. Jövőre melyik előadást tervezik vinni?
Rátóti Zoltán: A stúdióban játszunk egy gyerekelőadást, Holnemvoltfa a címe, ami nagyon szép és nagyon nagy sikerrel megy. Várady Szabolcs írta és rendezte. Szerintem el tudjuk vinni az Ördögkatlanra, és más fesztiválra is. A felnőtt előadások közül, talán utaztatható lesz a Cigánytábor az égbe megy című csodálatos ballada. Most zajlanak a próbái. A Söndörgő együttes fog a színpadon zenélni. Nagyon bízom ebben az előadásban, a történet és az alkotók miatt is. Sok függ attól, hogy mennyibe kerül utaztatni egy produkciót, ha egyáltalán lehet...
- Kaposváron most több vendégprodukciót is fogad a színház, a Vendéghétfők nevű program keretében. Milyen a visszhangja a sorozatnak?
Rátóti Zoltán: Hatalmas sikert arat, aminek örülök, közben persze van bennem egy kis félelem is, nehogy saját magunktól vegyük el a nézőket. Visszatérve a Katlanra, azt hiszem Bérczes László meg fogja hívni a Csodalépés koncertet is, és örülnék, ha el tudnánk vinni a Vaknyugatot, amit most mutattunk be. Laci rendezte, érintettek vagyunk a dologban. (Nevet.) Bár szereplőként talán nem jó ízű ilyet mondani, de mégis megkockáztatom, hogy jól sikerült, jó színház lett, mi nagyon szeretjük csinálni.
- Ön Welsh atyát játssza benne. A színlap szerint, a darabbéli, világvégi helyszínen, Leenaneben százegynéhányan laknak; Magyarföldön, ahol polgármester volt, harmincnégyen...
Rátóti Zoltán: (Nevet.) Leenaneben százötvenen, igen, utánanéztünk.
- Nem nagy a különbség a két szám között.
Rátóti Zoltán: Valóban nem. Magyarföldön is megtapasztaltam, hogy minden kis, zárt közösségnek kialakulnak a maga szokásai, szabályai. Ha belecsöppensz egy kis körbe, megrémítheted az embereket, időnként pedig csodálatot válthatsz ki belőlük, mint a darabbéli Welsh atya a lepusztult ír faluban. A végletek benne rejlenek az ilyen és ehhez hasonló helyzetekben. A darab éles képet mutat egy pici közegről, olyan emberekről, akik szinte a világvégén élnek, de nem érzik nyugtalanítónak azt, amivel ez a helyzet jár. Ugyanakkor a kilátástalanság előhozza a konfliktusaikat, erodálja az életüket. Tartózkodom attól, hogy nagy szavakat mondjak, de a történet némiképp a megvilágosodásról is szól. Welsh atya jelenléte új perspektívát nyit az emberek előtt, akik menetrendszerűen élik az életüket, és megjelenéséig nem is tudnak mást elképzelni.
- Mennyire volt nehéz ilyen, látszólag távoli figurákat próbálni?
Rátóti Zoltán: Szép volt... Mi is ráismertünk arra, hogy sokszor viselkedünk ösztönlényként. Furcsa módon, a találkozás a nagyon egyszerű indulatokkal, primér dolgokkal, esendő figurákkal valahogy megnemesítette a próbafolyamatot. Ritka az, amikor az embert ilyen mámorító érzéssel tölti el, hogy készül a szerepére. Persze sok kínlódással is járt a munka, megküzdöttünk a kifejező megoldásokért, minden mondatot meghánytunk-vetettünk, de sokat nevettünk a humoros nyelvi fordulatokon, nem éreztük azt, hogy meg kell erőszakolni az anyagot, sokminden magától értetődően alakult. Nem találtunk semmi mocskosat a darabban, vagy a történetben, lenyűgözött minket ez az egyszerű, szinte érintetlen világ, ami mégis modellezi a miénket.
- Említette egy interjúban, hogy nem szereti a nyíltan politizáló színházat. Ebben a darabban két testvér, két erő küzd egymással, birkóznak. Bár valahol mélyen a szeretet is összetartja őket, harcuk nagyon kegyetlen. Ezt mennyiben érzi találónak a magyar viszonyokra?
Rátóti Zoltán: Úgy fogalmaztam, hogy nem szeretem a politizáló színházat. Ezt annyiban módosítanám, hogy nem szeretem az üzengető, aktuálpolitizáló színházat. Azt, hogy két ellenséges erő működik a darabban, le lehet fordítani a Jóisten és a Sátán küzdelmére is, sőt, minden kétpólusú rendszerre. Nyilván lesz majd, aki ezt vagy azt akarja belelátni a testvérek küzdelmébe. De a próbák folyamán nem merült fel, hogy ezt a viszálykodást valamivel azonosítsuk, hogy leleplezzünk általa valamit, vagy valakit. Valószínűleg én lettem volna az első, aki egy ilyen olvasat kidomborítása ellen tiltakozik. A Vaknyugat mélyebb tartalmakat hordoz, az ember két oldalát mutatja meg, olyasmit tárgyal, ami mindenkiben fellelhető. Ha a lelkünket leplezzük le, az sokkal izgalmasabb, mint ha rágyúrunk az aktuálpolitikára.
- Az utóbbi hetekben erős indulatok kavarognak a kultúrpolitika színterén is, többek közt Fekete György személye körül. Többen kiléptek a Magyar Művészeti Akadémiából, amelynek Ön is tagja. Mit szól hozzá?
Rátóti Zoltán: Óriási dolognak tartom, hogy a Művészeti Akadémia egyáltalán megszületett. Nagyon sajnálatos, de úgy látszik, ez jellemzőnk, hogy nem tudunk a dolgok létrejöttének örülni és ellenségeskedést szítunk. Én biztosan nem fogok kilépni az Akadémiából, mert büszke vagyok arra, hogy tagjává választott a testület. Zárójelben megjegyzem: kár, hogy olyan mondatok is elhangzottak, amelyek félremagyarázhatóak. De a Makovecz-féle szellemiségnek egy olyan kötőanyagnak, olyan erőnek kéne lennie, ami összehozza a művészeket. Nagyon fontos, hogy ne csak a tudománynak, a művészetnek is legyen Magyarországon akadémiája.
Hodászi Ádám / Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.