A „remény színházáról” - Káva reflexiók egy Mohácsi interjúra

Mohácsi János Heti Válaszban megjelent interjúja kapcsán a Káva színész-drámatanárai Edward Bond-ról és a „remény színházáról” gondolkodtak. A következőkben a spontán kialakult elektronikus levélváltás szerkesztett változata olvasható. A beszélgetésben részt vettek: Milák Melinda, Romankovics Edit, Gyombolai Gábor, Sereglei András és Kardos János.

Egy olyanfajta színháznak, ami csak a pozitívumot akarja láttatni, annak egész egyszerűen nem lesz közönsége, mert színházelméleti úton könnyen ki lehet mutatni, hogy az unalmas lesz. Sem a jobboldali, sem a baloldali néző nem viseli el az unalmas színházat, ez politikai nézettől független. Ledilettánsozhatom, de mondhatnék mást is, de aki a színházból kiűzi a konfliktust, az egyszerűen nem tudja, hogy mit csinál. (Mohácsi János)

M.M.: Érdekes az interjú. Éppen ma az Edward Bond-féle drámáról olvasgattam, Mohácsi egyfolytában arról beszél, hogy csak az a drámai, amelyben mindkét fél igazsága meg van mutatva. Bond ugyanakkor egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a drámában igenis igaza van valakinek, azt mondja, Hegel tévesen állítja azt, hogy Antigonénak és Kreónnak egyaránt igaza van. Hm?

R.E.: Az interjú kapcsán nekem is rögtön eszembe jutott Bond. Fontos, hogy tisztázzuk, mit jelent a „Mindkét fél igazsága…”Mit jelent Mohácsinak? Mit jelent Bond-nak? Mit jelent nekünk?

Nekem nem azt jelenti, hogy mindenkinek igaza van, mindenkivel azonosulhatok, egyetérthetek, hanem azt, hogy mindkét félnek meg vannak azok a sajátos szempontjai, amelyek bizonyos szemszögből érthetőek, vagyis a helyzet és a benne lévő felek nem feketék vagy fehérek. Bond szerint az egyik fél az embersége szerint, a másik fél a társadalmi kényszerek miatt cselekszik úgy, ahogyan. Bond azt mondja, hogy az igazi drámákban az emberségünk mégis minden esetben valamelyik oldalra áll, még akkor is, ha a másik fél viselkedését is értjük, hiszen magunk is társadalmi kényszerek, elvárások között élünk. Az Antigonéban az emberségünk Antigoné mellé áll, a Hamletben meg Hamlet mellé. Antigonéval és Hamlettel fogunk együtt érezni, mert Kreón és Claudius nem az emberséget képviselik, hanem a társadalmi szükségszerűségeket.  A mi Bábok előadásunkban is érthetőek Krisztina szempontjai, aki a társadalmi kényszereknek, a külső elvárásoknak próbál megfelelni és nem az emberségének. Krisztina az évek során annyira megtanulta, megszokta ezt a viselkedést, olyannyira magáévá tette, hogy már így érzi biztonságban magát, de gyermekkorában biztosan nem erre vágyott, és nem is lehet boldog így. Minden radikális ártatlanságát mélyen elnyomta, elfojtotta magában azért, hogy megfeleljen, falat épített maga köré, ez a fal megvédi őt, közben megakadályozza abban, hogy igazán közel kerülhessen valakihez. Értem az ő igazát is, hiszen mindannyian falakat építünk, de a színháznak épp az a dolga, hogy az eltemetett emberségünket ébressze fel, hogy lebontsa a falakat!

Gondolom, a Mohácsinak is van saját értelmezése erről, csak azt egy ilyen interjúban nem fejthette ki bővebben. Az ilyen ki nem fejtett gondolatok aztán sokakat provokálhatnak. Mert mit jelent igazából a „remény színháza”, vagy a „konfliktusok a színházban”? Mindenki mást ért alattuk, lehet így is úgy is magyarázni, de nem érdemes azt mondani dilettáns, mert az nem mond semmit, és legfőképpen eltörli a gondolkodás, a párbeszéd lehetőségét.

Mert a legfontosabb mégis az, amikor Mohácsi azt mondja, hogy kánonokat lefektetni egyik művésznek sincs joga, és nem jó, ha valakik megmondják, hogyan kell színházat csinálni. Nem lehet megmondani, de mindenkinek joga, hogy a saját színházát értelmesen megfogalmazza. Nekem a „remény színházával” sincs bajom, ha tudom, mit jelent.

Edward Bond (fotó: bloomsbury.com)

GY.G.: Nagyon érdekes beszélgetés (én nem keverném feltétlenül ide Bond-ot). Nekem az jut eszembe, ami már régóta motoszkál bennem, hogy milyen színházra van szüksége az embereknek. Olyan, mintha a „remény színháza” azt a természetes emberi igényt elégítené ki, mint amikor a kisgyerek újra és újra ugyanazt a mesét szeretné hallani a szüleitől, mert az megnyugtatja, attól biztonságban érzi magát. A katarzis a mesében sokszor ugyanakkor és ugyanúgy eljöhet, a gyerek éppen ezért az érzelmi rodeóért hallgatja újra és újra szívesen ugyanazt az ismert és „kanonizált” formában elmondott mesét.

Csakhogy(!!!) a gyereknek fel kell nőnie és új terepre kell lépnie, és e biztonságból is merítve, különböző életkori fázisokban magának kell megoldania a kríziseket (lásd Erikson), vagyis kockáztatnia kell (lásd Mundruczó cikk a színház.hu-n), és úgy kell továbbmennie, mert így lesz felnőtt. Szerintem a krízisekben való dönteni tudás, az adott esetben való kockáztatás mindenki (akár jobb, akár baloldali, vagy „sehonnani”) számára pozitív történés. Vagyis tényleg a dolog pozitívsága (lásd Mohácsi interjú) attól függ, melyik életkorban szeretjük élni az életünket, és mivel merünk szembenézni, szembesülni. Maradunk gyerekek vagy felnövünk végre? A színház, ha jó (az én fogalmaim szerint) ezt a döntést segíti elő, gondolkodtat róla.

R.E.: Igen, az egy fontos kérdés, hogy a színház gyermeknek tekinti-e a nézőt, vagy felnőtt szuverén egyénnek, és ez nem csak életkortól függ! Mi a kicsiknek is valódi drámát akarunk mutatni!

Ugyanakkor az igazi mesék gyermekkorban is arról szólnak, hogy a főhős rengeteg kihíváson keresztül: harcon, küzdelmen, ármányon, halálon, próbák során át jut el az „éltek míg meg nem haltak” befejezésig. A mesék telis teli vannak konfliktusokkal. Nemekkel és igenekkel. A főhősnek mindig rengeteget kell kockáztatnia, ha nyerni akar. A mesében persze mindig elnyeri a jutalmát, így a mesék alapvetően arra tanítanak, hogy érdemes küzdeni, ha boldog akarsz lenni, és arra, hogy a küzdelemnek van értelme, s így végső soron az életnek van értelme (lásd Bettelheim)!  Ha jól értem, akkor a remény színházát hirdetők, és például Vidnyánszky Attila sem azt gondolják, hogy száműzzük a színházból a konfliktusokat, csak azt kérik számon, hogy legyen a katarzis egyfajta feloldás, hogy van értelme a küzdésnek.

A kérdés persze az, hogy az „éltek boldogan” rózsaszín hazugságként, vagy érett, józan, tapasztalattal teli életként jelenik meg. A kérdés az, hogy csak akkor érdemes élni, ha minden szép és jó, vagy az élet értelmét éppen a küzdelem és annak felismerése adja, hogy „A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga!” Az élet célja, értelme és egyben szépsége is ez! Tehát: „Ember küzdj és bízva bízzál” Ember reménykedj! A színházban pedig legyen valódi és mai! küzdelem, és ne álságos és avitt tusakodás.

S.A.: Szerintem mi a Kávában a résztvevőket arra késztetjük, hogy a mi színházunkban gondolkozzanak magukról és az őket körülvevő világról, és véleményezzék azt. Arra is rámutatunk, hogy a dolgok (negatívumok) megváltoztathatók. Hát ha ez nem remény, akkor nem tudom mi…

R.E.: Így van! Mi is a remény színházát csináljuk. Mindenki, aki színházat csinál, a remény színházát csinálja, csak az a kérdés, hogy miben reménykedünk. Ahogy Dürrenmatt írja: „Sohasem szabad felhagynunk azzal, hogy olyannak képzeljük el a világot, ahogyan értelmesebb lenne!” S e gondolat jegyében írja meg Az öreg hölgy látogatását, amelynek a végén a városlakók (Güllen polgárai) kollektív gyilkosságot követnek el a pénzért, a jólétükért! Nem túl pozitív befejezés, de a cél Dürrenmattnál is a szembesítés. Mi, nézők ránézünk a történetre, és bizonyos pontokon magunkra ismerünk, ugyanakkor a reményünk megmarad, hogy mi nem fogunk gyilkossá válni, mert megrendít, milyen igaz a történet!

Fotó: kavaszinhaz.hu

M.M.: Na, tök izgalmas ez a beszélgetés, én mégis visszakanyarodnék Bondhoz, mert számomra még mindig fejtörést okoz. Értem, hogy – visszatérve a Bábok előadásunkhoz – a mi emberségünk nem Krisztinát pártolja, ezért vagyunk jóban egymással, ezért szeretjük egymást, ezért is dolgozhatunk együtt több, mint 10 éve. De biztosan van olyan a nézők/résztvevők között, akinek az embersége Krisztina felé húz. Az ő embersége azt mondja, fontosabb a kötelesség, a megfelelés másoknak és ezáltal saját magunknak. Nem? Az is csak egy feltételezés a részünkről, hogy ő elnyomta a radikális ártatlanságát. És ha nem?

Mi felvillantjuk mindkét oldal igazságát, és a néző eldöntheti, hol az ő embersége ebben. Az nem biztos, hogy azaz igaz, a nemes, a jó, amit mi gondolunk, vagy amit ő gondol. Tehát ki mondja ezt meg? Mindenkinek hite szerint?

R.E.: Szerintem mi nem mondjuk meg azt, hogy mi az igaz, a nemes, és főként nem azt, hogy, mi a jó. Mi azt állíthatjuk, de ezt sem explicit, csak a helyzeteken keresztül, hogy ha elveszíted a radikális ártatlanságodat, hogyha krízis helyzetekben nem az emberséged, hanem a társadalmi elvárások szerint cselekszel, ha a kötelességtudat irányít és nem az igazságérzeted, akkor az emberséged sérülni fog (ahogy Bond mondja, korrumpálod az emberségedet). Itt fontos, krízishelyzetekről van szó, drámai helyzetekről. Ezért állítja azt Bond, hogy a valódi drámákban mindig provokatív, szélsőséges helyzetek jelennek meg. A hétköznapokban sokat segít nekünk a sok társadalmi szabály, hogy gördülékenyen és hatékonyan éljünk, nem okoz gondot, nem töri ripityára az emberségünket, ha azonban olyan problémák elé kerülünk, ami a boldogságunkról, az életünk értelméről szól, akkor minden esetben vásárra visszük a bőrünket, próbára tesszük az emberségünket. A színházban és a drámában ezért nem nagyon van kompromisszum, a drámai hősök nem tudnak kompromisszumot kötni, a helyzet nem engedi ezt. Sem Antigoné, sem Médeia, sem Hamlet nem úszhatja meg a döntést. „Elképzelhetetlen lenne, hogy Antigoné meggondolja magát, vagy Oidipusz vállalt vonva úgy dönt, hogy mégsem vakítja meg magát.”- mondja Bond.

K.J.: Azért arra kíváncsi vagyok, hogy amikor felnőttekkel játsszuk majd a Bábokat, hányan fogják Krisztina igazságát a magukénak érezni.

R.E.: Biztos vagyok benne, hogy sokan. Minél idősebb valaki, annál vastagabb falat épített maga köré, annál kifejlettebb a társadalmi énje, annál mélyebbre süllyedt a radikális ártatlansága. Szerintem mégsem az emberségük, hanem a kötelességtudatuk és a túlfejlett társadalmi énjük húzza majd őket Krisztina felé. Mert Krisztina viselkedése nagyon hasznos és funkcionális, de én semmi emberséget nem látok benne. Ugyanakkor azt remélem, hogy a felnőttek többsége magára ismerhet Krisztinában, és szembesülhet azzal, hogyan bánik saját emberségével. És azt mondja majd magában: Nem, nem én nem akarok ilyen lenni! Ez a reményem a mi színházunkban!