'A ráció nem oldhatja meg dolgainkat' - Interjú Bérczes Lászlóval

Januártól játsszák Bérczes László kaposvári Vaknyugat-rendezését a Tháliában. Ennek kapcsán beszélgettünk vele a „nem tudás”-ról, a mezsgye-létről, a csodáról, és arról, mit jelent a maraton elején és végén lenni. Vigyázat, a beszélgetésben a rendező az előadás befejezését is elárulja! Na jó, azért nem egészen...

Hogy érzed magad Kaposváron? Korábbi beszélgetésekben sokszor említed Kaposvárral kapcsolatban a „bizalom” szót...

A társulat bizalmát nagyon nehéz megnyerni. Ezzel azt is kimondtam, nem gondolnám, hogy elnyertem, de ingyen nem is adják. Most türelmet tanulok, türelmesnek kell lennem. Mindenképpen a munka folyamata az, ami eldönti a dolgokat. Például a Vaknyugat próbafolyamata és végeredménye.

A „munka” alatt most a rendezésre gondolsz, de művészeti vezetőként is jelen vagy a színházban. Ez mit jelent?

Nincs kormány a kezemben, hogy látnák, hogy forgatom, vagy épp fékezek. Ez nem látszik. Illetve látszik egy repertoáron és látszik a fogadtatáson. Az első év - első éven az első közös évemet értem Rátótival - botladozó volt, de most bizakodóbb vagyok, a második évad egyelőre nagyon jónak mutatkozik. A gyerekelőadások, az Éjjeli menedékhely vagy az Othello Gyulaházán igazán jól sikerültek, jól is fogadták őket. Büszke vagyok arra, hogy Kaposvárott lehetek, de nem tagadom, néha mégis eszembe jut, hogy bármelyik vidéki színháznál szívesebben lennék, mint itt.

Miért?

Azért, mert abszurd elvárásként folyamatosan számonkéretik a nyolcvanas évek legendás Kaposvárja, amelyik számomra is legendás, részben magam is azon nőttem föl. Nagyon nagyra tartom, de én, vagy mi ezt nem tudhatjuk fölmutatni – és más sem tudná. Egy másik korszakban élünk, amiben a színház sokkal jelentéktelenebb része a nagy egésznek, mint a nyolcvanas években volt. Úgymond szabadság van, tehát a színháznak az a fajta plusz értéke, hogy ott majd mondanak valamit, amit máshol nem lehet, elveszett. A kínálat is sokkal nagyobb az utazástól az internetig, a fogyasztói társadalom átkaként az igénytelenség is nőttön-nő, magyarul sokkal kisebb a színház jelentősége, mint húsz-harminc-negyven évvel ezelőtt.

A Vaknyugattal már foglalkoztál, a Bárkán szeretted volna megrendezni.

Igen, eredetileg 2004 körül szerettem volna a Bárkán megcsinálni. Akkor is Kovács Lajos játszotta volna Colemant, Hamvai Kornélt pedig már fölkértem a fordításra. A Vígszínház egy cseppnyi késéssel kérte meg a jogokat, fölhívtak, mondtam, hogy nyugodtan csinálják. Az övék Varró Dániel fordításával meg is valósult. A mienk viszont nem, mert Kovács Lajos akkor hagyta abba a színházazást, egyik napról a másikra, én pedig nem akartam nélküle megcsinálni. Pedig nagyon érdekes lett volna, hogy Budapesten két színházban is megy ugyanaz a darab, más rendezésben, ráadásul nem is ugyanaz a fordító. Most majdnem ez történik, Gothár újra megrendezte, most az Átriumban, és azt gondolom, két teljesen különböző előadás született.

Mindkét előadás Varró Dániel fordítását használja.

A Vaknyugatban rengeteg humor van, és ez a nyelvben is megjelenik. Varró Dani ott volt a bemutatón Kaposváron, kíváncsi vagyok, érzékelte-e, hogy le-lenyestünk piciket, egyszerűsítettünk a fordításán. Nagyon élveztem olvasni a szövegét, de meg kellett találni az egyensúlyt, hogy megmaradjon a szöveg humoros, kicsit roncsolt része, de ne győzze le az előadást, vagy ne lógjon le róla.

Mit jelent, hogy a Vaknyugat a Thália Színház és a kaposvári Csiky Gergely Színház közös produkciója?

Valamikor, nyolc-tíz évvel ezelőtt Beregszászban rendeztem Háy János Pityu bácsi fia című darabját. Akkor gondoltam ki, úgy kéne, hogy Budapesten is lássák. Született egy nagyon jól működő szövetség a Tháliával, miszerint két díszlet készül, és csak a színészek utaznak. Tehát nem kellett a szállításra költeni. Nagyon sokszor mehetett így a Pityu bácsi fia. Ez most is lehetőséget teremt arra, hogy ha jól fogadja a Vaknyugatot a közönség, akkor folyamatosan menjen Budapesten, és Kaposvárott is el lehessen néha játszani később.

A Mezsgye című köteted kapcsán idézted néhány soros életrajzodban: „…minden mezsgye volt az életemben, mindent ott csináltam… A mezsgyéről jobban lehet látni, mi történik. Igaz, nem lehet beavatkozni. Ez az átka ennek a helynek. Mi haszna persze annak, ha az ember csak lát.” Mit jelent most a mezsgye az életedben?

A mezsgye valójában magatartást jelöl, a helye változó. A mezsgyét általában valaminek a szélén képzeljük – én most pont középen látom. Ahol vagyok, és ahonnan nem tudom befolyásolni a dolgokat, legfeljebb csak nézem, az pont a két oldal között húzódó sáv. Onnan semmibe nem tudsz beleszólni, mert nincs hatalmad hozzá. De én nem tudok „vagy-vagy”-ban gondolkodni, csakis „és”-ben, az „és” jelenti a mezsgyét számomra. A Vaknyugat is erről szól. Van két testvér - a mi előadásunkban szándékosan idősebbek -, akik már több mint hatvan éve egy házban, mondhatnám úgy is, egy hazában élnek, és egyszerűen nem bírnak egymással meglenni; a több mint hatvan évük folyamatos konfliktusban, veszekedésben, verekedésben zajlott. Jelen van a történetükben egy mulatságos alkoholista pap, aki megpróbál a testvérek közt békét teremteni. Ő az, aki a mezsgyén lavíroz - minthogy alkoholista, azt is mondhatom, a mezsgyén tántorog -, ő próbálja az örök ellenségeket kibékíteni. Az ellenségek testvérek, ami azt jelenti, hogy el nem szakadhatnak egymástól, egymásra vannak utalva, egymásba csavarodva, egymásba nőve. Azt kéne belátniuk, hogy ha már a sors úgy hozta, hogy együtt kell élniük, jobb lenne nem háborúskodással tölteni az életet. A darab szerint ez a végtelenségig tart. Mivel egyikük sem enged, csak megy a másik után, folytatódik minden, ahogy volt. Ezt írja McDonagh.

Szerintem nem.

Nem ez a vége?

Benne van a változás lehetősége.

Talán benne van, mindenesetre mi ezt sokkal erősebben hangsúlyozzuk. Ugyanakkor nem látom a realitását, szinte csoda-szerű dolognak kellene történnie, hogy ebben a házban és hazában együtt élő emberek megbékéljenek egymással. Ezt állítom a Vaknyugatról, és ezt állítom Magyarországról.

Nehéz a testvérek dolga, hiszen bármiféle szülői minta híján vannak.

Persze. Ennek a társadalmi vonatkozásaival nem foglalkoztam a próbák során, de ott van valahol hátul az agyamban. Ilyen szempontból érdekes, ahogy Gothár Vaknyugata fiatalítja, én meg öregítem az eredetileg negyvenes éveikben járó testvérpárt. Számomra éppen a két hatvanas éveiben lévő szűz férfi alakja lesz szerencsétlenül szánalmas és mulatságos. Hiányzik mellőlük a nő. De bármilyen elvadult, mégis csak ott létezik a közelükben egy angyal, a Kicsilány, és akármilyen röhejes és szánandóan szerencsétlen, pitiáner a pap, mégis csak övé az erős állítás: áldozatot hoz a testvérekért.

Mit jelent szerinted a vallás, a hit ebben a történetben?

A vallás tárgyi megnyilvánulásai sokszor álságos önmentések; például a szentszobor-gyűjtögetés Valene részéről gyakorlatilag a másik provokálását szolgálja, ennek a valódi hithez semmi köze nincsen. McDonagh pedig elszórakozik kicsit az ír katolikus egyházzal, joggal vagy nem joggal bírálja, nevetségessé teszi. Engem a szeretet része jobban érdekel, és ennek nincs köze hithez vagy hitetlenséghez. Ennek a lehetősége mindenkiben ott van. Én nem vagyok hívő, és mégis, a vágy a hitre bennem elementáris. Ebből indulok ki. Az már csak szerencse kérdése, kivel mi történik életében, eljut-e egy konkrét, megnevezhető hithez, vallásgyakorlóvá válik-e vagy sem. De a vágy a hitre talán mindannyiunkban ott van. Hogy ez pontosan mit jelent, nem tudom, csak annyit tudok: minden egyes ember és emberi viszony, de minden, a fűszáltól a csillagokig, sokkalta bonyolultabb, mintsem, hogy belőle töredéknyinél többet megérthetnénk. Ez a végtelen pedig egyértelműen a transzcendencia felé mutat, akkor is, ha én nem hiszek egy valahol pipázgató nagyszakállú „nemtudomkiben” – nyilván nem is őbenne kell hinni. Azt tudom, hogy fölfoghatatlan a világ és fölfoghatatlan az ember is. Innentől kezdve a ráció nem oldhatja meg a dolgainkat. Maga a vallás csak annyiban érdekel a Vaknyugat esetében, amennyiben egy válságban lévő embert fölmutat, aki egyszerre próbálja képviselni az egyházát és folyamatosan kételkedik annak tanításában.

Van valamilyen különbség a két testvér, Coleman és Valene közt?

Van. Bár ugyanaz mozgatja őket, nagyon különböző személyiségek. A Kovács Lajos által játszott Coleman látszólag durvább, ő lövi szét Valene tűzhelyét, ő töri össze Valene szobrait, a mi előadásunk alapján ő fizikálisan is erősebb. Ő az, aki folyamatosan akcióba lép. Azt hiszem, kevesebbet gondolkodik, de sokkal érzelmesebb. Valene racionálisabb, szárazabb, számítóbb, éppen ezért a próbák alatt néha olyan érzésünk volt, hogy kegyetlenebb, mint a másik. De azért azt hiszem, a mérleg nagyon egálban van. Egyforma bennük az amortizáció, a hitetlenség, a kegyetlenség. Nagyon a végén vannak valaminek. Két véglény. Bennük hinni maga a csoda már.

A műsorfüzetben így fogalmazol: „A két utolsó ember a világon.”

Igen, abból indultam ki, hogy ők a két utolsó ember. Nem mondhatom tehát, hogy „na jó, ezek menjenek a francba, mert ott van az a sok másik”. Nincs másik. Ez a kettő van, ezeket kell megváltani. Ami nem akármilyen feladat. És a pap levelében ez áll: „én mégis fogadok tirátok, mindennek az ellenére.” Amire a pap hivatkozik, az az előadás tétje: hogy ez a két gazember, ez a két véglény vissza tud-e találni a „gyerkőce” korukhoz, azokhoz az ártatlan gyerekekhez, akik valaha voltak. Nem idealizálom a gyerekeket, de ők mégiscsak koncentrált figyelemmel képesek belemerülni a világba, rácsodálkozni mindenre, miközben nem ítélkeznek. Képesek megtapasztalni a csodát. A tét, hogy ez a két gazember elnyeri-e ezt a gyermeki létezést vagy sem. De megsúgom, nálunk elnyeri.

A pap levele, amit a testvérekhez ír, a tó partján születik, ott, ahol az öngyilkosok az utolsó kérdést teszik fel maguknak…

Ez a tó szinte hívja, vonzza a papot, aki végül csatlakozik a sok-sok áldozathoz, akik a tóba ölték magukat. A Kicsilánynak van egy nagyon-nagyon szép monológja ott a tóparton, ami tulajdonképpen kézfogás a halottakkal. A lány azokról beszél, akik már lenn vannak, túl vannak az életen, de súgnak nekünk, hogy bármilyen rossz is, „hajrá, próbáld csak Kicsilány, élj, mert amíg élsz, mindig megvan a lehetőség a boldogulásra”. Ez nekem kapcsolódik a Cseh Tamás könyvhöz is – Tamás, nem sokkal a halála előtt gyönyörűen beszél az életről. Ő, mint kifelé menő ember üzeni az itt maradóknak, hogy az élet káprázat. És ez az, amit a Kicsilány képvisel. Az ártatlan derűt és élni akarást, az élet szeretetét, annak mindenével együtt. Nekem erről is szól ez a darab.

Sok helyen említed a csapatot, akikkel dolgozol, vagy egyes színészeket, akikkel valamiért egymásra találtok. Van valami láthatatlan kötelék, összhang közted és a színészek között.

Rájöttem, nekem mindig szerencsém volt a színészekkel. Mucsi Zolitól Czintos Józsefig, Pálfi Ervintől Bíró Józsefig, Lázár Katitól Szabó Mártáig... És most itt ez a négyesfogat, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Nekem létkérdés egy próbafolyamatban, hogy létrejöjjön egy egymást elfogadó, egymást szerető és egyenrangú emberekből álló csapat. Ide értem a súgót, a kellékest, a világosítót, az asszisztenst, a főszereplőt, a tervezőt is. Ha csak lehet, derű legyen, humor legyen, jókedv és szelídség legyen. Ez a szeretet és izgalom, hogy együtt bábáskodunk valami körül, hosszú távon energiát ad. Szembekerülés lehet a próbákon, hiszen bizonyos dolgokat másképp látunk, de számomra nincs olyan színházi végeredmény, ami az embertelenséget igazolja. Nem fordulhatunk ki magunkból csak azért, mert nagy művészetet csinálunk. Jó lenne ugyanígy közlekedni az utcán is.

Hogyan alakult ki a Vaknyugat „vonósnégyese”?

Kovács Lajossal dolgoztam tíz-tizenkét évvel ezelőtt, de már jóval korábban találkoztunk Szolnokon, ahol középiskolai tanár voltam. Aztán könyvet is írtam róla, vele ez már egy nagyon régi kapcsolat. De például Hunyadkürti Gyuri, akit eddig csak színpadon láttam, óriási felfedezés volt. Mészáros Sárát láttam már, és nagyon nagyra tartottam, kivételes dolog, hogy találkoztunk. Rátótival nagyon izgalmas volt, hogy tud-e nem igazgatóként lenni a próbán. És abszolút tudott. Alázattal próbált. Szerettem volna, ha minél szélsőségesebb karakter az övé. Fontos volt, hogy sikerüljön egy egészen más arcát felmutatni, és kimozdítani őt a rá kényszerített sablonból: ő az elegáns, szép férfi, aki szépen beszél, akitől a hervadó szépségek elolvadnak… Itt kell megemlítenem Cziegler Balázst, a tervezőt is, tehetsége és embersége példa számomra.

A papban nincs ilyen jellegű vonzerő?

Miért ne lenne? Éppen az okozza a feszültséget, ha férfiként tekintenek rá. De ő őszintén hisz, és hiszi, hogy katolikus papként az a dolga, hogy „ne legyen férfi”. Ha ez a feszültség benne van, sokkal izgalmasabb a figura, mintha ránéznénk, és rögtön látnánk: jobb neki, hogy pap lett… Nagyon izgalmas a viszonya Kicsilánnyal.

Kritikát, könyvet írtál, tanítottál, fesztivált szervezel, most művészeti vezető vagy, és újra rendezel. De ez utóbbit ritkán teszed.

Nekem évente megrendezni egy darabot, az is sok. Nagyon sokat áldozok be, irtó szoros lesz a kapcsolatom az adott anyaggal. Nehezen engedem el, de ahhoz, hogy egy másikat csináljak, el kell, hogy engedjem. Tegnap ment a Nehéz, ott voltam, tegnapelőtt a Mulatság, ott is ott voltam. Rengeteg remekmű van, amit megrendezhetnék, de hiába nagyszerű darab például a Godot-ra várva, tudom, hogy milyen, és nekem éppen a „nem tudás” hiányzik. Pont az a kétely és kérdés, ami a saját életemet illetően bennem van, amire a Godot most legfeljebb választ ad, de nem velem együtt kérdez. Márpedig eszem ágában sincs válaszhoz jutni – válasz ugyanis nincs. A probléma kell, nem pedig a megoldása.

Rendezni is így, mindig kérdezve rendezel?

Akik először dolgoznak velem, azoknak szokatlan, hogy a közös asztalra mindig a problémát teszem, nem a megoldást. Egyáltalán nem tudok diktálni, nem is akarok. Sejtéseim vannak irányokról, a térről, gesztusokról, de itt sem a „tudás”-ból indulok ki, hanem a „nem tudás”-ból. Ha visszaemlékszel a Hajónapló Műhelyre, ott is próbáltam érvényesíteni, hogy keveset beszéltem, sokkal többet beszéltettem azokat, akik ott voltak. Mindabból, ami elhangzott, ahogy összegereblyéztük a tartalmat - egy kicsi manipulációval, elismerem -, mégis csak valami olyasmi állt össze, amit eleve gondoltam a dologról. De mivel tízen hozzátették a magukét, sokkal gazdagabb lett az, ahonnan elindultam. Amikor célba érsz, az azt jelenti, rengeteg utat bejártál, és ugyanannál a „nem tudás”-nál vagy. A maraton startja is ott szokott lenni, ahol a cél van. Oda kell befutni, ahonnan elstartoltál, onnan indulsz, ahova majd be kell érkezned. Csak annyi a különbség, hogy az út már benned van.

Készítette: Varga Zsófia

Színház.hu