Balikó Tamás pályázata a szegedi színházért

Gyüdi Sándor, Szolnoki Tibor színművész, Vasvári Csaba és Balikó Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház korábbi direktora pályázott a Szegedi Nemzeti Színház vezetésére. Balikó Tamás pályázatát tesszük közzé.

1. Felirat – mágia – személyes bevezető

Tizennyolc évig vezettem a Pécsi Nemzeti Színházat. Száztizenhat éve olvasható homlokzatán a felirat aranyozott, kőbevésett betűkkel : Magyar Nemzeti Színház. Ezt a három szót tizennyolc évem alatt egyetlenegyszer sem hagytam figyelmen kívül. A munka, amit színházvezetőként végez az ember, folyamatos. Sikerek és kudarcok, próbálkozások, vágyak, blöffök, megszenvedett eredmények, váratlan örömök folyamatossága között sosem felejteni : Magyar Nemzeti Színház. Ez a három szó kötelez.

Magyar

Ez a hazánk, a nyelvünk, a kultúránk. Fiatal színészgenerációk nyelvbe zárt provinciális világmegváltása, idősödő nemzedékek hagyományőrző ragaszkodása, a középkorosztály fájdalmas vagy kirekesztő identitáskeresése, mind mind a magyar nyelv. Naponta újul. Viaskodunk az utca egyre hígabb, egyre vulgárisabb de kézenfekvő és közérthető nyelvi célratörései, sokszor bravúros szófacsarásai és a klasszikus, veretes, sokszor rímbeszedett, felemelő textusok között ezer és ezer átmenetet kutatva a szent költészettől a trágárságig. És hol vagyunk még a kódoktól. Hiszen a magyar színháztörténet túlnyomórészt a verbalitás története. Bár tudjuk és gyakoroljuk a hatásmechanizmusok komplexitását, a látvány, ritmus, dinamika, nonverbális kommunikáció és egy sereg eszközön át, mégis be kell látnunk a szövegközpontúság a legmarkánsabb felülete színházkultúránknak. A legnyilvánvalóbb út, ahogy az ige testté lesz. Ugyanakkor sosem szabad eltekinteni attól, hogy a szöveg csak szolga. A gondolat szolgája. A színházi élményben két jelenség ismerszik meg a legkézenfekvőbben. A gondolat és a hiánya. De a gondolat is csak egy rávezető út, egy motívum, szakasz és összetevő a végső élményhez, a katarzishoz. A színházi élmény meg kell rendítsen. A szívnek nincs esztétikája. A gondolati színvonal, az igényes és aprólékos elemzés arra szolgál, hogy ezt a megrendülést kitépjük az olcsóság hatásvadász jelenségei közül. Hogy TUDJUK és ÉRTSÜK is amit ÉRZÜNK. És mindezt magyarul. A magyar az anyanyelvünk. Mindez, amit eddig leírtam a prózai színház keretei közé szorítva érvényes és elsődleges. A pécsi színház megtanított arra, hogy a tiszteleten és rácsodálkozáson túl mennyit lehet tanulni azokból a színpadi műfajokból, melyek a mozgást, zenét és a nonverbális hatásaikat használják gondolataik és érzéseik kifejezésére, vagyis milyen erjesztő, izgalmas és hasznos olyan színházban élni és keresni a kitörési pontokat, ahol igényes és színvonalas szuverén társulatok élhetnek együtt a prózai színházat, a táncszínházat és az operai és zenés színházat illetően. Ha tovább szeretnénk lépni a korszerű színház irányába, mindenképp ki kell használni a műfajok egymásra való hatását.

Nemzeti

Persze ellenszenves számomra minden csoport, nép, csapat, együttes, közösség, amely az identitását az übermenschre alapozza, mégis a valahová tartozás kényszere az egyik legerősebb érzelmi motivációnk. Büszke vagyok a nemzetemre. Egy nemzet olyan erős, amennyire be- és elfogadó tud lenni. Archimedes törvénye itt is hat. Büszke vagyok a nemzetemre. Ezer év történelme, diadalok, szenvedések, árulások, háborúk, forradalmak, opportúnus politikák, kártékony vezetések, ostoba döntések, felemelő pillanatok és nagyszerű időszakok történelme. A mienk. Egy felnőtt ember világnézete folyamatos. Ahogy a világot nézi. Divat mostanában az emberek elfordulása és undora nyomán kijelenteni szakmám köreiben a politikával összefüggésben a teljes intaktságot. De lehet-e? Munkánk, alkotói fázisaink végtermékei nyilvánosak. Ha akarjuk ha nem, közszereplők vagyunk. Véleményformáló tényezők. A politika legmagasabb rendű formája a morál. A világirodalom morálisan elkötelezett. Nem lehet intaktnak maradni, mert ez azt jelentené, hogy megszűnik az igazságérzet és az empátia. Ezek nélkül pedig bajosnak látom belefogni bármilyen alkotói tevékenységbe, amelynek alapja a személyesség, a humánum és a szenvedély. Büszke vagyok a nemzetemre. Akkor is, ha médiaköntösbe bújt rosszakarók hasznot kívánnak húzni a megosztottságból és gyakrabban sikerül nekik, mint amit szó nélkül viselni tud egy értelmes, érzékeny ember.

És egy személyes vallomás. Folyamatos világnézetünk létrejöttét rengeteg hatás befolyásolja. Apám karaktere, édesanyám szeretete, az Isten léte, az olvasott könyvek, szenvedélyes és meghitt beszélgetések, eszmecserék, amelyek életre szóló nyomot hagynak, sorsom állomásai, elkövetett hibák, buta jóakarat lépremenése, bűnök, téveszmék bolyongásai, a munka, az élet csodás ajándékai és az ízlés. Én vagyok az ízlésem. Az ízlésem én vagyok. Ennél fontosabbat mondani színházcsinálói szándéknyilatkozat kapcsán számomra alig lehetséges. Büszke vagyok a nemzetemre. Már csak az várat magára sorsom alakulásában, hogy a nemzetem is büszke lesz e rám.

Színház

A hatás – befogadás végtelen és csodálatos terepe. Hatalmas felelősség, játék, mámor, türelem és gyötrelem. Ha nem szereti valaki feltétel nélkül a szakmáját, ha nem imádja maradéktalanul a színházat, akkor lehetetlen kibírni az állandó utazást a megítélés révén a diadal és kudarc naponta ismétlődő hullámvasútján. Rengeteg féle színház létezik és működik sikeresen. Egy adott színház esetében kötelező figyelembe venni az adottságokat. Az értékteremtés és értékőrzés folyamatos dilemmájában a korszerű élő színház létrejöttéért folytatott erőfeszítéseket meg kell határozza a múlt, a hagyományok, feladatkör, szokásjogok, a közönség összetétele és elvárásai. De mindig és állhatatosan nap mint nap haladni a progresszió, az élő, valóságos problematikát érintő, esztétikájában megnyerő és meglepő úton, hogy művészi vállalásunkat ne húzza vissza a sok alku, nemtörődömség, lustaság, legyintgetés, mert azonnal fertőz a poros, idejétmúlt, múzeumi holt színház kliséje. Úgy kell vezetnünk közönségünket, hogy szinte ne is vegyék észre, hogy vezetve vannak, mert a mai kultúrmocsokkal túlbombázott közönség különös érzékenységet mutat az igénytelen szervilizmus iránt. Tehát felértékelődik a tematika, a mottó, lehetőség szerint minden műfajban, hogy mi is az a feszítő kérdés, amellyel foglalkoznunk kell. A műsortervről beszélek. Évek kellenek szerencsés esetben, hogy egy szellemi alkotó műhely kiérdemelje azt a figyelmet, melynek mentén érzékelhető és értékelhető ez a tematikai mottó. Ugyanakkor megítélésem szerint egy ilyen jellegű és jelentőségű kulturális erőd, mint a Szegedi Nemzeti Színház, mégis követni kénytelen bizonyos értelemben egy népszínházi jelleget. A kínálatban minél szélesebbre nyitott olló, a célcsoportokat illetően. Ezek között is különös jelentőséggel bír az ifjúsági illetve gyermekközönség érdeklődése. Különösen fontosnak tartom az alkotóművészek személyét, hogy szinte a saját generációjukból való törekvő rendező vagy rendezők szólítsák meg az egyetemista vagy egyetemista korú érdeklődőket az ő nyelvükön szólva hozzájuk, hogy értő és izgalmas kapcsolat alakulhasson ki. Ugyanúgy a gyermekek nyelvén szólni tudó igényes és szeretettel teli alkotók éljék meg valóságos művészi feladatnak a kicsik színházbajáró szokásainak kialakítását, hiszen lelkes és őszinte közönségükből válik majd a jövő közönsége is. Az evolúció győz a revolúció fölött.

A társulatépítés sajátos és hosszantartó munka. Sok értékes művészt ismertem meg a szegedi társulatból. Emlékeim is messzire nyúlnak vissza. Hiszen itt kezdtem pályámat, az idők folyamán azóta is vissza – visszatértem színészként és rendezőként is egyaránt. Mondhatom, személyes kapcsolatom is van a szegedi társulattal. Értékes társulat. Bár együttesen szemlélve tagadhatatlanul vannak hiányosságai korosztályos, zsáner, képzettség és átgondoltság tekintetében. Egy lánc olyan erős, mint a leggyengébb láncszeme.

A folytatást és a teljes pályázatot itt olvashatja.