"Új ösvényen indulnánk" - Interjú Vasvári Csabával

A székesfehérvári színház igazgatói posztjáról idő előtt kényszerült távozni, most mégis, újra vállalná egy színház vezetését. Vasvári Csabával ennek okairól beszélgettünk, és arról, mit gondol a Magyar Teátrumi Társaság szakmai szerepvállalásáról, mint alelnök.

Egyetértesz azzal a sokszor citált József Attila sorral, hogy „fortélyos félelem igazgat”?

A félelem azokat igazgatja, akik félnek valamitől. Ha nem tudsz hinni valamiben, a világ valóban lehet félelmetes. Ha szerencsés vagy, és át tudod élni a mindent átfogó egységet, a félelmeidet is le tudod vetkőzni. Mitől félnék? Balesettől? Ahogyan Márai Sándor mondja a Füveskönyvben: «Nincs „villamosbaleset”. Csak te vagy, s a villamos és a világrend.» Egyébként én is hivatkoztam erre a József Attila idézetre egy interjúban 2011-ben...

Akkor azt is hozzátetted a Heti Válasznak, szomorú, ha a fiatalabb politikusok a régi idők reflexeit hozzák vissza...

Arról is beszéltem akkor, hogy az előkészítetlen és szakmaiatlan döntések bizonytalanságot, következésképp félelmet kelthetnek egyesekben. Amúgy a politikai, s egyéb reflexek megváltozásához nem elég egy generációváltás. Gyakran több kell. A politikum és a kultúra viszonyáról való beszédet úgy kerülgetjük néha, mint macska a forró kását. Reflexszerűen. Hajlamosak vagyunk elvárni és álszentül azt hirdetni, hogy a politika nem szól bele a kultúrába, a színházi ügyekbe, pedig mindig beleszól, bele kell szólnia. Ilyen az emberi társadalom, a politikum természete. Amíg politikusok döntenek színházigazgatói kinevezésekről, addig bizony politikai döntés születik. Szerencsés esetben, szakmai alapon előkészített politikai döntés. Olyan színházi struktúrában, amelyben az állam, az önkormányzat a legfőbb fenntartó, elkerülhetetlen, hogy így legyen. Amíg a közösségek irányítását képviseleti demokráciákban, politikusokra bízzuk, ez így is marad.

Bagó Bertalant nemrég arról kérdeztem, miért nem pályázik igazgatónak, hiszen többször kifejtette, szeretne vezetni egy csapatot. Azt válaszolta: a színházigazgatás megalkuvós buli, ahhoz, hogy ma valaki színházat nyerjen, valamiféle politikai állásfoglalást kell tennie, kompromisszumokat kell kötnie, kapcsolatokra van szüksége...

Ha nem vagy hajlandó elfogadni az életben és a társadalomban működő viszonyrendszereket, s az az alapállásod, hogy neked mindent lehet, akkor előbb vagy utóbb mindent megalkuvásnak érzel. Mindig, minden kurzusban szükség volt a kapcsolatokra. Maga a társadalom is az emberi kapcsolatokon alapszik. Egy vezető nem is működhet nélkülük. Igazgatóként mindenképpen jó viszonyt kell ápolnunk azokkal is, aki rendelkeznek a források felett, és nem árt, ha kapcsolataink a szponzorokig terjednek.

Amikor kineveztek Székesfehérvárra, több újságcikk firtatta a te rokoni szálaidat, Széles Gábor nagyvállalkozó korábbi vejeként emlegettek, írtak arról, hogy Széles úr a város díszpolgára, megjegyezték, hogy „amikor újságot, tévét és színházat vett, bevásárolt a gyerekeknek”.

Sok mindent kaptam az apósomtól, sok tapasztalatot és tudást köszönhetek neki. Számos helyzetben mellettem állt, de sosem ő határozta meg, hogy milyen utat járok. És persze hiába találta volna ki ő, hogy a vejéből színházigazgatót csinál, kevesen vállaltak volna fel, ha csak zacskóragasztásra lennék jó. Azt gondolom, ez ép ésszel könnyen belátható. Azt, hogy az élet megérlelt az igazgatói munkára, magamnak, sokirányú érdeklődésemnek, és annak a sokrétű munkának köszönhetem, amit a Mozaik Művészegyesület alelnökeként, a szakmai érdekképviselet terén végeztem hosszú évekig. A rendszerváltás környékén, friss diplomásként, a mi generációnk meglehetős vákuumban, s tisztázatlan erőviszonyok közt kezdte pályáját. Kerestük a megoldást a minket érintő problémákra, s ez a keresés rengeteg tapasztalatot adott. Színészkamarai törvényt dolgoztunk ki, mely annak idején sikerrel vizsgázott a minisztériumi megmérettetéseken, még ha politikai okokból később nem is valósult meg. Létrehoztuk a Kaszás Attila-díjat, szakmai összefogások és az új előadó-művészeti törvény létrejöttének katalizátorai voltak az általunk kiérlelt gondolatok. Inkább az elvégzett munkának köszönhetem a későbbi lehetőségeket.

Miért kellett idő előtt távoznod az igazgatói posztról? A városvezetés úgy fogalmazott, hogy ’elvesztette a beléd vetett bizalmat’. Te arról számoltál be, hogy 80 milliós maradványösszeget hagytál a színházban. Ugyanakkor arról is szó esett, hogy nézőszámcsökkenés történt, konfliktusok övezték a munkát...

Amikor 2008-ban átvettem a színházat, még több, mint egymilliárd forint volt az intézmény támogatása. Ezért a kirívóan magas támogatásért elődöm csupán öt nagyszínházi bemutatót kínált, és 98 milliós szállítói tartozást halmozott fel. Amikor elkezdtem a munkát augusztusban, a színház még nem hirdetett bérletet. Sikerült elérnünk, hogy az előző évadhoz képest mégsem csökkent drasztikusan a bérletesek száma. Az első évemben több, mint 100 millióval kevesebb támogatást adott az önkormányzat. Ennek ellenére, a pénzügyi év végére visszafizettük az adósságot. Rengeteg beruházást tettem lehetővé, emeltem a bemutatószámot, és nem mentem év végén a városvezetéshez több tízmilliós pótelőirányzatért, ahogy ezt tette évekig az elődöm, mert azt gondoltam, a színház nem tűzokádó sárkány, ami leszáll a főtérre, és elkezd ordibálni, hogy márpedig idelapátoljatok nekem 1000 szűzlányt és 82 oldal szalonnát, különben csapkodok a farkammal és ledöntöm a templomtornyot.... Szerintem kifejezetten jól teljesítettünk a továbbiakban is. A társulat korábban nem bővelkedett a szakmai díjakban és fesztiválmeghívásokban. Az igazgatásom alatt, három Jászai Mari-díjasa lett a Vörösmarty Színháznak, országosan elismert rendezők és tervezők állítottak színre remek és népszerű előadásokat, s a megkezdett társulatépítés és a szakmai fejlődés lehetővé tette, hogy aztán a POSZT-on is díjakat szerezzen a színház.

Hogy tudtad ezt produkálni csökkenő nézőszám mellett?

A "nézőszám csökkenése" terminus lemorzsolódó tendenciára utal, a színház népszerűsége azonban egyértelműen erősödött. Ezt mutatták a rendre teltházas előadások. Az összesen, közel 300 milliós támogatás-kiesés miatt, az előadások számát csökkentettük. Egy előadást ugyanis kétharmad arányban a színház maga finanszíroz, és csak a maradék egyharmaddal járul hozzá a jegybevétel a költségekhez. Tudatos vezetői döntés volt tehát az előadásszámok optimalizálása. Törekedhettem volna a magas előadás és nézőszám elérésére, de én a minőségi munka mellett tettem le a voksot, s azt szerettem volna, hogy a társulat és a dolgozók megbecsülten végezzék munkájukat. A csökkenő támogatás mellett, az ország legjobban fizető színháza voltunk. Megnéztük, korábban hol folyt el a pénz, racionalizáltuk a gazdálkodást, és a legrosszabb évben is több, mint 8000 bérletet adtunk el. Az Állami Számvevőszék átfogó országos vizsgálata egyébként azt állapította meg, hogy az általános nézőszámcsökkenésnek, a pénzügyi válság volt az oka. Csak azokban a színházakban nem csökkent drasztikusan a látogatottság, amelyek a válságot megelőzően művészszínházi profilt építettek ki, majd a válság idején – többnyire vezetőváltás következtében – áttértek populárisabb repertoárra. Fehérvárott ez pont fordítva történt, hiszen ez volt a pályázati kiírásban megfogalmazott kívánalom. Ott, korábban zenés- és bulvárdarabok mentek, én pedig véghezvittem egy minőségi váltást, a fenntartó elvárásának és a saját meggyőződésemnek megfelelően.

„A várost irányító testület a továbblépés, a fejlődés útját nyitotta meg" - így indokolta menesztésedet Cser-Palkovics András, Fideszes polgármester. Utólag azonban megköszönte a munkátokat Szűcs Gábor rendezővel, állandó kollegáddal.

Elég rosszízű nyilatkozatokat tettek egyes vezetők, legfőképp a színház ideiglenesen kinevezett vezetője (Quintus Konrád, a szerk.). De a városvezetés végül elismerte, hogy a korábbi félreértések és negatív nyilatkozatok ellenére – amelyek méltatlan megvilágításba helyezték tevékenységüket – mindketten a színház szakmaiságát és a székesfehérvári kultúrakedvelő közönség igényeit szem előtt tartva, jól végeztük munkánkat.

Bizalomvesztésről miért esett szó?

Ez a jól bevált toposz vezetők menesztésekor. Mindent jelenthet és semmit sem jelent. Ez az átgondolatlan kifejezés, sajnos sokakban megtapadhatott. Többekben, mint a jogviták lezártát hírül adó sajtóközlemény.... Ilyen az élet! A gond többeket érdekel, mint az, ha elsimulnak a hullámok. Nem szeretném tovább részletezni a történteket, hiszen én is aláírtam a közös megállapodást, és tudnom kell megbocsátani. Úgy érzem, ez sikerült is. Amíg ez a teher rajtam volt, nem tudtam volna más erőtérbe tisztán belépni.

Mi volt számodra a legfájóbb?

Talán az, ami utánam következett. A minket követő, ideiglenes vezetőknek sikerült lerombolniuk munkánk legjavát, ugyanakkor komoly előrelépést nem tudtak felmutatni. A társulat és a műszak sokkal rosszabb körülmények közt dolgozott a távozásom után. Az előadáspénzek drasztikusan csökkentek, a kiszolgáló tárak dolgozói számára el is tűntek. Az utaztatás is megszűnt. A szakmai színvonal nem javult, a feladatmutatók viszont romlottak. Fájdalmas volt ezt végignézni.

Végül nem csak te távoztál a városból, a Magyar Teátrumi Társaság, melynek alelnöke vagy, székhelyet változtatott a történtek hatására...

Egy magára adó szakmai szervezet reagál akkor, amikor kirívó szakmaiatlanság történik. Az akkori közlemény eléggé világosan fogalmazott. Elfogadhatatlannak tartottuk a művészeti élet szabadságának megsértését, azt, hogy a város kulturális alpolgármesterének előterjesztésére, a fenntartó a művészeti tevékenység tartalma felett engedélyezési, jóváhagyási kontrollt gyakoroljon, megszabja a művészek és más művészeti közreműködők foglalkoztatásának módját, ütemezését, tartalmát. E körben kizárólag a hatályos jogszabályok lehetnek irányadóak.

Még az igazgatóságod alatt alakult meg a Teátrumi Társaság. Miért vettél részt az alapításban?

Akkortájt, 2008-ban született meg az előadóművészeti törvény, a létrejöttekor kevés pozitívuma volt azon kívül, hogy lehetővé tette a TAO-támogatást. Elég felelőtlen módon, arra kényszerítette a fenntartókat, hogy fenntartói támogatást, a színházakat pedig arra, hogy nézőszámot hazudjanak. Ezzel nem értettek egyet a Teátrumi alapítók, köztük én sem, ezért létrehoztunk egy egyesületet, ami szakmai kérdésekben fel tud lépni. Ha semmi máson nem múlik egy színház állami támogatása, csak a nézőszámon és azon, hogy a fenntartó önkormányzat mennyivel támogatja, akkor egy idő után a fenntartó a megye tejellátását is elkezdi a színházon keresztül szervezni, és a városi sporteseményeken is színházi nézők vesznek részt.

De ez csak egy példa, ugye?

(Nevet.) Tejellátással nem kellett foglalkoznom igazgatóként... Tehát az előadóművészeti törvénnyel és hozadékaival, sok színházvezető rettenetesen elégedetlen volt. Olyan színházvezetők is, akik korábban egyáltalán nem hallathatták a hangjukat.

Miért nem lehetett megerősíteni a Magyar Színházi Társaságot és elérni, hogy egy erős szakmai képviselet működjön, ami a szakma egységét mutatja?

Azért, mert a Színházi Társaság úgy legitimálta a törvényt, hogy nem volt tekintettel a teljes szakmára. Amúgy meg, Isten óvjon az egységesített gondolkodástól! Ebben az országban már működött olyan rendszer, amely szerette volna a szakmákat is egységesíteni. Szerencsére vége lett. A Teátrumi Társaság megalakulása óta vádként fogalmazzák meg, hogy megosztotta a szakmát, pedig a demokráciának az a természete, hogy többféle képviselet működhet egymás mellett. Mindegyik boldog, békés viszonyokat, prosperáló szakmákat szeretne, ám az egyik így, a másik amúgy látja ezt elérhetőnek.

Azt is szokták emlegetni a Teátrumi Társasággal kapcsolatban, hogy politikai alapon szerveződött. Ennek bizonyítékaként például hozzák, hogy a megalakulásának híre a Fidesz honlapján jelent meg először...

Ritkán böngészem pártok honlapjait, én például máshol olvastam az első híreket. Az a tizenöt színházi vezető, aki hosszas előkészítés és egyeztetés után megalapította az egyesületet, színházi szakemberként tartotta fontosnak az együttes fellépést. Persze, minden politikai alapon szerveződik azok szemében, akik csakis a politikumban tudnak gondolkodni... A Teátrumi Társaságot elsősorban a közös szakmai ideák és érdekek szervezték. Az átalakuló kulturális erőtérben nagy jelentőséget kapott, és olyan változásokat indított el, amelyeknek óhatatlanul van politikai vetületük is. Már csak azért is, mert meglehetősen átpolitizált világban élünk, a demokráciát sokan még csak most tanulják. Egy új szervezet létrejötte azokat zavarhatja, akik nem hajlandók elfogadni, hogy egy dologról sokféleképpen lehet gondolkodni. Ha valakiben a Teátrumi Társaság működése félelmet ébreszt, akkor talán magában kell egy kicsit körülnéznie. Nem értem, egyesek szerint, miért zárja ki egy új szakmai szervezet létrejöttét az, hogy már van az adott területen működő szakmai szervezet. Ilyen alapon lehetne központi színházellátó gyárat létrehozni, s mindenhol az ott készült egyenelőadásokat játszhatnák. Olyan ez, mintha azt kérdeznék, minek kellett rendszerváltás, amikor volt már egy jól beállt rendszer az országban... Azt gondolom, legyen minél több szakmai szervezet, hogy többféleképpen lehessen megközelíteni szakmai ügyeinket.

Még akkor is így gondolod, ha ezek a szervezetek egymás ellenpólusává válnak, ha gyengítik a szakma egészének lobbierejét?

A szakmának nincs lobbiereje. Egyéneknek vagy kisebb csoportoknak lehet lobbierejük. Senki sem lehet oly mindenható, balga vagy elbizakodott, hogy azt állítsa magáról: én a szakma egészét képviselem! Szerintem természetes dolog, ha különbözünk egymástól, ha esetleg ellentétes nézeteket képviselünk. Nem gondolom, hogy a Teátrumi Társaság gyengítené a szakmát, sőt! Ha valaki megosztónak, vagy politikával átszőttnek tartja a szerveződésünket, akkor lehet, hogy pont olyannak látja, amilyen az ő gondolkodása. Ugyanis nem arról van gondolatunk, amit látunk, hanem azt látjuk meg, amiről gondolatunk van. Az elménk egyfajta szűrő, az akad fönn rajta, aminek a kiszűrésére alkalmas. Néhányan folyamatosan szajkózzák, hogy a Teátrumi Társaság ilyen vagy olyan… Én azonban nem szeretek kész címkéket ragasztani, leegyszerűsítő dimenzióban gondolkodni dolgainkról és az életről. A Teátrumi Társaság szakmai szervezet, és mint minden ilyen, szakmai szervezet voltán túl, különböző rétegekkel, vektorokkal bír, azoktól az egyénektől függően, akik alkotják.

Vidnyánszky Attila nemrég úgy fogalmazott, azért vállalt szerepet a Teátrumi Társaság élén, a szakma, illetve az előadóművészeti törvény átalakítása érdekében, mert úgy érezte, ha ezt nem teszi meg, nem biztos, hogy később tükörbe tud nézni...

Van olyan helyzet, amikor vállalni kell a nehézségeket, akár a támadásokat is, mert muszáj újat alkotni. Olyan szempontokat szerepeltet az előadó-művészeti törvény 2011-es módosítása, amelyek lehetővé teszik, hogy ne csak a nézőszám döntsön egy színház megítélésében, hanem például az is, mennyiben működik együtt helyi oktatási intézményekkel, mennyiben vesz részt a helyi kulturális folyamatok alakításában, az ifjúságnevelésben, s ez csak pár példa... Az új kategóriarendszer, mivel védi a kőszínházak, társulatok működését, talán biztosíthatja annak az – Európában már szinte egyedülálló – színházi struktúrának a továbbélését, ami Magyarországon még létezik. Pénz hiányában, az önkormányzat, az állam azokat a feladatokat igyekszik teljesíteni, amelyeket nem dobhat le a válláról. A színházak üzemeltetése biztos nincs az első tizenötben, mert az bizony egyesek szemében úri huncutság. Ezért a mi felelősségünk is, hogy a döntéshozók és az adófizetők belássák: a színház mégis fontos, mert a kultúra éltet bennünket.

Ha jól tudom, az előadó-művészeti törvény módosítása az, ami létrehozta a Színházművészeti Bizottságot, amelynek tagja vagy negyedmagaddal, Vidnyánszky Attilával, Fekete Péterrel, Novák Jánossal és Dobay Dezsővel. Hogy lesz valakiből Színházművészeti Bizottsági tag?

Úgy, hogy felkéri az aktuális kultúrpolitikus és ő elfogadja az ajánlatot. Ha feladat érkezik az életemben, mindig megvizsgálom, tudok-e általa előmozdítani valamit...

Hogy működik a Színházművészeti Bizottság?

Sok munkával. Rengeteg időt fordítunk az egyeztetésekre, a javaslatok kidolgozására. Eleinte hol mumusnak néztek minket, hol mindenhatónak, hiszen pénzosztással is foglalkozunk, illetve a színházi területen lévő folyamatokat kísérjük figyelemmel, véleményezzük, tanácsadói szerepkört töltünk be. Ez kötelezettségekkel jár: értékelnünk kell az évadbeszámolókat, felosztási szabályzatot készítünk, a vezetői pályázatoknál szakembereket delegálunk a szakmai bizottságokba, a minisztérium által kiírt pályázatok előkészítésében és elbírálásában van szerepünk, és így tovább.

Tehát, például a Nemzeti Színház szakmai bizottságát a Színházi Bizottság delegálta....

A jogszabálynak megfelelően, a kilenc fős testület négy tagját minden esetben a Bizottság delegálja.

Ez azt jelenti, hogy veletek együttműködésben, Vidnyánszky Attila delegálta azt, aki róla döntött.

Nem. Attila előre kérte, hogy ebben a delegálásban ne kelljen részt vennie. Amikor felkértek minket, hogy delegáljunk, ő már eldöntötte, hogy pályázni fog.

Mit szólsz Attila győzelméhez, és ahhoz a gondolathoz, hogy a Nemzeti túlmutat színházi mivoltán?

Attilát tehetséges, karizmatikus embernek tartom, aki új impulzusokat adott a hazai színházi folyamatoknak. Felkészültsége és eddigi munkája alapján, egyértelműen megérdemli a kinevezést. Kíváncsian várom, milyen lesz majd az ő Nemzeti Színháza, s reménykedem, hogy az az újszerű látásmód, amellyel annak idején berobbant a honi színházi életbe, most valami egészen friss, az eddigiektől eltérő Nemzetit érlel majd. Az eddigieket mind ismerhettük és szerethettük. Jó lenne valami újat is szeretni! Igen, a nemzeti nem egy színház a sok közül. Olyan küldetést kell teljesítenie, mely misszió nem nehezedik más színházak vállára. Előremutatóan kell nemzeti kultúránk egészére hatnia. Erős impulzusokat kell adnia, hogy rugalmas, alkotó, vonzó és gazdag színházi élet lehessen a miénk.

Te is indulsz most egy színházért, a Szegedi Nemzetiért... Miért vágnál bele újra az igazgatásba?

Azért pályázom, mert azt gondolom, lehet a Szegedi Nemzetit jobban csinálni, mint eddig, és azért, mert a színház sokkal átfogóbban érdekel, mint hogy pusztán színészként vegyek részt benne. Igaz, hogy próbálni, színpadon állni a szakmánk egyik legérdekesebb szelete, de szeretném felhalmozott színházi és vezetői tapasztalataimat is kamatoztatni. Szűcs Gábor barátommal megyünk neki ennek a pályázatnak is, akivel ősidők óta ismerjük egymást. Együtt voltunk katonák, egy osztályba jártunk Kerényi Imréhez, együtt szerződtünk a Madáchba. A barátságunk és a jó szakmai kapcsolat az elmúlt húsz évben végigkísért minket, és ez a szövetség bevonz utakat. Most új ösvényen indulnánk.

Szeptemberben azt mondtad, most lazább időszak jön számodra....

Igen, de az élet mindig változik, mindig forrong, mindig valami újat hoz, és ennek a megteremtésében tevékenyen részt kell vennünk.

Tóth Berta / Színház.hu