'Nem mindegy, ki hogyan győz' - Interjú Kovács Lajossal

Januártól játsszák Bérczes László kaposvári Vaknyugat-rendezését a Tháliában. Ennek kapcsán beszélgettünk Kovács Lajossal, a darab egyik főszereplőjével.

A darabról:

Coleman és Valene. Két testvér. Születésük óta egy házban laknak. A nap huszonnégy órája Coleman és Valene kisszerű gyűlölködésének terepe. Most éppen apjuk temetéséről érkeznek. Coleman ölte meg az apát, mert az kifogásolta Coleman frizuráját. Valene megőrzi a "titkot", ha megkapja az apai örökséget. A faluban persze titok nincs, de a tettnek jelentősége sincs, szülő-, gyermek- testvérgyilkosságokkal és bódult öngyilkosságokkal teli múlt és jelen. A ház mindennapos látogatója az alkohollal ápolt-eltakart lelkifurdalás élő szobra, a lepusztult férfi, Welsh tiszteletes és a belé reménytelenül szerelmes, a fivérek teli és üres üvegeinek gondozója, Kicsilány, ez az érett-éretlen lány, a falu romlásának virága. A whiskysüveg, a kés és a puska mindig kéznél van...

Kovács Lajos mesélt:

A Vaknyugat egymást gyötrő testvérpárjának egyik felét játszod. Szokatlanul kegyetlen szituációkat teremt ez a két ember egymásnak. Hogy juthattak idáig?

Kovács Lajos: Valószínűleg volt egy olyan apjuk, akitől a brutalitáson, a verésen, az iszákosságon kívül nem nagyon kaphattak mást – talán ebből eredeztethető az, amilyenek ők most. Az apakép rendkívül meghatározó mindenki életében. Nagyon fontos, hogy az apa hogyan viselkedik, milyen tanácsokat ad, mennyit játszik a gyerekekkel, milyen helyekre viszi el őket, mit mutat meg nekik az életből. Beavatja-e a gyermeket, „immunizálni tudja”-e a felnőttséggel szemben. Hogy legyen egy olyan ellenálló-képessége, tartása, és tudása saját magáról, ami által el tudja majd viselni a „a kor gúny-csapásit, zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, utált szerelme kínját, pör-halasztást, a hivatalnak packázásait…”. A darabbeli testvérpár apaképe valószínűleg egyenlő a nullával. Már a kezdetek kezdetén lehetett köztük egy rivalizálás, ami az idők során átalakult gyűlöletté. Ők valamiféle egoizmusban élték az életüket, valamiféle öntudatlanságban, vagy hamis tudatban. Piti, kisszerű emberek lettek. Mintha intenzív osztályon élnének folyamatosan. Vagy egy oxigén nélküli térben. Nagyon sok ilyen intenzív osztályos alakot játszottam én már. Például Harold Pinter Hazatérésében a szeretethiányos apát, a Születésnapban a világ elől menekülő főhőst, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonjában Kis Jánost, vagy Szász János A nagy füzet című filmjében a vallatótiszt szerepét. Ezek a szerepek rendkívüli idegi, fizikai, agyi megpróbáltatásnak tettek ki, hiszen általában önpusztító emberekről van szó.

Önpusztító emberek? Nem egymást pusztítják?

Kovács Lajos: Dehogynem. Kósa Ferencnek van egy filmje: A másik ember. Mindig a másik ember a fontos. Nem én. De itt, ebben a darabban a másik ember nem fontos. Mindkettőjüknek csak saját maga a fontos, és a másik fölötti piti, vacak győzelmecske – ami bennük gigantikussá nő. Brechtnek van egy csodás mondata: az emberben óriási a jóság utáni vágy. De hozzá kell tennünk, az emberben óriási a csábítás a rosszra is. És hatvan évesen már nem lehet eltéríteni azt, aki benne ragadt az akut rosszban. Itt a megváltó Jóisten, a csoda segíthet – ahogy Bérczes értelmezésében játsszuk ezt a szöveget. Én nem hiszek a csodákban. A kemény, kitartó, kíméletlen önelemzésben hiszek, az öntudat tisztántartásában hiszek.

És a megbocsátásban? Képesek ezek az emberek a megbocsátásra?

Kovács Lajos: Sokszor megkíséreljük, hogy megértsük saját magunkat, amit mívelünk önmagunkkal és a másik emberrel. Ez sok esetben kudarcba fullad, mert a bent már megjegecesedett tévutat már nem lehet elzárni. Játszásiból meg lehet próbálni. De az játszási marad, nem pedig totális, zsigeri átalakulás. Ahhoz napi tréning kell. A szeretetet keményen gyakorolni kell. Én nem hiszek abban, hogy Coleman megváltozik. Szerintem kap egy agyi infarktust, szélütötten ül, és makogva káromkodik tovább. A gonoszság, a rossz tönkreteszi az embert, fölemészti. Csak a tiszta, az marad meg. Azt nem a saját gonoszsága öli meg. Már az is csoda, hogy Coleman és Valene élnek még. Vagy ha a gyűlölet tartja életben őket, az a legszomorúbb. Remélem, hogy egyszer csak elfogy a szavuk. Elfáradnak. Leülnek a székbe, és ott maradnak élő szoborként. Némán. Az ilyen emberek általában így végzik: nem szólnak senkihez, csak néznek maguk elé, de nem látnak semmit. Mint ahogy a darabban sem látják azt, hogy mi az, ami fáj. Csak önmagukat látják egymás ellenében. Ez borzalmas. Maga a földi pokol.

Van, ami ide fényt hoz ebbe a pokolba?

Kovács Lajos: A Kicsilány, és az ő ártatlan kísérletei Welsh atya megmentését illetően. Én azt kívánom neki, hogy hagyja ott ezt a helyet, menjen el máshova. Vagy változzon sellővé.

És Welsh atya?

Kovács Lajos: Ő a legtöbbet: az életét adja oda, hogy megmentse ezt a két embert. De szerintem farkasvaksága van, egyrészt az alkoholizmusa miatt, másrészt a naivitása miatt. Végülis ő is csak önmagára figyel. Az alkoholra, és önmagára. Az, hogy a legnagyobb dolgot teszi: az életét áldozza föl, relatívvá válik, menekülésnek is felfogható.

Annyit legalább el lehet mondani a testvérpárról, hogy ragaszkodnak egymáshoz.

Kovács Lajos: Nincs hova menni. Nincs munkájuk. Nem is tudom, hogy egyáltalán dolgoztak-e valaha is, vagy a veszekedésen kívül csináltak-e bármit. Csip-csup, szaros ügyeik vannak. De ebben az ügyben profin működnek. Ők így képesek kifejezni saját magukat, a másik meggyalázása, megalázása, ütése, verése által. Egyre nehezebben játszom olyan figurát, mint Coleman Connor. Túlságosan sok pesszimistát, lepusztult, gonosz embert játszottam. Mindig is gondoltam, hogy szeretnék már végre egy jó embert játszani. Most jut eszembe, a fenébe is, hát sikerült. A Tüskevárban eljátszhattam a Matula bácsit, és ez végtelen nagy örömmel töltött el. Mikor megnéztem, azt gondoltam: oké, meg tudom csinálni, el tudok játszani egy olyan embert, aki szerethető. Aki minta lehet a gyerekek számára.

Jót akarni, szeretni, az sebezhetővé tesz. Úgy tűnik, sikeresebb, ha az ember kegyetlen, kemény és rosszindulatú. A harcokban a kegyetlen győz. Itt Coleman.

Kovács Lajos: Ez egy borzasztó paradoxon. Nem mindegy, ki hogyan győz. Milyen győzelmek ezek? Legyőzni valakit? Ez önmagában fölháborító kifejezés. Nem legyőzni kell valakit, hanem megérteni. Coleman „győz”, de hol győz? Egy szobában, leüvöltve a tesót. Kigúnyolva, megalázva, meggyötörve. Hát ez győzelem? Ez vereség. Ez semmi. Önmagunkon kell tudni győzni, önmagunk hibáit legyőzni mindennapi feladat. Gyakorolni kell. Önmagunk hiúságát, egoizmusát, hatalomvágyát, pénzéhségét. Ha kezet fogunk valakivel, érezni, hogy tiszta a kezünk, nem piszkos és nem véres.

Honnan jön ennek a kegyetlen szituációnak a humora?

Kovács Lajos: Olyan abszurd és képtelen néhány helyzet, olyan elviselhetetlen feszültségekről és ostobaságról van szó, hogy kínunkban már néha röhögünk. Úgy röhögsz, hogy közben belül sír a lelked. Vagy úgy sírsz, hogy közben belül ráz a röhögés. Azon, hogy valaki közvetlen közelről lelövi az apját, mert az kritizálta a haját – ez egyszerre borzasztó, és közben az ember tehetetlenségében a helyzet pitiánersége miatt csak röhögni tud. Aztán hirtelen képes a darab a másik végletbe ragadni minket. Mert még a leggonoszabb alak is összecsinálja magát, mikor Isten megérinti egy pillanatra.

Szerző: Szemerédi Fanni

Előadás időpontok: 

THÁLIA SZÍNHÁZ - Budapest

január 25. (péntek) 19:30

január 26. (szombat) 19:30

február 20. (szerda) 19:30

február 21. (csütörtök) 19:30

március 7. (csütörtök) 19:30

március 8. (péntek) 19:30

április 2. (kedd) 19:30

április 3. (szerda) 19:30