'Pályázattal vagy anélkül' - Bálint András írása

Bálint András, a Radnóti Színház igazgatójának írását közöljük.

Churchill elhíresült bonmot-ja szerint „a demokrácia a kormányzás rossz formája, de még mindig jobb a többinél”. Valahogy így vagyok a pályázati rendszerrel, melyről az utóbbi napokban heves vita dúl. Ezt a formát tartom a legkevésbé rossznak.
Személyes leszek.
1985-ben az akkori városvezetés pályázatot írt ki két budapesti színház igazgatói posztjára. Sok évtized után először nem a párt nevezett ki színidirektort, az a mondás járta Pesten, hogy „próbálkozik a demokrácia”. Az esélytelenek is jelentkezhettek, így lett a szép emlékű Keleti István az akkori Arany János Színház igazgatója, és jómagam a Radnóti Színpad direktora. Ha nincs pályázat, talán egyikünk sem kerül pozícióba.
A kilencvenes évektől a pályáztatás rendszerré vált, a szakmai bizottságok véleményét a kulturális bizottságok megvitatták és továbbították a közgyűléseknek, de végül természetesen mindig a fenntartó hozta meg a végső döntést. A rendszerváltás után még igen erős volt szakmánk presztízse, ritkán döntöttek véleményünkkel szemben. Az is előfordult, hogy egy vidéki színház pályázatánál kiköthettük, hogy ha véleményünkkel szemben választanak igazgatót, azt írásban kötelesek indokolni!

Bálint András, fotó: Magyar Hírlap

A kormány 1996 nyarán bejelentette az Erzsébet téri Nemzeti Színház felépítését, és nemzetközi építészeti tervpályázatot hirdetett. Hetvenhárom pályázat érkezett, a zsűri egyhangúlag Bán Ferenc tervét ítélte a legjobbnak. 1997 októberében meghívásos pályázat jelent meg az új Nemzeti igazgatói posztjára, mely tíz magyar színházművészt jelölt meg, köztük engem is. Négyen indultunk, a szakmai bírálóbizottság két jelöltet ajánlott a miniszter figyelmébe, decemberben Magyar Bálint mellettem döntött. Márciusban ünnepélyesen leraktuk az alapkövet. A választások után megindult a kultúrharc, és októberben a kormány ésszerűtlen, gazdaságtalan és szakszerűtlen döntést hozott, leállította az építkezést. Kormánybiztost bízott meg egy másik helyszínen építendő nemzeti intézmény megterveztetésére és felépítésére. Pályázat nélkül. Ha az épület terveit megvitatják a színházi szakmával, ha pályázattal jelölik ki az építészt, ha nem rohamtempóban építkeznek, akkor talán lenne egy szép és korszerű, XXI. századi Nemzeti Színházunk, ahol minden zsöllyéből látni és hallani.
Tény, hogy az utóbbi két évtizedben a szakmai véleményeket meg nem hallgatva számos elhamarkodott, szakszerűtlen döntés született, a politika gyakran felülírta a józan érvelést. Nem szívesen sorolok föl példákat. A pályáztatási rendszer igencsak tökéletlenül működik.
Én mégis emellett a szisztéma mellett érvelek.
Aki színházat akar igazgatni, foglalja írásba esztétikai, szervezeti és gazdasági elképzeléseit, összegezze koncepcióját, nevezze meg munkatársait, írja le, mit, hogyan és kikkel játszana: azaz pályázzon! Fontos szempont, hogy ily módon a leírt elképzelések, ígéretek számon kérhetőek. A dolgozat legyen nyilvános, ismerhesse meg az érdeklődő közvélemény és az utókor.
A fenntartó ismerje intézménye működését, hibáit, lehetőségeit. Tájékozottan, jó gazdaként, alaposan és végiggondoltan írjon ki pályázatot, hívjon össze szakmai bizottságot, hallgassa meg a véleményeket, vitatkozzon és hozzon felelős döntést. Lehetőleg nem az utolsó pillanatban. Ez a módszer valóban fárasztóbb és körülményesebb. Ha úgy tartja helyesnek, indítson meghívásos pályázatot, és nem tartom elképzelhetetlennek bizonyos különösen kiemelt intézményeknél az egyenes kinevezést, de – véleményem szerint – törvényben megszüntetni a kötelező pályáztatást hiba lenne. Mintha visszatérnénk az 1985 előtti időkhöz. 
Törekedjünk a tökéletesre. A demokrácia ideáját nem adhatjuk föl.

Bálint András

Az írást a Színház.hu és az ÉS is közölte a szerző engedélyével.