Tanítványok, pályatársak barátok emlékeztek tegnap a Farkasréti temetőben Vámos Lászlóra születésének 85. évfordulóján. Kubik Anna emlékező szavai után sorra helyezték el koszorújukat az egyes intézmények: az operaház, debreceni Csokonai Színház, Pesti Magyar Színház, Madách Színház, a Színház és Filmművészeti Egyetem, a Magyar Színházi Társaság, a Budapesti Operettszínház és a MASZK képviselői, demegjelent a sírnál többek között Almási Éva, Béres Ilona és Lőte Attila is.
„születek születni / meghalok meghalni /születek meghalni / meghalok születni” - Weöres Sándor: Talizmán
Vámos László mindenki számára A Tanár Úr volt, akkor is, ha egyébként szó szerint nem voltunk a növendékei, mert amúgy, persze, nem szó szerint MINDENKI a tanítványa volt, az ma is, s az lesz, amíg marad valaki közülünk, ki a szívében szeretettel őrzi emlékét.
1996 februárjában temettük, akkor a hó hullott, minden lelkifurdalásunkat, bánatos riadalmunkat jótékonyan be- és elfedte a kapóra jött nagyszerű Kellék, a gyémántfényű hócsipke-lepel. Akkor felmerült sokunkban, vajon, nem temetjük-e vele együtt sírba az örök emberi-szakmai Tisztességet? Hisz nincs kolléga, barát, ismerős, akinek ne ez a szó jutna először eszébe a Tanár Úrról! Vagy a soha nem kikövetelt, de mégis sugárzó Tekintélyt, a fényes-kényes külső-belső Eleganciát, vagy a mérhetetlen Műveltséget, mely mára már nagyon is könnyen mérhetővé zsugorodott bennünk! Most 17 év múltán, Tanár Úr 85. születésnapján reszkethetünk ismét itt, Farkasréten, ázós-fázós lélekkel, lesz-e elég nagy lámpásunk mindezt újra együtt, egy színházi emberben fellelni…
Kritikusai szerint általában „ízlése, szemlélete meglehetősen behatárolt volt”. Színházeszménye túlságosan konzervatív! - fanyalogtuk gőgös-fiatalon, divatos nagyképűséggel, még azok is, akik szerettük pedig, például frenetikus humoráért! De jó is volna, ha láthatnánk újból előjátszani, lehetőleg, persze, női szerepben, tragikus történetben, mert az állt neki legjobban híres „csontszakállához”, a nagy érzelmek nagy kimutatása! Ilyenkor gurultunk és rekedtre nevettük magunkat, s a túlzásokból aztán mégis összeállt a kép: egy jellem, egy emberi sors, de volt, hogy csak egy kopott deszkákat fényessé suvickoló pillanat…
A színház világán túl alig létezett számára más! Sosem tudjuk meg, hogy volt képes egyszerre előadást nézni vidéken és fővárosban és külföldön, eligazítani statisztát és főszereplőt, epizodistákról nem is beszélve, mindvégig személyes felelősséget érezve mindegyikőnk egyéni sorsáért; tanácskozott, szervezett, kizárólag szakmánk védelmében, akkor is, mikor Őt személy szerint a politika kénye-kedve ide-oda ráncigálta… mert ez sem új keletű dolog, ha el is felejtkezünk erről, időről időre. 
Bessenyei Ferenc mondta róla: „Ő volt az, aki tudta, hogy a magyar kultúrát meg kell tisztítani a nacionalista demagógia fertőzetétől, de tudta azt is, hogy nemzeti tartalom nélkül nincsen a népnek igazi kultúrája. De tudta ezt mindenki Kelemen Lászlótól báró Wesselényin és Janovics Jenőn keresztül Paulay Edén, Hevesi Sándoron át minden igazi színházi vezető, aki a magyar színház, a magyar kultúra ügyét nemzeti ügynek tekintette”.
Az emlékezők közül van, aki korrektségét, lelkiismeretességét emeli ki, van, aki utolsó mohikánt szeretett benne, van, ki a szakmánk utolsó mesterének, de vitathatatlan szaktekintélynek is nevezték, persze, csak halála után! De még akkor is létezett olyasmi, amit nem kell vitatni. Volt, aki a Tanár Úr híd szerepét méltatta, mondván, Ő volt az, aki a XIX. századból a XX. századba vezette a színházat… s a XXI.-be ki, vagy kik kalauzolnak most minket? Megyünk mind, de ki-ki, amerre lát, vert seregként…?! Én úgy vélem, Vámos Tanár Úr szakmánk nagyszerű Mestere volt, igazi toleranciát, valódi nyitottságot hirdetett, minden műfajban, amiben csak alkotott, ám személyes élet-példájával is!
Egyik legszebb emlékem, hogy esténként, miután előadást és nézőteret egyaránt „szakfelügyelt”, kivétel nélkül mindig bejött az öltözőnkbe és megköszönte nekünk, játszóknak az előadást, közösséget vállalva velünk sikerben, nem-sikerben egyaránt! Tudta, hogy egymás nélkül nem létezünk, vagy összetartozunk, mi színházcsinálók, vagy nem létezünk!
Pilinszkyt idézem: „Az ember itt kevés a szeretetre./Elég, ha hálás legbelül / ezért-azért; egyszóval mindenért.”
Így hát: hálásak vagyunk Önnek Tanár Úr –Mesterünk volt.
Farkasrét, 2013 01.30
Kubik Anna
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.