'Állok a kihívások elébe' - Villáminterjú Derzsi Jánossal

Egy színész, aki számokban is érdekes. Mert számtalan filmben, színházi előadásban feltűnt már. Számokban érdekes, alakításokban szintén. Hogy mennyire, azt a Vörösmarty Színház közönsége is eldöntheti, hiszen ettől az évadtól Derzsi János is tagja a Vörösmarty Színház társulatának.

Nem csak a színházéban, az ön életében is új fejezet indult. Hogyan kezdett hozzá az itteni léthez?
Tele várakozással és bizakodással. Remélem, hogy ezek be is fognak igazolódni. Egy erős színházban bízom. „Végigzongoráztam” már az ország színházait, most idekerültem Székesfehérvárra: hiszek az új vezetésben. Többször dolgoztam már Szikora Jánossal, Bagó Bertalannal és Hargitai Ivánnal is. Mindhárman hiteles, megbízható színházi emberek számomra. Kíváncsi vagyok az itteni létemre, állok a kihívások elébe.
Bár ettől az évadtól tagja a Vörösmarty Színház társulatának, játszott már Fehérváron. 
Igen, több vendégjátékban is. Először a zalaegerszegi színházzal léptünk fel Székesfehérváron, majd Szolnokról a Caligula helytartójával és a Száz év magánnyal. Hogy pontosan mikor voltak ezek az előadások, arra már nem emlékszem, de némiképp ismerősként lépek most a Vörösmarty Színház színpadára – igaz, más minőségben. Már nem vagyok vendég.
Az első szerepe itt a Don Carlos főinkvizítora. Milyen ez a figura?
A főinkvizítor a legfőbb háttérhatalom, a mindenek fölötti erő. Vajon milyen formában jelentkezik ez a legfőbb hatalom? Az az igazság, hogy bemutató előtt nem nagyon szeretek beszélni a figuráról. Majd utána, ha a nézők is látják: akkor lesz társasjáték. Maradjunk annyiban, hogy számomra ez egy nagyon jó, megfogható szerep – a többiről majd utána. 

Akkor beszéljünk magáról a játékról. Más színészetet követel a színház és a film? 
Ugyanolyan színészetet követel, csak a kamera látásmódjához képest a színházban más a mozgásrendszer, a mimika, a kifejezésmód. Ami a színházban erőteljes és expresszív, elképzelhető, hogy azzal lerepülsz a vászonról. A film egy szűkebb, koncentráltabb miliő, a mimika, az arc, a szem, a tartás sokkal több mindent elárul. A színházban ezeket mind fel kell nagyítani, tisztán, pontosan, érthetően. De lényegében ugyanazt kell létrehozni, ugyanazoknak az érzéseknek kell lejátszódnia az emberben.
És melyik műfaj áll közelebb a szívéhez?
Mindkettő. Őze Lajos mondott egyszer egy nagyon jót. Ugyanezt kérdeztem tőle, és azt válaszolta: „Jani, a film az apám, a színház az anyám. Mind a kettőt szeretem”. Hát én is így vagyok ezzel.
Ha maghatározó szerepeket kellene kiemelni, sikerülne?
Nem könnyen. Közel 130 filmből és több mint 200 előadásból nehéz néhány meghatározót kiemelni. A Tóték Őrnagya, Woyzeck, Caligula helytartója, de nagyon szerettem a Bethlent is, amelyben Báthory Gábor voltam. Nehéz néhányat kiragadni, mert bár az egyik szerep ilyen, másik olyan, mindenik szívből, lélekből és agyból születik meg az emberből.
Ezért jó színésznek lenni?
Egyáltalán nem jó színésznek lenni. Borzasztó. Ha a szerep, az előadás megszületik, ha együtt vagyunk, és a közönség is szereti, akkor már jó, öröm. De egyébként borzasztó szenvedéstörténet. Nagyon megkínozza az embert minden szerep, minden előadás. 
Lelki gyötrelem?
Mindegy, hogy a forma hozza létre a tartalmat, vagy a tartalom a formát. Mindkettőnek megvan a maga útja. De meg kell találni az egyensúlyt, az összhangot, és meg is kell tanulni ezt. Minden egyes előadás más. Minden egyes rendező és partner más. De épp a borzalmaktól gyönyörű az egész: ettől élő és eleven a színház. A filmben bakizhatsz, legfeljebb újravesszük. Színházban ez lehetetlen. Egyszeri és megismételhetetlen.
Derzsi Jánost legközelebb február 14-én és 15-én láthatja a Vörösmarty Színház közönsége a Don Carlos című előadásban.

Szerző: Kádár Dombi Kata / Vörösmarty Színház