Elhunyt Kézdy György

Életének 77. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Kézdy György. A Jászai Mari-díjas színművészt pénteken Budapesten érte a halál - közölték a művészhez közel álló források az MTI-vel. 

A színész pályájáról:

Kézdy György, aki a Szomszédok című televíziós sorozat Virágh doktoraként szerzett nagy népszerűséget, egy fertőzés miatt feküdt az Uzsoki utcai kórházba, ahol pénteken hunyt el.
Kézdy György 1936. február 14-én született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1962-ben. A Debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, majd 1967-ben a Pécsi Nemzeti Színház tagja lett. 1977 és 1978 között a Kecskeméti Katona József Színház színésze volt. 1978 és 1987 között a Nemzeti Színház tagja volt, és játszott vendégként a Játékszínben is. 1987-től 1993-ig a Szolnoki Szigligeti Színház tagja volt. 1993-ban került a Veszprémi Petőfi Színházhoz. Pályája végén szabadfoglalkozású színészként dolgozott.

Kézdy György utoljára az Orlai Produkciós Iroda Esőember című darabjában lépett színpadra a pszichiáter szerepében, a darabot 2010. júniusában mutatták be.

Kézdy Györgyről:

„Minden szerepben felfedezzük” – ezzel a címmel jelent meg 1981-ben Földes Anna interjúja Kézdy Györggyel a Nők Lapjában, és ezzel az interjúval kezdődik a 2011-es portrékönyv is. Ennek kapcsán így írt a Criticai Lapok: Pályakezdőként (majd később is) Kézdyt nem a főszerepek, hanem a karakterszerepek találták meg, „évtizedeken át visszatérő gondja, problémája lehetett saját helye, »besorolása«: folyamatosan foglalkoztatta, hogy mit jelentenek, milyen művészi távlatot és lehetőséget biztosítanak a színésznek a karakterszerepek”. (34. o.) Ahogy a szerző többször is hangsúlyozza, Kézdy György egyik legalapvetőbb művészi jellemvonása, hogy mindig kívül maradt a színházi világ fősodrán. „Én soha nem voltam, és nem is leszek divatban. Engem eddig ötszázhuszonötször fedeztek fel, és ugyanannyiszor felejtettek el” – mondja a művész az 1981-es interjúban. Talán épp ez járult hozzá, hogy egész életében független, határozott, folyamatos tökéletesedésre törekvő színész tudott maradni. (Szerző: Dombi Anikó, Criticai Lapok)

Garas Dezsővel az Esőember próbáján

Kézdy Györgyről saját szavaival:

A Madách Gimnáziumban: Mi azért jártunk akkor iskolába, hogy előadjuk az Ember tragédiáját. Rengeteget próbáltunk. Az érettségi is hetedrangú dologgá vált. Még a tételeket is megkaptuk a tanároktól előre, hogy minden simán menjen. Ez „nemzeti ügynek” számított az iskolában. 
Provokáció: Országos hírű előadás volt, a Zeneakadémia kistermében nyolcszor játszottuk és a bemutató előtti napon a zeneakadémistáknak volt valamilyen bankettjük, és egy vödör műszar volt fenn, a kisteremben. Ezt később tudtuk meg, mikor leesett. Lengyel Gyuri szerint ez provokáció volt, én már nem tudom, hogy így volt-e, vagy nem, de a tény az, hogy „ember vigyázz”, és csörömpölve lezuhant a vödör, a műdrekk szétgurult a színpadon, és volt egy tanárunk, a Bada tanár úr, aki barna köpenyben négykézláb bemászott és összeszedte. Bocsánat, mondta, és összeszedte a szart a vödörbe, és kiment. Óriási taps volt.

Caligula, Fodor Tamással

26: 58-ban vettek fel, 22 éves voltam, 62-ben végeztem, 26 éves voltam. 

Vidék: Amikor mi vidéki színészek voltunk, akkor mi nem vidéki színészek voltunk, hanem színészek voltunk, akkoriban ugyanis nem lehetett másnak lenni. A főiskola után kötelezően le kellett menni vidékre. Mindenki úgy kezdte. A nagyon nagyok választhattak kettőből, de tökéletesen mindegy volt... A dolog lényege, hogy pontosan ugyanannyi pénzt kapott mindenki, bárhova ment. Rémísztő volt, gyönyörűség volt. Aztán akinek mázlija volt, az felkerül egy kicsit előbb. Várkonyi azt mondta, amikor végeztünk, -én azt hiszem abban a tévhitben élek, hogy nem szeretett engem-, hogy ha maga tíz évig kibírja, még színész is lehet. A mi osztályunkból már alig élünk.... Sorban... Rettenetesen kevesen maradtunk.

Pécsi színház: Csodás volt az itt töltött tíz nap a próbák alatt. Egyrészt rengetegen szólítottak meg az utcán, máig emlékeznek rám, ami persze, hogy jól esik. Olyan dolgok estek meg, hogy beültem egy Király utcai étterembe, és egyszer csak észrevettem a falon a Gebauer rettenetesen gyönyörű freskóit. Hát akkor ez a Csemege, ujjongtam fel, a régi Csemege. Nagy felfedezés volt.

Virág doktor: Ez is én vagyok. Az volt a varázsa a Szomszédoknak, hogy nagyon komolyan csináltuk.
Nem úgy: Ha valami nem úgy van, ahogy megszoktam és szeretném…! Olyankor elkeseredek és szinte dühöngök.
Elsimerés: A szakmai elismerés rettentően fontos lenne. A miénk olyan szakma, ahol senki nem szeret a másikról jót mondani. Inkább harapnák le a nyelvüket. Vagy ami még rosszabb, el sem jönnek megnézni a másik előadását. Persze, hogy vágyom a szakmai elismerésre, persze ha nem jön a közönség, akkor az egész semmit sem ér.

Származás, antiszemitizmus: Sokaknak jól jön, ha valamiféle ellenségképet gyárthat. Itt ennek komolyak a hagyományai. S ki tudja, mi a vége, ha egyszer beszélni kezdenek róla.  Bibó remekül megírta ezt a dolgot. Aztán nem történt semmi.  S ha jön megint egy Bibó s megint remekül megírja, akkor sem történik semmi. Menjünk tovább. (…) Úgy érzem, hogy az antiszemitizmusnak szép kis reneszánszát éljük most. Én azt hittem, hogy értelmes emberek, azok után, ami történt már nem juthatnak el ide. Hiszen mindent tudunk. Kiderült, semmit sem tudunk. Úgy látszik a demokráciával ez is vele jár. Lehet, hogy nem tudunk ellene mit tenni, de én ezt nagyon rosszul élem meg. Még akkor is, ha valamennyire mi - mi izraeliták - is felelősek vagyunk érte. Talán nem kellene annyiszor annyira hangsúlyoznunk a szerepünket, sokszor „túlaranyozzuk” magunkat. Ezzel együtt, elképesztő, hogy eljutunk oda, ma már a Holocaustot is meg lehet kérdőjelezni. Nem tudom, hogy ez feltétlenül hozzá tartozik-e a demokráciához. Mert még nem éltem más demokráciában.

Kézdy György a Stúdió K-ban

75: Mindig mondják, hogy nagyon jól nézek ki. Én nem így látom, de mondom, hogy köszönöm szépen, igen, nagyon jól nézek ki.
Jelen: Én soha nem vágytam vissza semmilyen korba, sose mondogatom azt, hogy „bezzeg az én időmben”. Azt gondolom, a jelenben kell emberszabású életet élni, a már nem létezőt, a múltat úgysem lehet viszszahozni. Szinte csodálkozom azokon, akik olyan görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy megmaradjanak olyannak, amilyenek valaha voltak.

Forrás: MTI, OSZMI, baon.hu