"Tudunk egymáshoz tartozni" - Interjú a Nemzeti sajtófőnökével

Gálos Orsolyával, a Nemzeti Színház kommunikációs vezetőjével beszélgetett a Színház.hu egy bizalmi pozícióról, egy bűvös számról és egy szupercsapatról.

Hogy indult a pályád?

Gálos Orsolya: Eleinte csak abban voltam biztos, hogy kultúrával szeretnék foglalkozni. Azon kívül, hogy könnyen teremtek kapcsolatot és szeretek beszélni, beszélgetni, nem tudtam különösebb készségről számot adni. Először magyar-francia szakra jelentkeztem Pécsre, de szerencsére Veszprémbe vettek fel, az éppen induló színháztörténet szakra. Mi voltunk a második évfolyam, találkozhattam az alapítóval, Bécsy Tamással, és sok jó tanárral, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Miután rájöttem, hogy se kutató, se tudományos szakember nem leszek, mert ahhoz nincs szorgalmam, a Trafóban működő Műhely Alapítványhoz kerültem szakmai gyakorlatra, asszisztensnek. Mázlim volt, mert Szabó Gyuri tulajdonképpen felnevelt engem a sajtós pozícióra. Látta, hogyan működöm, fantáziát látott bennem, bizalmat szavazott és valahogy  így indult a dolog...

Hogy nevelkedtél?
G. O.: Rengeteget kaptam a csapattól, csodálatos műhely volt a Trafó. Olyan előadásokat láthattam, amelyek addig teljesen ismeretlenek, voltak számomra. Ráadásul azokban az években a színházakban abszolút nem számított bevett dolognak, hogy külön kommunikációs osztály működjön, hogy a kommunikáció egy tudatos tervezés része legyen. Ezért különleges lehetőség volt, hogy megtanulhattam precízen, lelkiismeretesen, csapatjátékosként dolgozni. Megtanulhattam, hogy minőségi „szolgáltatást” kell nyújtanunk, hogy én egy közvetítő vagyok, akinek folyamatosan rendelkezésre kell állnia. Kiépítettem a kapcsolatrendszeremet, rájöttem, mit jelent az, amikor egy területet vagy egy ügyet hittel képviselek. Mindannyian erős küldetéstudattal dolgoztunk, meggyőződésünk volt, hogy a kortárs művészet eljuttatása az emberekhez olyan cél, ami jobbít a világon, hiszen kinyitja az embereket az újra. 

Miért jöttél el a Trafóból?
G. O.: A bűvös hetes szám miatt, ami már megint bejön... (Nevet.) 1999-től 2006-ig dolgoztam ott, a hetedik évben már nem vitt az a lelkesedés, ami korábban. Egy kicsit elfáradt a dolog, váltani kellett. Néhány embernek megemlítettem, hogy új munkát keresek. Egyszer, amikor a pénztárban ügyeltem, odalépett hozzám Csáki Judit, és azt mondta, hogy a Bárka élére frissen kinevezett Alföldi Róbert új csapatot épít, ezért ajánlott neki, szóval ne lepődjek meg, ha egyszercsak csörög a telefonom.  Aztán egyszercsak csörgött a telefonom és Carter doktor hívott! (Nevet.) Azt, amikor bementem állásinterjúra a Bárkába, úgy szoktam emlegetni, hogy ”szerelem első látásra”. Öt perc után egymásra hangolódtunk Robival és a „szerelem” azóta is töretlenül tart.

Ez zsigeri dolog?
G. O.: Biztos vagyok benne! Legbelül érzi az ember, hogy köze van a másikhoz. Már az első pillanatban kiderült, hogy egy nyelvet beszélünk, azóta sem kell felesleges köröket futnunk egymással és ez nagy könnyebbséget jelent.

Gálos Orsolya, fotó: Znamenák István

Mennyire kell a szerelem ahhoz, hogy a sajtós jól tudjon együttműködni a főnökével?
G. O.: Azt gondolom, hogy a „szerelem” hab a tortán. Viszont a sajtósnak szerintem muszáj hinnie abban az ügyben, amit képvisel és nagyon kell tisztelnie azt az embert, akinek dolgozik, mert különben nem tud megfelelő partner lenni és nem talál örömet a munkában. Látom, miként viseli Robi azokat a dolgokat, amik a Nemzeti Színház élén érik, nem csak a botrányos, fájdalmas eseményekre gondolok, hanem a sikerre, az örömre is, láttam, ahogy megtanult vezetni egy társulatot, ahogy elkezdett felelősséget vállalni az embereiért... Az, ahogy létezik a világban, maximális tiszteletet vált ki belőlem, ezért hiszek benne.

A Bárkán teljesen új közegbe kerültél...
G. O.: Azt nehezen viseltem. Eltartott egy darabig, amíg alkalmazkodni tudtam a kőszínházi közeghez és megszoktam, hogy van művészeti titkár, van munkarendi értekezlet, létezik a ’szolgálati út’ kifejezés. Az sem volt könnyű, hogy a nyakamba szakadt a marketing és vele együtt a nagyobb felelősség. Korábban, a Trafóban csak a sajtóért feleltem, tehát a barteregyüttműködések intézése, a plakátozás, a grafikussal  való kapcsolattartás új feladatok elé állított. Úgy éreztem, hogy olyan területre tévedtem, ahol nem vagyok magabiztos, de a kollégák sokat segítettek. 

Ez a helyzet mivel járt?
G. O.: Néha gyomorgörccsel járt. Amíg a Trafóban dolgoztam, nem volt gyomorgörcs. Persze a vége felé megérkezett, pont ezért kellett lépnem. Ha kezdődik a szorongás, akkor nem lehet maradni, ez törvényszerű. Azt, hogy tart a repülés, onnan ismered meg, hogy jól érzed magad, amikor bemész a munkahelyedre, otthonos a közeg és visz valami állandó, furcsa lendület. Amíg így van, addig nagy baj nem lehet. A bizonytalanság ideje nem volt felhőtlen a Bárkán, de sokat tanultam ott, és amikor sikerült beilleszkednem, már nem volt gond. Nekem mindig az a legfontosabb, hogy kik vesznek körül. Szerintem nincs pótolhatatlanabb a közösség élményénél... Amikor Robi úgy döntött, hogy megpályázza a Nemzetit, hamar világossá vált, hogy ha nyer, együtt megyünk tovább.

Miért volt egyértelmű, hogy együtt marad a csapat?
G. O.: Talán azért, mert annyira jó találkozás volt mindannyiunknak a Bárka, bizalmi viszonyba kerültünk. Egyszerűen nem volt kérdés, hogy együtt folytatjuk. 

Drukkoltatok a Nemzetiért?
G. O.: Persze! A többiek azóta is azon szoktak nevetni , hogy én voltam az egyetlen, aki ezerszázalékig biztos volt abban, hogy nyerünk. Iszonyúan hittem, hogy most úgy állnak a csillagok! Nem tudtam elképzelni, hogy másként legyen, mert minden jel arra mutatott, hogy eljött az idő: az, ahogy a Bárkában együttműködtünk, az, hogy rögtön mentünk a POSZT-ra, hogy jó előadások születtek. Úgy éreztem, itt a pillanat, amikor Robi, negyvenévesen igazán megmutathatja, mit gondol a színházról, a munkáról.

Magaddal kapcsolatban is így éreztél? 
G. O.: Igen. Izgalommal teli várakozás töltött el, kis félelemmel keverve. Szerintem az ilyesmi akkor szokott ránktörni, amikor előre tudjuk, hogy valami nagy dolog érkezik az életünkbe... Kíváncsian néztem az elé, hogy fogok egy osztályt vezetni, milyen lesz a találkozás a színészekkel, hogy fogom tudni megőrizni a nyugalmam egy ekkora „gyárban”, amikor az elején a Bárkától is sokkot kaptam. 

Hogy fogadtad a hírt, hogy nyertetek?
G. O.: Őszintén szólva, nem is emlékszem. Csak az első sajtótájékoztatót tudom felidézni, és azt, hogy én még életemben nem izgultam annyira, mint ott, a Firkászban. Előző éjszaka nem aludtam, közös taxival mentünk a helyszínre Vörös Robival, aki egész úton próbált lelket verni belém. Azzal nyaggattam, hogy nekem ma ki kell állnom a „tömeg” elé és meg kell szólítanom az újságírókat, és vajon tegezzem, vagy magázzam őket? Iszonyúan remegett a lábam, pedig csak annyit kellett mondanom, hogy „jónapot kívánok, Gálos Orsolya vagyok, bemutatom a résztvevőket”. Azért sikerült, de az egy borzalmas reggel volt... (Nevet.)

Mi volt az első feladatod a Nemzeti kommunikációs igazgatójaként?
G. O.: Az imázskampány megtervezése. Nem akartuk egy ügynökségre bízni a feladatot, ezért már tavasztól bejártunk a Nemzetibe, egy külön irodába és éjszakákon át ötleteltünk. A dolog úgy nézett ki, mint a leghülyébb amerikai filmekben: felraktuk a lábunkat az asztalra, kinn tombolt a hőség, és mi azon töprengtünk, mit akarunk üzenni a Nemzeti Színház nézőinek. Mivel a pályázatunk arról szólt, hogy nem akarjuk a klasszikus értékeket, a színházi hagyományt kidobni az ablakon, de szeretnénk újragondolni őket, ezért a klasszikus-kortárs fogalompárra építettünk. Le akartuk bontani az előítéleteket, amelyek akár a Nemzetit, akár Alföldit övezték, ezért arra próbáltuk felhívni a figyelmet, hogy a Nemzeti nem burkolózik lila ködbe, és nem is lesz belőle múzeum. A ’klasszikus’ szót kortárs betűtípussal írtuk fel egy plakátra és az volt a headline, hogy „ki mondta, hogy unalmas?”. A ’kortárs’ szót pedig klasszikus betűtípussal írtuk le és azt a kérdést mellékeltük, „ki mondta, hogy érthetetlen?”. Azt a szlogent választottuk, hogy „Nemzeti Színház – új értelmet ad”. Szerintem a kampánnyal a nulladik pontnál sikerült definiálni, hogy semmilyen értéket nem szeretnénk megtagadni, ami előttünk építette a színházat, sőt inkább integrálnánk a munkánkba. 

Az elején mennyire ment döcögősen a munka?
G. O.: Korrigálhatatlan dolgok nem fordultak elő, csak banális hibák. Az első színházi sajtótájékoztatónk előtti este néztünk egymásra a művészeti főtitkárral, Évával, hogy vajon megrendeltük-e a pogácsát és kiderült, hogy mindketten azt gondoltuk, ez a másik dolga. Meg kellett szokni, hogy a titkárságon fut össze minden szál, ők a logika a káoszban. Sok kanyar vezetett a felismerésig, hogy jobb, ha egyenesen hozzájuk fordulok., Egyébként Jordán Tamástól örököltem egy  fantasztikus munkatársat, Dely Szilvit, aki rengeteget segít nekem, ezért mindig tudom, miért, hova kell nyúlni.

Az elmúlt években többször kerülhettél szorult helyzetbe...
G. O.: Az első szorongató helyzetre 2010 telén, a „román botrány” kapcsán került sor. Kétpercenként csörgött  mindkét telefonom, azt se tudtam, melyik után kapjak. Nagyon észnél kellett lenni, hiszen diplomáciai szintig jutott az ügy. Akkor egy borzasztó időszak kezdődött, többször is bent aludtunk, annyit tépelődtünk a következő lépésen. A Jobbikosok decemberben már az ablak alatt tüntettek. Kínunkban röhögtünk, amikor láttuk, hogy nehezen döntenek a MÜPA és a Nemzeti között, kellett nekik egy kis eligazítás... A telet nehezen éltük meg. Akkora volt rajtunk a nyomás, hogy én például ideiglenesen pánikbeteg lettem. Nem gondoltam volna, hogy ebben az országban előfordulhat, hogy állunk egy  színház erkélyén, hallgatjuk a mocskolódást, ahogy az emberi psziché  legsötétebb bugyrai kitárulnak, és hogy ez fizikai tüneteket okoz! Egyszerre volt rémisztő és felemelő, ami történt, ugyanis a társulat teljesen összezárt. A támadások hirtelen közösséggé teremtették a csapatot. Abban az időben jöttem rá, hogy meg kell tanulnom, hogy nem kérdezek vissza automatikusan és tízig számolok, mielőtt megszólalok. Iszonyú nagy feladat volt megtanulni azt mondani, hogy nem kommentálunk valamit, és ehhez a 325. kérdés után is tartani magam.

2011 tavasza sem lehetett könnyebb... 
G. O.: A megpróbáltatások az úgynevezett „orális botránnyal” folytatódtak, amit a saját számlámra írok, én kérdeztem vissza rosszkor. Egy sajtótájékoztatón jött a provokatív kérdés a Nemzeti 1 televízió munkatársától, nem akar-e lemondani az igazgató úr. Erre visszakérdeztem, látott-e  egyáltalán nálunk valamit. Elmondta, hogy nem tartozik a nézőink közé, de mégsem járja, hogy az Ember tragédiája római színében „orális jelenetet” láthat a közönség. A fürdőruhás színészeket kifogásolta. Robi pedig megjegyzést tett, ezért azzal vádolták, hogy verbálisan bántalmazta az újságírót. Raportra hívta Réthelyi Miklós kulturális miniszter. Úgy döntöttünk, tartunk egy  rendkívüli sajtótájékoztatót, összeírtuk, hogy abban a pár hónapban milyen levelek jöttek, milyen stílusban szólították meg a vezetést, az életveszélyes fenyegetésektől kezdve a zsidózásig az összes mocskolódás előkerült. Másnap néztük, ahogy Robi mindezt felolvassa a színpadon abban a töménységben... Felkavaró volt. A társulat tagjai is bőgtek, nem lehetett másképp kibírni... Egyébként a krízispontoknál gyakrabban döntöttünk úgy, hogy keveset kommunikálunk. Az utóbbi időben a közbeszédben a vagdalkozás került előtérbe, amiben igyekszünk nem részt venni. 

Van, aki inkább azt képviseli, hogy ’fel kell venni a kesztyűt’...
G. O.: Igen, az is egy út, és biztos van olyan helyzet is, amikor ez a helyes attitűd, de arra mindig vigyázni kell, hogy az ember  ne tegyen méltóságán aluli, elhamarkodott vagy elhibázott gesztust. Néha nem könnyű megőrizni a hidegvérünket. De például Stohl András balesete után már az első percben egyértelmű volt, hogy közleményt adunk ki, miszerint együttérzünk a baleset sérültjeivel, nem mentjük fel Andrást. Ugyanakkor azt is nyilvánvalóvá tettük, hogy kiállunk érte, amennyire lehet és visszavárjuk, ha letölti a büntetést, mert csodálatos színész, a társulat egyik központi alakja. A baleset idején szintén sok támadás ért minket, a bulvártól sem sikerült teljesen távol tartani magunkat, pedig erre törekszünk... Van mire emlékeznünk, voltak nehéz helyzetek, most is kemény félév áll előttünk. De csodálatos megélni, mennyire tudunk egymáshoz tartozni és hihetetlen, hogy már ketyeg az időzített bomba, ami ezt az egységet felrobbantja.

Vidnyánszky Attila két éve azt nyilatkozta, informálisan tárgyal arról, hogy átvehetné Alföldi Róbert helyét. 2011-ben koncepciójáról is beszélt. Ti mégis hittétek, hogy van esélyetek a Nemzeti-pályázaton…
G. O.: Mi tényleg komolyan hittük! Annyira komolyan hittük, hogy amikor értesültem arról, hogy sajtótájékoztatón jelentik be az eredményt, küldtem egy sms-t  Robinak, hogy beszéljük meg, hogyan kommunikálunk, ha győzünk. Persze azt nem tudtuk, hogy Vidnyánszky Attila meghívást kapott erre az eseményre, mi meg nem... Amikor találkoztunk, már tudtuk, mi a helyzet. Egymásra néztünk, Robi pedig azt mondta: képzeld, még reggel is azt gondoltam, hogy simán mondhatják, hogy ’mi’... Tiszta lelkiismerettel indultunk a pályázaton, hiszen vitathatatlan, hogy az ország egyik legjobb társulata vagyunk, és a kőszínházi szcénát tekintve már hosszú évek óta nem volt példa olyan sikerszériára, amit mi produkáltunk. Abban bíztunk, számít, hogy bizonyítottunk és van hosszútávú gondolkodás ebben az országban. El kell fogadni, hogy a kulturális kormányzatnak más a szándéka. Ebben az esetben azt gondolnám logikusnak, hogy találnak egy megoldást, ami nem arról szól, hogy sóval hintik be az emlékünket, hanem arról, hogy együtt tartják azt az energiát, ami a Nemzetiben megszületett és átmentik a keletkezett értékeket. De úgy tűnik, nincs olyan szerencsénk, mint Zsámbéki Gábornak és Székely Gábornak volt, akik a Nemzeti után a Katonában folytathatták.

Ezt hogy viseled? 
G. O.: Gyászolok. Ebben erősen benne van Frici halála is.... 17.-én kiderült a pályázati eredmény, 19.-én búcsúztattuk Hollósi Fricit. Ahogy Kulka János mondta egy interjúban, mintha azon a napon a társulat szíve megszűnt volna dobogni. Azt is fájdalmas megélni, hogy örökre eltűnnek azok a nagyszerű pillanatok, amelyekben a nézőkkel osztozunk, hogy az ő mérhetetlen szeretetük energiája nem lesz közvetlenül megtapasztalható. A legnagyobb fájdalmam pedig az, hogy a csapat szétszéled, mert a közös gondolkodás rettenetesen fog hiányozni. A válás gondolata is megvisel. De így van értelme, hogy az ember sok végletet, érzelmi hegyet-völgyet bejár. Ennek az élményét senki nem veheti el tőlünk, ahogy a közönség szeretetét sem. Ettől függetlenül, most kemény gyászmunkát végzek és közben iszonyú dühös vagyok.

Mi dühít a leginkább?
G. O.: Önmagában az, hogy valaki lepaktál a hatalommal, nem zavar. Ez legyen az ő problémája, viselje a következményeket. De az, hogy a paktum részeként beleegyezik abba és vállalja, hogy a politika kegyeltjeit besegíti a Nemzeti Színház vezetésébe, vérlázító, pláne, hogy mindezt az „Isten, haza, család, nemzet, példamutatás”  jegyében teszi. Szerintem annak, aki képes megkötni egy ilyen alkut, nem csak a szuverenitása kérdőjeleződik meg, hanem a művészi, emberi hitelessége is relativizálódik. Nem tudom, milyen példát lehet mutatni ezek után… 

Vidnyánszky Attila úgy nyilatkozott, Alföldi Nemzetije liberális gondolatok köré épülő színház, és az ő Nemzetije egészen más lesz, hiszen ő a valóságábrázolás másik változatát űzi, „egyszerre van egy vízszintes és egy égbe kapaszkodó története az előadásainak”. Kifejtette, ha sorskérdéseinkkel, gyengeségeinkkel, nemzeti gyarlóságainkkal szembesítik a nézőt, az önmagában kevés, sőt, sok esetben torz képet festhet, ezért is fontos, hogy rá tudjunk mutatni a szépre, a jóra. Te mit gondolsz az életigenlő színházról?
G. O.: Nem tudok annál életigenlőbb dolgot elképzelni annál, hogy felvetünk problémákat és felnőtt módon szembenézünk velük és így esélyt adunk arra, hogy közösen továbblépjünk. Attól nem fognak megoldódni a gondok, hogy ellépünk mellőlük vagy jobb színben tüntetjük fel őket. Azzal, hogy sokszínű repertoárt ajánl a Nemzeti Színház és sorskérdéseket vizsgál, épp azt garantálja, hogy sokféle ember megtalálja azt, ami a kedvére való, ami mondandóval bír számára, ami a dolgok újragondolására készteti. Szerintem az a feladata a Nemzetinek, hogy az ország kiemelkedő művészszínháza legyen, ami művészi színvonalát és a témák gazdagságát tekintve is verhetetlen. Majdnem biztos vagyok benne, az új vezetés meg fog lepődni, amikor végignézi a repertoárt, hogy milyen széles spektrumon próbálunk beszélgetni közös ügyeinkről. Az életigenlő színházról azt gondolom, hogy aktív párbeszédet teremt a színpad és a nézőtér között konkrét és átvitt értelemben is. Nálunk ez megvalósul.

Mi vár rád a Nemzeti után? 
G. O.: Még nem tudom..

Mi az, ami a Nemzeti kommunikációs igazgatása után kihívás tud lenni számodra, egyáltalán fontos-e most ez a kérdés?
G. O.: Nem, hiszen a válasz most nem számít. Számomra az lenne a legnagyobb kihívás és ajándék, ha egy kis színházban vagy egy olyan közegben dolgozhatnánk tovább együtt, ami nem a politikai erőterek központjában létezik.

Szerinted az az energia, ami a csapatot működtette, mozgósítható mégegyszer?
G. O.: (Mosolyog.) Igen. Amikor jobb kedvem van, mesebeli fordulatokat képzelek el, egy igazi happy endet, azt, hogy egyikünk épp füvet nyír valahol, a másik  kutyát sétáltat  és megcsörren a telefon, mert újra közösen van dolgunk, küldetés van és a „szupercsapat” összeáll. Komolyan reménykedem benne, hogy így fog történni. 

Tóth Berta / Színház.hu