Soha nem tartalékolok! - Interjú Kerekes Évával

"Csak azzal foglalkozom, hogy mit, de hogy hogyan azzal nem törődöm!" - mondja Kerekes Éva, akit pályájáról kérdezett Gyenge Balázs.

Hogyan került kapcsolatba a színházzal? Úgy tudom, hogy volt egy Nagypapa…….
Igen, volt egy Nagypapa, egészen pontosan Édesanyám Édesapja és ő volt az, aki akaratlanul ugyan, de a színház felé terelt. Akkor persze még nagyon fiatal voltam ahhoz, hogy ezt tudatosítsa, hogy ezt végiggondoljam. A Nagypapám Rákosi Szidinél tanult, de nem teljesedhetett ki a pályája, mert a szülei sem anyagilag, sem erkölcsileg nem tudták támogatni. Később, ennek ellenére vagy talán éppen emiatt, Somogyszilben amatőr csoportot vezetett, rendezett és játszott egyszerre. Hatalmas színházszeretet élt benne, amit mindenkinek megpróbált átadni a környezetében. Bennem meg is fogant ez a szeretet. Amikor például a rádióban színházi közvetítések mentek, mindenkinek csendben kellett maradnia, mert csak a színház létezett számára. Nagyon szívesen voltam a Nagyapám közelében, egyszerűen azért, mert olyan világot teremtett maga körül, amihez jó érzés volt tartozni, ahhoz a világhoz is és ezen keresztül persze hozzá is.
És mit szólt mindehhez a család, például az Ön szülei?
Én kaposvári vagyok, az Édesanyám somogyi, Édesapám, aki sajnos már nincs közöttünk, Debrecenben született. Az egész családra jellemző volt egy átlagon felüli, komoly, elhivatott színházszeretet. Az anyai nagynéném, illetve a nővérem is próbálkozott egyébként a színművészetivel, nekik nem sikerült, engem elsőre felvettek.
Ez a Kaposvár, az a Kaposvár?
Pontosan! Én akkor voltam gimnazista, amikor a kaposvári színház a fénykorát élte, mindent láttam, olyan dolgoknak voltam szemtanúja, olyan dolgok hatottak rám - talán a legérzékenyebb életkorban-, amiből nagyon rossz lett volna kimaradni. Azt hiszem a tudásomat, illetve az arra való igényt, az ízlésemet és a vágyat az ízlésre formálta Kaposvár! Semmi más nem érdekelt csak a színház, tényleg ez volt az egyetlen! A gimnáziumot is alig tudtam befejezni, illetve azzal a hátsó gondolattal fejeztem be, hogy legyen érettségim, mert ez kell a felvételihez. Eleve nagyon jellemző rám, hogy ami nem érdekel, arra nem tudok odafigyelni. Így volt ez a gimnáziummal is, mindent háttérbe szorított a színház, ahol hetente négy, öt estét töltöttem el, még a humán tárgyak sem érdekeltek. Számomra egyébként kristálytiszta a kép, hogy mindenféle szempontból nagyon jó helyen voltam, jó időben!

És az iskola hogy tolerálta mindezt?

Néha megbuktam, ha így nézzük, akkor nem könnyítették meg annyira az életemet, de volt egy diákszínház, ahol jókat és nagyokat játszottam, szerintem nem is rosszul, ez a társaság pedig rengeteget adott nekem. Az volt egyébként a szerencsém, hogy a fizika érettségim szóbelije előtt már kiderült, hogy felvettek. Kénytelenek voltak átengedni! A főiskola abszolút az én közegem volt és úgy éreztem, hogy rögtön a helyemre kerültem. Tudja, amikor az ember felfedezi azt a remek érzést, hogy egyszer csak kitölti a vázat, amit számára vágott ki az élet.... Bekerültem arra a helyre, amit nekem szánt a sors és onnantól kezdve csak azzal foglalkozhattam, amire születtem. Ez pofon egyszerű és csodálatos egyszerre!
Mit lehetett tanulni a főiskolán?
Tanulni? Nem is tudom... Nagyon résen kellett lenni, az biztos, de önfeledt és nyitott voltam. Akkor úgy tűnt, hogy ez elég is. A főiskola egy lépcsőfok volt a továbblépéshez és természetesen lehetőség a gyakorlásra. Érdekes, hogy az osztályunk nem tartja a kapcsolatot, akkor nem éreztem, de utólag azt hiszem, nem volt annyira meghatározó. De most nagyon örülök, hogy a tatabányai Édes Anna kapcsán újra találkoztam Végh Péterrel, aki az osztálytársam volt Kerényi Imre és Huszti Péter osztályában. Tőlük rengeteget lehetett tanulni, de nagyon nehéz lenne megmondani, lefordítani, hogy konkrétan mit. A személyiségük, a látásmódjuk, az emberségük, a mód, ahogyan érzékelték a körülöttük lévő világot, az hatott rám és abból tanultam rengeteget. De ezt mondhatnám el arról a három rendezőről is, aki a legkomolyabb hatással volt rám a pályám során. A legtöbb, "színházilag is lefordítható", gyakorlati dolgot Taub Jánostól tanultam, de Ascher Tamás és Zsótér Sándor is nagyon meghatározó rendező számomra. A velük való eleven kapcsolat egyfajta folyamatos művészi táplálkozást jelent, az állandó megújulás lehetőségét hordozza.
Azt meg lehet tanulni, hogy kell egy szerepet megformálni? Van bármilyen módszere?
Azt gondolom, hogy az élet és a különböző próba helyzetek tanítanak meg mindenkit arra, hogyan tud a legjobban működni, mire van szüksége ahhoz, hogy oldottan legyen képes önmagát adni. Ezzel én is akkor szembesültem, amikor már szerepeket kaptam és teljesen világossá vált számomra, ha nem tiszta egy helyzet, akkor nem vagyok képes továbblépni. Nem is az a fontos, hogy ki az az ember, akit játszom, mert a figura egyszercsak megszületik, valahogyan eggyé válunk, hanem a helyzet, amiben léteznem kell. Azt megérteni az igazi feladat. Erről Taub Jánostól lehetett megtanulni a legfontosabbakat, azt, hogy hogyan kell hozzányúlni a szerephez, hogyan lehet mindent bebiztosítani a próbákon, miért nem lehet semmit a véletlenre hagyni, hogyan kell szinte mániákusan tisztázni mindent. Ha elemeztük, megfejtettük a jelenetet, akkor utána már lehet bátorkodni és idegrendszerből dolgozni. Én soha nem tartalékolok. Az első próbától kezdve beleadok mindent. Nálam nem létezik egyetlen olyan hangsúly vagy gesztus sem, amit kihagyok, amit majd egyszer, valamikor, később kipróbálok. Ha megértettem a szituációt, akkor bedobom magam, ha nem, akkor képtelen vagyok megcsinálni.

Nem fárasztó ez nagyon? Azonnal teljes hőfokon égni?

Nem. Nekem biztosra kell mennem. Nem tudok másképp működni. Nem agyalok, legfeljebb azon gondolkodom, hogyan lehet az alakítás teljes. Sok mindent kitalálok, de hogy hogyan valósítsam meg, azon soha nem töprengek, az jön elsőre, azonnal megszületik. 
Miért nem ment a diploma után azonnal a Madáchba?
Mert Kerényi Imre akkor még nem volt a Madách Színház igazgatója, a Nemzetiben dolgozott, ahová egyébként engem is hívtak. Én azonban mindenképpen Kaposvárra akartam visszatérni, de végül a Radnótiba mentem, Bálint Andráshoz. Hívott Ruszt József is Szegedre, ahol akkor fogtak új színházba, de valahogy úgy éreztem a Radnótiba kell szerződnöm. Talán a kisebb társulat miatt, talán azért mert olyan otthonos volt a közeg... Hét évig maradtam a társulat tagja. Tudja az volt az érdekes, hogy ugyanúgy, ahogyan a főiskolán, ott is azonnal a helyemre kerültem. Na jó, talán a legelső szerepem, A kék angyal kevésbé sikerült, mondjuk ki, bukás volt, de azt leszámítva nem volt kérdés, hogy nekem ebben a színházban dolgom van. Rengeteg élmény fűz a Radnótihoz, de a legfontosabb talán az, hogy ott tanultam meg: nem bírok addig létezni egy színpadi helyzetben, amíg nem tiszta, hogy miről szeretnénk beszélni.
A radnóti után a szabadúszást választotta....
A társulat fele elment a Székely Gábor féle Új Színházba, ami akkor alakult és ahová egyébként engem nem hívtak. Valahogy úgy éreztem, nekem sem szabad a Radnótiban maradnom, mert megszűnt az a közeg, ahová tartoztam. Két éven keresztül voltam szabadúszó, aztán megszülettek a gyerekek és öt évet töltöttem velük otthon. Utána jött a Madách Kamara, illetve az Örkény Színház. Kérdezhetné persze, elég indokom volt-e a bizonytalan választani a Radnóti helyett? Én akkor úgy éreztem, nincs a szabadúszásban semmi veszélyes, sőt inkább jólesett a döntés, változtatni akartam, ahhoz meg menni kell, kockáztatni kell! Arról nem is beszélve, hogy annyi idősen, amennyi akkor én voltam, még nem fél az ember. Egyébként most sem vagyok egy félős típus, de már felelősséggel tartozom a gyerekeimért. Ha csak rólam lenne szó, néha biztosan bátrabb lennék. Ettől függetlenül még most is nagyon fontos, hogy érzem, nem vagyok függőségben, hogy nem kell ostoba kompromisszumokat kötnöm. Erre egyébként is képtelen vagyok.

Egyszer azt mondta egy interjúban, hogy az Örkény Színház maga a repülés. Még mindig így érzi?
Az Örkény Színházban alapító tag vagyok. Az első szerep, amit ott játszottam a színésznőé volt, Molnár Testőr című darabjában. Tényleg nagy örömmel mentem, amikor Mácsai Pál hívott, és nagyon fontos, hogy nem ott ragadtam, hanem ott vagyok. Ez nagy különbség! Néhány éve azért mozgolódom, játszom erre-arra. Ez felfrissít. 12 év azért bizonyos szempontból sok ugyanabban a közegben. A biztonság mellett, amit csak a társulat, azaz az Örkény képes megadni, szükségem van arra is, hogy más emberekkel találkozzam, új helyzetekben próbáljam ki magam. És hogy a kérdésre is válaszoljak, igen, még mindig repülök az Örkényben! Tényleg otthon vagyok a társulatban, és azt érzem, otthon bármit megtehetek, nem kell megharcolnom idegenekkel, mindenkit ismerek, nincsenek kezdőkörök, hanem rögtön belevághatok az ötleteimbe. A repülést egyébként csak a társulat képes megadni egy színésznek, ezt adjuk egymásnak. A többi munkában, a vendégjátékok során mindig azt tapasztalom, hogy olyasmit tudok megmutatni, amiről addig nem is tudtam, hogy bennem rejlik. Új emberek hatására, - főleg ha tehetségesek-, egy kicsit másképp létezem, új dolgokat fedezek fel magamban. Ezért örültem egyébként a tatabányai Édes Annának is. Persze elolvastam a regényt, aztán a darabot és kifejezetten érdekelni kezdett ez a Vizyné, de legalább ennyire fontos volt, hogy Hargitai Ivánnal dolgozhassak együtt, hogy annyi év után megint Csankó Zoltán legyen a partnerem, hogy Végh Péterrel, akivel a főiskola óta nem találkoztam a színpadon, egy darabban lehessek. Tudtam, hogy Törőcsik Franciska lesz a címszereplő, akit szintén ismerek, hiszen az Örkényben van gyakorlaton. Látja, a biztonság és az újdonság utáni vágy egyben! Inspirált ez a helyzet, ami nagyon kíváncsivá tett.
A pályáján tudatos, irányít?
Ahogyan korábban említettem, felesleges kompromisszumokat nem tudok megkötni. Főleg a megérzéseimre hagyatkozom. Hogy mi jó és mi nem, hogy mibe érdemes belevágnom és mibe nem, ezt inkább ösztönösen tudom. Az ilyesmin nem szoktam sokáig dilemmázni. A tudatosság, csak az ösztönös döntéseim után jut szerephez.
Azt mondja, nem szereti a függő helyzeteket. A színészettől, mint létformától sem függ?
Az az érdekes, hogy nyáron eszembe sem jut a színház, de komolyan! Most miért mosolyog? Akkor viszont, amikor van, olyan, mintha mindig is lett volna. A színház, ha teljes gőzzel csinálja valaki, akkor eszméletlenül igénybe tudja venni az embert, tehát kell a pihenés. Nem, nem vagyok függőségben még a színházzal sem! Inkább magától értetődő, hogy van és hogy én benne vagyok!
És a gyerekektől? Amilyen gyönyörűen beszél róluk, azt gondolom….
….jól gondolja! Ők egy külön és különleges helyet foglalnak el az életemben. Ők a mindenem, külön-külön, meg együtt is. Nagyon össze vagyunk nőve. Egyedül nevelem őket 12 éve és nagyon összegabalyodtunk. Tudja, olyan szívbéli gyerekek. Julika 14 éves lesz nyáron, Ármin pedig 16, gimnáziumba járnak Pesten. Mindig megnéznek a színházban, de nincs nagy elhivatottságuk ezzel kapcsolatban. Ármin fotózni szeret, Julikát meg nagyon érdeklik az állatok, van kutyánk, macskánk. Egyszer tanyán szeretne élni, azt mondja.
Budapest mellett laknak, egy kedves helyen...
Amikor a gyerekek születtek kikívánkoztunk a városból. Vidéken sokkal egészségesebb kis gyerekeket nevelni. A jelenlegi életvitelünk kicsit jobban igényelné már a várost, de van pozitív oldala is a nyugalmasabb közegnek. Fantasztikus a csend....  Egyébként akkora az otthonunk, hogy képzelje el, először zavart! Egy kicsit hiányzik a város. Azt hiszem, készen állunk a változásra……