Ruttkai Éva és Gábor Miklós, majd Latinovits Zoltán, illetve Vass Éva vették körül a családban, mégsem akart soha a nyomdokaikba lépni. Gábor Júliával beszélgetett a Szabad Föld. Lapszemle.
A Szabad Föld cikkéből:
"Anyukámnak szerencséje volt, hiszen pályakezdésétől egészen korai haláláig fantasztikus szerepeket játszhatott el színpadon, moziban és televízióban egyaránt. Neki nem kellett átélnie, amit a későbbiek során apukámnak igen: hogy nem ismerik fel, nem emlékeznek sikeres alakításaira. Ennél borzasztóbb talán nincs is egy valamikor körülrajongott színész számára" - mesélte Ruttkai Éva és Gábor Miklós leánygyermeke.
Gábor Júlia szerint változik a színház szerepe is. "Természetesnek vesszük, hogy mást jelentett Shakespeare vagy Moliére korában, de a mi életünkben sem beszélhetünk a színházak állandóságáról. Amikor körülbelül húsz éve először láttam, hogy az emberek utcai ruhában ülnek be a nézőtérre, igencsak meghökkentem. Megszűnt ünnep lenni a színházba járás, ahová a régi időkben mindenki úgy lépett be, mint egy szentélybe" - mesélte.
"Nem hinném, hogy a múltban tehetségesebb emberek születtek, most is vannak nagyszerű színészek. Csak egészen más a helyzetük és mások a lehetőségeik. A színésztársak viselkedése tesz valakit királynővé a színpadon. A szüleimnek és kollégáiknak megadatott, hogy 'királyok' és 'királynők' legyenek. Most minden más. A színész sokszor csak 'világítási felület', előtérben a rendezők állnak. Sarkítva és egyszerűsítve: szórakoztató vagy úgynevezett alternatív előadások közül választhatunk, ritkán akarnak megrendíteni, felemelni. Szerintem ezért van manapság kevesebb nagy színészegyéniség, mint korábban" - fogalmazott Gábor Júlia, aki tizenhat évig dolgozott a Nemzetközi Színházi Intézetben.
Fotó: kisalfold.hu
Gábor Júlia elmesélte, amikor 2002-ben megszűnt a Ruttkai Éva Emlékszoba, az ottani kiállítási anyagot a lakására szállították. "Éveken át próbálkoztunk, hogy kapjunk valamiféle támogatást. Saját erőből építettük át, rendeztük be és működtettük. Egy idő után képtelenek voltunk fenntartani a Keselyű utcai villát, amit mi csak 'kis háznak' hívtunk, mert eredetileg a telken csak egy faház állt. A szüleim annak helyére építettek 1960-ban egy kőházat anyu Kossuth-díjából. (...) Rendszeresen pályáztunk, de sosem nyertünk. Még azt sem sikerült elérnünk, hogy emlékhellyé nyilvánítsák az ingatlant. Úgy voltak vele, ha nekünk fontos, akkor álljuk mi a költségeket. Rá kellett jönnünk, a nagy nevek semmit nem jelentenek. Miután folyamatosan romlott a ház állaga, már csak a mosolyunk tartotta össze, kénytelenek voltunk eladni. Aztán lebontották és más épült a helyére" - számolt be Gábor Júlia.
"Igyekeztem minél messzebbre kerülni a színház világától. Szüleim sem szóltak bele a pályaválasztásomba. Bölcsészkaron végeztem, könyvtáros lettem. Egyetemistaként szinte beköltöztem az Országos Széchényi Könyvtárba, arról álmodoztam, hogy egyszer majd ott dolgozom. Ehhez képest a Kálmán Imre utcai Fölöspéldány Központba kerültem, ami valóságos kafkai hely volt, sötét és hideg. A pincében ömlesztve álltak a könyvek, melyeket az államosításkor elkoboztak az egyházaktól és magánszemélyektől, ott osztották újra az állami bibliotékáknak. Amik senkinek sem kellettek, azokat barbár módon széttépték. Ebbe belehaltam. Nem is volt maradásom. Ekkor mentem el az állatkertbe ápolónak. De azt sem nekem találták ki. Aztán véletlenül rátaláltam a Nemzetközi Színházi Intézetre, és megadtam magam a sorsnak, ami a színházhoz vezetett. (...) Nem örököltem a szüleim tehetségét, de remélem, az emléküket sikeresen őrzöm" - zárta a beszélgetést Gábor Júlia.
A teljes interjú a Szabad Földben olvasható.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.