"Nagyon tetszik, hogy van rizikó" - Interjú Krisztik Csabával

2008-ban, a debreceni színház színészeként elnyerte a legjobb pályakezdőnek járó díjat, és még abban az évben a Horváth Csaba vezette Forte Társulathoz szerződött. Ma este a temesvári színházzal közösen készített Peer Gynt címszerepében látható a Trafóban. Krisztik Csabával beszélgettünk.

Hogy kerültél Marghitáról Szentesre?
Krisztik Csaba: Partiumban,’98 környékén még nem volt – és talán most sincs – olyan kizárólag magyar nyelvű középiskola, ahol irodalom és dráma tagozat működne. Én viszont nem voltam kibékülve a román nyelvvel és elég határozottan állítottam a szüleimnek, hogy színész leszek. Ezért a családdal közösen úgy döntöttünk, hogy megpróbálok Magyarországon tovább tanulni, így vettek fel a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba.

Fiatalon költöztél el otthonról... 
Krisztik Csaba: Tizennégy évesen jöttem el, de annyira elszánt voltam, hogy a költözést inkább kalandként éltem meg. Persze később már kezdtem érezni a távolságot a szüleimtől és azt, hogy nagyon korán váltunk el egymástól. De az önállóság, a szabadság nem csak hiányérzetet, hanem felelősségtudatot is hozott, hiszen idejekorán meg kellett állnom a saját lábamon, be kellett osztanom az időm, a pénzem. Az embernek tizenévesen még az általa megteremtett világ a legfontosabb, és Szentes sokat segített abban, hogy ez a világ minél kerekebb legyen. Talán éppen azért, mert egy kisvárosban nevelkedtünk, a magunk formájára alakíthattuk a közösségünket, nem voltak külső viszonyítási pontok. Más drámatagozatosoknak általában van egy színészképük, amit istenítenek, ideáljuk, akire okvetlenül hasonlítani szeretnének, mi csak önmagunkat boncolgattuk egy szűk, de családias közegben. Szentesen nem a színészképzésen volt csak a hangsúly, sok felfedezést, felszabadító élményt és közösségi tapasztalatot nyújtott azoknak is, akik végül nem a Színművészeti felé vették az irányt.

Az egyetemen Jordán Tamás és Lukáts Andor osztályába kerültél...
K. Cs.: Az egyetemen szembesültem először azzal, hogy mire vállalkozom, hogy a szakma kínját-bínját is magamévá kell tennem. A játék korábban felhőtlen élvezetet jelentett, a felvételi után pedig kemény munkát. Sokszor csalódtam magamban, néha eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha kilépnék az intézmény kapuján és soha nem térnék vissza. Az egyetem első felében sérülékenyebb voltam, utána kicsit megkeményedtem, a szó jó értelmében, és erre lehetett építeni. De az az érzés, hogy nem vagyok elég, időről időre visszatér az ember életében, főleg ebben a szakmában, ahol pofán csaphat egy meg nem oldott jelenet, egy félresikerült hangsúly, egy rossz kritika, egy kis hiba, amit valaki nagynak tüntet fel, egy nagy hiba, amit senki nem vesz észre. Ha valaki túlérzékeny, könnyen megeszi magát belülről. A túlzott önmarcangolás rendkívül veszélyes a pályán, de szerintem túl lehet lendülni rajta, ha nem veszítjük el a munka élvezetét.

Hogy lehet túllendülni rajta? 
K. Cs.: Ezt nehéz megfogalmazni... A gyötrődés mindig más és más formában tér vissza, ezért mindig máshogy kell leküzdeni. Sokat számít, ki kivel dolgozik, milyen sűrűn, milyen fizikai igénybevételnek van kitéve, mennyi ideje van regenerálódni... De a legfontosabb, mint már említettem, a munka élvezete. Rengetegszer előfordul, hogy egy nagy munkadózis után betegszik meg az ember, mert az egészsége és az idegrendszere az adott időszakot kész kiszolgálni, és mikor ennek vége, kienged. Én pont most élek megfeszített periódust. Ez tulajdonképpen jó dolog, különösen ma, amikor az embernek örülnie kell, hogy egyáltalán van munkája. 

A ti osztályotoknak még több lehetősége volt, mint az utánatok következőknek. De úgy emlékszem, Andor azt szerette volna, hogy együtt maradjatok... 
K. Cs.: Ez egy álom volt. Andor sokat megtett érte, de sajnos egzisztenciális alapot nem tudott biztosítani ahhoz, hogy 22 embert együtt tartson. Az is evidens volt, hogy sokan lemorzsolódnának. Kizárólag független társulatként tudtunk volna működni, de nem volt tapasztalatunk, bátorságunk belevágni. 

Az egyetem után többeket hívott a Nemzetibe Jordán Tamás, Debrecenbe pedig Vidnyánszky Attila. Végül sokan Debrecen mellett döntöttetek. Miért?
K. Cs.: Az akkor még főrendező Vidnyánszky Attila és az igazgató Csányi János által felajánlott lehetőség a műhelymunka ígéretét hordozta. Csábító volt, hogy az osztály egy része, akikkel komoly szakmai és baráti viszonyt alakítottunk ki, együtt maradhat. Az is számított, hogy a vezetőségnek konkrét tervei voltak velünk, és ezeket a szerződtetés előtt megosztották velünk. Debrecenben nagyobb erőt és fejlődési lehetőséget láttam. Azt gondoltam, hogy küldetés vár minket. Az ottlét izgalmasan indult, valamiféle közösségi erőt is fel tudtunk mutatni, mert az a lendület, amit Andor belénk ültetett, velünk maradt.

Mégis többen eljöttetek...
K. Cs.: Két év után felismertük, hogy egy óriási intézménybe kerültünk és bármennyire szeretnék, szinte képtelenség, hogy igazi műhelymunka alakuljon ki. Közben Horváth Csabával, aki akkoriban a tánctagozat vezetője volt, elkezdtünk A tavasz ébredése című produkción dolgozni Debrecenben. Ez egy olyan találkozás volt mindannyiunk számára, ami mellett nem mehettünk el szó nélkül. Kölcsönösen akkora dózist kaptunk, hogy nem tudtunk visszatérni a hétköznapokba.  Amikor elmondta, hogy valami újba kezdene és ehhez közünk van, csatlakoztunk a Fortedanse társulathoz, ami később Fortéra módosult. 

Nemrég úgy fogalmaztál, hogy Csaba tette rád a legnagyobb hatást a pályán...
K. Cs.: Igen, mert mindig a lényegi dolgok érdeklik. Elképesztő szenvedéllyel ugrik bele a melóba, és ez engem motivál. Motivál, hogy ragaszkodik a gyökerekhez, hogy a testből fogalmaz és ebből teremt színházat. A tavasz ébredése próbái alatt tapasztaltuk meg először, hogy ha fizikailag a végletekig viszünk valamit, akkor egy prózai jelenetet ehhez az egészen intenzív állapothoz képest tudunk megalkotni. A kimerültség energiáját fel tudjuk használni, és tulajdonképpen már “játszanunk sem kell”, mert az energia továbblök a színészi megfogalmazásban is. De ahhoz, hogy ez tényleg megtörténjen, mindent bele kell adni. Ha az egész lényemet odaadom a feladatnak, akkor nincs esélyem arra, hogy kamuzzak, hogy meneküljek vagy színészi eszközöket vegyek elő. Vagy csinálom amit kell, vagy nem.  Egy ilyen tiszta helyzetben van esélyem arra, hogy lényegi dolgok történjenek általam a nézőkben is. Nagyon tetszik, hogy van rizikó. Vagy igen vagy nem. Vagy összejön vagy nem. Vagy bukok vagy nyerek. Csaba mindig arra késztet, hogy az adott jelenet velejét próbáljam megfogni, és amikor együtt dolgozunk, tudom, hogy fontos neki, hogy ez sikerüljön is. Hihetetlen érzés, ha az ember pótolhatatlan. És ő belőlünk fogalmaz, ránk épít, így valósítja meg a saját elképzeléseit. Ezt jó érzés kiszolgálni.

Egy interjúban azt mondtad: inspirál az a szabadság és kötöttség, amit egymást közt megteremtettetek...
K. Cs.: Sok koreografikus rész van az előadásainkban, amelyek fegyelmet követelnek tőlünk, különben nem működnek. Ezek kötöttséget jelentenek. De a kötöttségekből fakad a szabadság is, hiszen ha az ember megtanulta a játékszabályokat, feltárul egy világ, amelyben ezeket könnyedén használhatja. Vannak olyan jelenetek, amelyek a kötött formából bontakoznak ki, és amikor a forma megteremti számunkra az utat, egyedül kezdünk járni rajta, mert a Csaba egy ponton túl már nem követhet minket. Megpróbálok erre egy konkrét példát mondani, hogy érthetőbb legyek. A tavasz ébredésének egy jelenetében hosszan futottunk, de a futás ideje mindig a játéktól függött, sose állítottuk be, hogy hány másodpercig tartson. Mindig azon múlt, hogy egymás közt hogyan létezünk, milyen játékok születnek az adott pillanatban, hogyan kommunikálunk egymással, persze anélkül, hogy megszólalnánk. Izgalmas volt.

Hogy tudod megőrizni a mentális kondíciódat, amikor mondjuk három darabra készülsz egyszerre? 
K. Cs.: Az intenzív időszakokban tudatosabban igyekszem pihenni és próbálom elkerülni, hogy az esetleges fizikai kellemetlenségek a lelki erőnlétemre hassanak.

A kétségek könnyebben törnek rád, ha fáradt vagy? 
K. Cs.: Nem, ezt nem mondanám, a kétség ugyanúgy jöhet kipihent állapotban is. A kétség nagyon furcsa dolog, mert nem lehet nélküle jó színházat csinálni. Olyan feltétele a színészetnek, mint a tehetség. Ugyanakkor az önbizalom és a kétség aránya hihetetlenül érzékeny. Bármelyik felé billensz, nagyon veszélyes. A túl sok kétség visszahúz, a túl sok önbizalom felületessé tesz. Méhes tanár úr (Méhes László) erre úgy figyelmeztetett minket az egyetemen, hogy azt mondta: „Ha egy előadás után nagyon dícsérnek, aznap este tudatosítanod kell, mit csináltál rosszul. Ha porba aláznak, akkor pedig tudatosítanod kell, mit csináltál jól”. 

A kétségeknek volt köze ahhoz, hogy egy évre Londonba költöztél?
K. Cs.: Igen, de az, hogy elmentem, nem csak a saját kétségeimről szólt. A magyar kulturális életet tekintve is megfelelőnek látszott a pillanat a távozásra. Testileg sem éreztem magam a csúcson, fájdalmaim voltak, szünetet akartam adni magamnak. Ráadásul életem vágya volt, hogy egy darabig külföldön éljek, hogy nyelvet tanuljak, mert nem ment jól az angol, de egyedül nem mertem volna belevágni, barátnőmmel indultunk neki a nagy útnak és segítettük egymást egy évig. Azt csak utólag látom, hogy maga az út mennyit segített abban, hogy a helyemre kerüljek. 

Hogyan segített?
K. Cs.: Az ember mindig elhelyezi magát a társadalmi ranglétrán, pozícionálja a vélt vagy valós eredményeit. De amikor egy indiai takarító borzalmas akcentussal üvöltözik vele angolul, este fél tizenkettőkor, miközben súrolja egy étterem padlóját, akkor tudja csak meg igazán, mi számít és mi nem. (Nevet.)

Miért jöttél haza Londonból?

K. Cs.: Az eredeti terv úgy szólt, hogy egy évig maradunk, így is lett. Jó, hogy hazajöttünk. (Nevet.) Rögtön fejest ugrottam a Peer Gynt-be, amit a temesvári társulattal közösen készített a Forte... Londonban azért dolgoztam, hogy egyek. A büszkeségemet, az értékrendemet átformálta ez az élmény, a hatására tisztábban kezdtem látni a kapcsolataimat, jobban vágyakoztam az emberekkel való kommunikációra, elkezdett hiányozni az, amitől besokalltam. 

Mitől sokalltál be?
K. Cs.: Attól, hogy egy rendszer látszik összeomlani körülöttünk, és ez a munkakedvet is megtépi, nem lehet egyeztetni, nincs pénz, kétséges a fizetés, a tehetetlenség feszültségeket szül. Jó lenne, ha nem kéne egyik napról a másikra élni, mindig egy köztes létben lebegni, örökké visszatérni a kérdéshez, hogy ez most lesz, vagy nem lesz? Létjogosult vagyok, vagy sem? Kellek ide - mármint a szakmába - vagy sem?.

Hogy érzed, kellesz?
K. Cs.: Nekem mindig tudnom kell egy másik szemszögből is néznem magam. Ha csinálom a munkám, akkor csinálom, élvezem és teszek érte, függetlenül attól, hogy kellek-e vagy sem, meg hogy hogyan ítélnek meg. Ehhez persze dolgozni kell, amikor épp szünetelek, akkor teszem fel ezeket a kérdések.

A Peer Gynt egyik jelenetében elhangzik egy mondat: “miféle új szokást eszeltetek ki itt, míg én külföldön csatangoltam kicsit.” Azt mondtad, ez nagyon kedves neked...
K. Cs.: Igen, mert ez a szöveg teljesen személyesen tud megszólalni. Amikor hazajöttem, sok változásra rácsodálkoztam. Változott a város, új helyek nyíltak Budapesten, változott az emberek arca. Meglepett, hogy egy akkora szerep várt, mint a Peer Gynt, meglepett, hogy nem kell semmit elölről kezdenem, jól esett, hogy a Csabával való munka még mindig evidens, hogy otthonosan mozgok abban a rendszerben, amit akkor kezdtem tanulni. Ettől függetlenül a szerep hihetetlen nagy falat volt. Peer Gynt olyan összetett és ellentmondásos figura, mint maga az élet. A gyerekkortól egészen halálig jut, közben bejárja a világot, szolga és úr is, tisztességes és tisztességtelen is lesz. Az ő figurájában a világ minden jelensége összesűrűsödik. Ezt a komplexitást eleinte nem volt könnyű átölelni, de idővel megtanultam csak az adott pillanatra koncentrálni. Talán mostanra már beérett a dolog. Csaba másik Peerje Balázs Attila, felváltva játsszuk a szerepet, ezért tulajdonképpen két különböző előadást láthat a közönség. 

A Trafóban mindkét szereposztás bemutatkozik. Mire számíthatnak a nézők? 
K. Cs.: Többen kérdezték, hogy ez most egy mozgásszínház a Peer Gynt kapcsán? Nem. Ez a Peer Gynt, és ha ez csábító, akkor "fizikai színházi formában". Nem tudom, mit jelent a fizikai színház, lehet hogy azt, amit mi csinálunk? Összetett színházi élményre törekszik, amelyben a Peer Gynt történetet képzőművészettel, zenével, mozdulatokkal, expresszív színészi megoldásokra törekvő előadók mesélik el. 

Horváth Csaba korábban arról mesélt nekem, hogy nagyon jó csapattá érlelődött a Forte. Szerinted meddig tud ez a közösség megtartó erő lenni számodra? 
K. Cs.: Azt gondolom, hogy életem végéig. Bárhogy alakul a jövő, annyi tapasztalat köt össze minket, hogy az egymásnak adott idő nem tűnhet el nyomtalanul. De nem tekintek a messzi jövőbe, próbálok a jelenben maradni. Büszke vagyok arra, hogy a Forte tagja vagyok, hogy megtalálhatom azt, amit fontosnak tartok, amit jól csinálok ebben a közegben, és hogy még mindig sok lehetőséget látok a fejlődésre. 

Tóth Berta / Színház.hu

A rendező, Horváth Csaba az Inforádiónak nyiatkozott a produkcióról. Itt meghallgathatják.