Köz-érzeti mesék színházban - Villáminterjú Dés Lászlóval

Március 13.-ától a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda előadásában látható a Fülkefor és vidéke című produkció. Parti Nagy Lajos olvassa fel írásait, melyet Dés László improvizációs muzsikája egészít ki.

Parti Nagy Lajos a produkcióról:
„Lassan két éve, hogy, heti rendszerességgel, elkezdtem írni ezt a sorozatot az ÉS páratlan oldalán. Az első »évad«, az első 53 írás Fülkefor és vidéke címmel tavaly megjelent egy kötetbe rendezve. Hogy mikor lesz vége, végük, nem tudom. Magyar meséknek neveztem el őket, noha, természetesen, álmesék, a népmese bizonyos elemeit, nyelvét imitáló kisformák, abszurdok a rögvaló abszurditásáról, glosszák a helyzet margójára. Okom bőven volt rájuk, célom velük csak annyiban, hogy egy hagyományos, mégis szabad műformába »becsatornázzam« az írói, állampolgári köz-érzetemet. Ezeknek az álmeséknek, magyar abszurdoknak jót tesz a színpad, ha mondom őket, pláne ha zenével, valahogy jobban kinyílnak.”

A tervek szerint az előadás a szintén Déshez kötődő Szó és zene koncertekhez hasonlít majd, két részben, sok zenével és sok mesével. A produkció estéről estére más lesz: nem csupán a zene lesz az adott pillanat szüleménye, de a mesék is változhatnak, ugyancsak az előadók 'köz-érzete' függvényében.

Fotó: kulter.hu

„Minden alakítja, ami éppen ott és akkor történik” - Dés László a Fülkeforról

Nem ez lesz az első alkalom, hogy Parti Nagy Lajossal együtt lépnek fel a Magyar mesékhez kapcsolódóan...
Valóban. Tavaly volt két jótékonysági fellépésünk, nagyon élveztük, jól sikerültek. De tulajdonképpen a Magyar mesék hangfelvételeivel kezdődött a közös munkánk. Amikor Lajos felmondta a meséket, én rövid zenei motívumokat, zenei mondatokat játszottam szaxofonon, mintegy elválasztóként a mesék közé. 15 mesével kezdődött, amit leadott a Klubrádió, és egyre népszerűbbek lettek Lajos meséi. Két kisebb fellépés után egyszerre gondoltunk arra, jó lenne ebből egy előadást csinálni, jó helyen, jó körülmények között. A szerkezet rendkívül egyszerű. Nagyjából három mese után zenében folytatom a mesét, vagy ellenpontozom, ahogy éppen adja a pillanat. Persze nem mindegy, hogy melyik mese után kezdek el játszani, mert nyilván vannak hálásabb témák, amelyekre érzelmileg, indulatban könnyebben tudok reagálni.
Az „indulat” egyébként kulcsszó?
Persze! Sokféle lehet ez az indulat... Lajosnak van egy fátyolos, fojtott, furcsa, szinte suttogó, rekedtes hangja, nem dolgozik nagy dinamikával, nem kiabál, nem emeli fel a hangját. Ezért ha valamit nyomatékosít, az igen erős tud lenni. Hatásos, ahogy felolvassa a meséket. Én pedig a szoprán szaxofonnal - aminek éles, erőteljes, karakteres hangja van -, elég nagy dinamikával játszom. Ritkábban megfogható, ismertebb dallamokat is, de nagyrészt inkább kortárs zenei installációkat. De van, hogy népdal, vagy például munkásmozgalmi dal motívumokat forgatok ki a zene sarkaiból, úgy, hogy a mamája se ismer rá.
Hogy mi lesz aznap a zenék iránya, azt általában már otthon eldöntöm, hiszen Lajossal előre megbeszéljük, milyen meséket fog felolvasni. Ilyenkor megegyezünk abban, hogy mely periódusok végén fogok megszólalni és merre fogok menni. Viszont azt tudni kell, hogy ez az est mindig más, van, hogy gyakran nem arra megyek a zenével, mint ahogy azt korábban eldöntöttem. Minden az adott pillanatban dől el. Sokat számít a hely, Lajos diszpozíciója és persze a közönség reakciója. Alapvetően improvizációra épül az egész, ezért tulajdonképpen minden alakítja, ami éppen ott és akkor történik.
Mik a tapasztalatok az eddigi fellépések után. Hogyan fogadja a közönség ezt a fajta vaskos politikai humort?
A humort is csak akkor lehet megérteni, ha értjük, mit figuráz ki, mi van mögötte, mire utal. Kellő tájékozottság, intellektus és műveltség kell hozzá – nem akarom misztifikálni, de ez fontos, mert ha nem értjük, miről beszél az, aki éppen olvas, akkor a humorát sem tudjuk értékelni. Az Újlipótvárosban, ahol 350 néző előtt léptünk fel, minden társadalmi, történelmi és politikai összefüggést értettek – utóbbi a legfontosabb ebben a kontextusban, hiszen ez tulajdonképpen politikai irodalom: rövid politikai egypercesek.

Fotó: Almási J. Csaba

De ez nem pártpolitika, hanem olyan politikai hangvételű írások, amelyek civil alapállásból is reflektálnak a közegre...

Ez abszolút a civil létből fakad. Politikai irodalom, de szó sincs semmiféle pártpolitikáról. Ez irodalom, szépirodalom, kicsi, egy-kétperces novellák, azon belül pedig politikai irodalom. Van ilyen, ahogy létezik politikai költészet is – ezt művelte Kölcsey is, Petőfi, Ady, József Attila is és lehetne sorolni a neveket egészen Petri Györgyig, Kemény Istvánig, vagy Erdős Virágig. Ez nem pártpolitika, de van benne egy könnyen felismerhető irány és nézőpont – mert a politikai irodalomban ez felismerhető, hiszen valamit megfogalmaz valami ellen, valamit bírál, kritizál, valamit gyilkos iróniával, groteszk módon kifiguráz. Ebben az esetben nyilván a jelenleg regnáló kormány a fő célpont – kétségtelen: mindig ad hozzá bőségesen anyagot.
Zenei improvizációval viszonylag ritkán, sőt egyáltalán nem lehet találkozni színházban.
Tényleg ritkaságszámba megy az ilyesmi, de én nagyon belekeveredtem és sokat is csinálom. Esterházyval is csinálunk hasonlót. Megtörtük a megszokott irodalmi est műfaját, ahol a zene általában illusztráció, és éppen ezért, ha az ember meghallja ezt, a kifejezést, rögtön ásít egyet.
Itt is estéről estére fog változni az előadás?
Persze, folyamatosan gyűlnek a mesék is, van miből válogatni. Volt egyszer ötvenkét mese, azóta megint összegyűlt ennyi. Hogy ezekből miket akar felolvasni, majd ő eldönti, én inkább az egymás mögé rakosgatásban veszek részt, és hogy kitaláljuk, mikor szólalok meg.
Az érdeklődés nagy, talán azért is, mert ezek a nagy írók ma sehol nincsenek jelen, mert nem lehetnek jelen: ki vannak irtva a közszolgálatból – magamat is beleértem ebbe –, mind a rádióból, mind a tévéből, így aki hozzájuk akar férni, az csak úgy tudja megtenni, hogy eljön a felolvasásaikra. Ráadásul nem átlagos dolgot csinálunk, egyáltalán nincs elcsépelve a műfaj, különleges alkalom.
Ezek szerint a színháznak bizonyos értelemben jót tesz, hogy kiszakadtak a tévéből a művészek.
Hogyne. Nagyon különös helyzet ez, egyrészt megy tönkre minden, film, színház, zene, tévé, rádió, másrészt az ilyen autokratikus helyzetben az emberek jó részében van igény valami másra, hogy ne csak az '50-es évekbeli propagandaszövegeket – mert efelé tartunk – és az ehhez rendelt kultúrát – mert már rendelve van – hallgassák. Általában az ilyen helyzetek jót szoktak tenni a művészetnek, illetve a művészet helyének a világban, mert élesek és provokatívak, egészen addig, amíg képesek arra, hogy valamit létrehozzanak, mert olyan helyzetet is lehet teremteni, hogy már erre sincs lehetőség. Ebből a szempontból a mostani állapot egyáltalán nem analóg a kultúra szocializmuskori helyzetével: akkor minden rendelkezésre állt, mindenre volt pénz – de volt cenzúra is. Most ugyan ilyen kimondva, direktben nincsen, (öncenzúra) viszont sokszor a létrehozás feltételei nem adottak. Bizonyos értelemben a mostani nehezebb helyzet. 

Forrás: Orlai Produkciós Iroda