Két néni, ha elindul - Verebes István visszatért Kecskemétre

Verebes István nem először rendez Kecskeméten, ezúttal Cseke Péter igazgató felkérésére Pierre Notte francia szerző kétszemélyes, groteszk színjátékával tért vissza a Ruszt József Stúdió Színházba. A Két néni, ha elindul  premierjét február 22-én, 19 órától tartották. Verebes István ennek kapcsán mesélt Bera Lindának.

„A színház pokol. Pokol tükör által”

Amikor Cseke Péter felkért, hogy rendezzem meg ezt a történetet, kétszer is el kellett olvasnom az eredeti példány. Nagyon rejtelmes volt, megfejtendő anyagnak tűnt, így rögtön igent mondtam, mert feladatnak éreztem. Hiszen 45 év után az ember szívesebben rendez olyat, ami kockázatos – amiről tudom, hogy meg tudom rendezni, az már untat egy kicsit.

Néhány kisebb változtatást szükségesnek tartottam. A szerző, Notte talán kicsit modernkedni akart, és előre-hátra ugrál az időben, aminek én nem láttam értelmét, ezért mi lineárisan játsszuk a cselekményt. A másik változtatás az volt, hogy kicsit a színészek szájára illesztettük a szöveget. Nagyon érdekes, hogy minél mélyebben belemerültünk a próbákon a darab megfejtésébe, a két nő viszonyának, illetve szüleikkel való kapcsolatuknak boncolgatásába, egyre jobbnak és jobbnak tűnt a dolog. Számomra kiderült, hogy ez egy remek színmű, egy olyan tehetséges szerzőtől, aki jól ismeri a történetet és a szereplőket – elképzelhető, hogy a saját családja vagy a közvetlen környezete szolgáltatta a mintát.

Hogyan lehet jóvátenni azt, amit elrontottunk? Tisztázhatjuk-e a múltat? Mi az a mánia, az az illúzió, amivel megpróbáljuk korrigálni egymáshoz való viszonyunkat? A Két néni ezekre a kérdésekre keresi a választ ebben a nagyon szép és mély történetben, amely egyébként nagyon mulatságos is.

Melyik a fontosabb a darabban: a két nővér kapcsolatának alakulása, vagy a szüleik története?
Maga a szerző is kódolja ezt a cselekményben, de sok múlik azon is, ki az a két színésznő, aki ezt a két idős hölgyet alakítja. Egyfelől van egy nagyon száraz, kiéletlen, sok-sok görccsel és fájdalommal teli nő, és van egy lazább, csibészesebb, rendetlenebb, slamposabb testvér. A kettejük kapcsolatát, konfliktusait mélyen átitatja az a tény, hogy az egyikük az édesanyjukhoz, a másik pedig az édesapjukhoz állt közelebb, aki elhagyta a mamát. Nagyon életszerű ez a szituáció, és akinek van testvére, az pontosan tudja - és az előadásban is felfedezheti majd -, hogy melyek azok a kis mérgek, szorongások, fájdalmak és haragok, amelyeket érzünk a szeretteink iránt, s azt is, hogyan próbálunk meg ennek ellenére szinte görcsösen közel kerülni egymáshoz.

Ebből a szempontból a darab nagyon komoly témát érint, sőt, lehet, hogy túlértékelem, de véleményem szerint nagyon csehovi. A textus mögötti szándékok, a mondatokban rejlő sejtelmek, titkok, vallomások nagy jelentőséget kapnak. Azzal, hogy Sára Bernadette és Zsurzs Kati személyében két kitűnő színésznő játssza el ezeket a szerepeket, úgy hiszem, nagyon jól fog működni a történet a színpadon.

A cselekmény egy utazás története. Megtalálja a testvérpár a válaszokat, amelyeket keres? Vagy maga az útkeresés a lényeges?
Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor számomra értékelhetetlen az az illúzió, amit a testvérek kergetnek. Anyjuk a darab elején hal meg, apjuk, aki már évtizedek óta külön élt, régebben elhunyt, és máshol van eltemetve. A céljuk az, hogy megtalálják az apjuk sírját, és ott újra „összeboronálják” a mamával, újra egységesítsék a szüleiket. Az én elveim szerint ennek nincsen semmi értelme. Én a saját édesapám sírjánál kétszer voltam kint, anyám sírjánál egyszer, a temetésen. A magam hagyatéka is az lesz, hogy ne legyen sírhelyem, mert nem szeretnék lelkiismeret furdalást okozni a gyermekeimnek, hogy megint nem mentünk ki a papához Halottak Napján.

Én a szüleimet naponta gyászolom, ők bennem élnek tovább, ezért nekem egy kődarab, egy sírhely nem mond semmi. Mégis nagyon tisztelem ezt a történetet, és tiszteletben tartom, ha valaki úgy nyugtatja meg a lelkét, hogy kimegy egy röghöz, és megpróbálja rendbe hozni a múltat, a jelent, vagy a jövőt. Erről szól ez a darab. Hogy mit érnek el vele, azt ellebegtetjük az utolsó képben. Vajon ezek után még milyen feladata maradt ennek a két idős nőnek? Mi maradt még számukra az életben, miután elvégezték, amit elterveztek? Csak az elmúlás vár rájuk, vagy van még valami más? Nagyon jó szemlélteti ezt a helyzetet Mira János díszlete is, amely a hordalékokat idézi: a sok fájdalmat és örömöt, tárgyat és emléket, amit felhalmozunk az életben. A kérdés az, hogy az utazás végén mit tudunk ezekkel a hordalékokkal kezdeni?

Az eredeti darab is zenés, ám a kecskeméti előadáshoz saját kísérőzenét írt Gulyás Levente zeneszerző. Miért tartotta ezt fontosnak?

Határozott célom volt, hogy találjunk egy olyan zenei motívumot, amely végigkíséri a cselekményt – hol folytatva a színészek által megteremtett atmoszférát, hol pedig ellenpontozva azt. Külön érdekesség, hogy Gulyás Levente zeneszerző nem előre dolgozott, hanem több próbát is végigült velünk, figyelte a munkánkat, és azután alkotta meg a dallamot. Ennek köszönhetően szenzációsan megérezte azt a hangulatot, ami a leginkább értelmezi a történetet. Sőt, még egy kicsit franciás is lett - utalva ezzel a színdarab eredetére.

A színlapon ez áll: groteszk utazás. Miben rejlik a történet groteszksége?

Ennek a leleményes darabnak az egyik legfontosabb jellemzője, hogy én magam, aki színpadra állítom, de az idős testvérpárt alakító színésznők is mindenféle színét megtapasztalhatják, és minden ízét megkóstolhatják a színháznak – egészen a bohóctréfától a legtragikusabb drámáig. Már ahogy kezdődik a darab, az is zseniálisan groteszk: „A színház pokol. Pokol tükör által”- hangzik el a nyitó képben, miközben a szereplők egy színházi páholyban ülnek, a nézőkkel szemtől szemben. Az előadás során aztán a két színésznek valóban végig kell járniuk a poklot, ezt a haláltörténetet, miközben mi nézők rengeteget nevetünk.