Februában indult Papp János útinapló-sorozata a Centrál Színház Kisszínházában. 'A vándor-színész mesél' című estről Papp Jánossal készített rövid interjút a Centrál Színház.
A vándor-színész mesél című sorozatra készülsz a Centrál Színházban. Mióta utazol a világban, és hogy választottad ki azokat a helyeket, amelyekről beszélni fogsz?
2005-ben indult a nagy gyaloglások sorozata a közismert El Caminóval, ami 900 kilométeres gyalogtúra. Ha ezt az ember megteszi, utána vágyik további nagy utakra – már ha a lába és a pénztárcája bírja. Mi elhatároztuk a feleségemmel, hogy arra fogunk gyűjteni, hogy minden évben megtehessünk egy nagy gyalogtúrát a világ valamely pontján. A gyerekeinknek megmondtuk, hogy ezért nem fognak bankszámlát örökölni, mert minden évben elköltjük a megtakarításunkat. Azt mondták: ez rendben van – mert hát nagyon aranyos gyerekeink vannak. Miután az első úton eljutottunk Saint Jean Pied de Portból az európai kontinens nyugati széléig, Finisterráig, jött az ötlet, hogy a következő évben menjünk fel a kontinens legészakibb pontjára, Nordkappra. A következő évben a sarkkörön túl gyalogoltunk egy hónapig. Aztán a televízióban megláttuk, hogy milyen csodákat kínálnak a japán hegyek, ezért a harmadik évben oda mentünk. Régi vágyunk volt eljutni Skóciába – a következő nagy gyaloglásunk oda vezetett. De elegünk lett abból, hogy csak vízszintesen haladunk, úgyhogy a Himalája következett. Ott az ember megszereti a magashegyi túrázást. Az ezután következő Sierra Nevada túrának pedig külön története van.
Egy előadás után egyszercsak csengett a telefonom és azt mondta: az unokahúgod vagyok San Franciscóból, és át szeretnék adni egy üzenetet, szeretettel üdvözöl téged Farkas Zsuzsa. Farkas Zsuzsa valamikor a Nemzeti Színház tagja volt, huszonvalahány éve kiment Amerikába, és valahogy összetalálkoztak az unokahúgommal, aki emiatt felhívott, és hozzátette, hogy a vendégszoba a rendelkezésünkre áll bármikor, ha San Franciscóban járnánk. Már mentem is haza megnézni, hogy van-e valami magas hegy a környéken, és láttam, hogy ott a Sierra Nevada, a John Muir Trail 385 kilométer hosszú, 2700 méteres átlagmagasságú gyalogtúrájával. Tehát egy telefon szülte a következő nagy kihívást, majd a hetedik nagy utat az Andokban, a Machu Picchuval tarkítva.
Útinaplókat is írtál...
1987-ben, amikor először jártam végig a Másmillió lépés Magyarországon útját, az Országos Kéktúra klasszikus útvonalát, a Magyar Rádió felkérésére jegyeztem le a kalandjaimat, így született meg az első Útinapló. Az évek során ennek az írásnak a stílusát folytattam. Nem szokványos útinapló-beszámoló az enyém, sokkal inkább hasonlít egy színházi monológra: minden út egy monodrámára emlékeztet. A nyolcadik útinapló még megírásra vár, mert a teljes Országos Kék Kört is végigjártam, ami nyolcvanhat nap alatt 2600 kilométert jelent.
Nyolcvanhat nap alatt?
Igen, ez a teljes Magyarország körben. 70 éves koromban mégegyszer szeretném meglepni magam egy Kék Körrel, és az út élménye akkor fog kiteljesedni bennem. Valószínűleg akkor egy önéletrajzzal kevert útinapló fog születni.
Készítettetek előre pontos tervet?
A 2013-as terv má megvan. Egy európai sétára készülünk, amit két részre bontunk. Az első részben Izlandot autóznánk körbe – kicsit lájtosabbra vesszük a figurát, mert az Andok sokat kivett belőlünk, és úgy döntöttünk, hogy könnyítünk a dolgon – onnan lemegyünk délre, Írországba, ahol egy hétig gyalog barangolunk, utána még egy hétig ekhós szekéren – ami bérelhető: adnak lovat és szekeret is –, amin lehet aludni. A második szakaszban a dél-franciaországi hegyekben tennénk egyhetes gyalogtúrát, utána pedig egy nagyobb csapattal, barátokkal, családdal közösen csatornahajózás következik, francia vörösborokkal, főzésekkel és ultipartikkal. Ilyesmire is szükség van, nem kell mindig sanyargatni a testet. Nem igaz, hogy hároméves korára kész az ember, és utána már nem változik, pedig ezt állítják a pszichológusok. Én az utaktól annyit kaptam, annyit változtam, hogy állíthatom: nem ugyanaz az ember vagyok, aki voltam előtte.
Miben érzed a változást?
A természet és annak összes kihívása fegyelemre, bölcsességre, békességre és szeretetre tanított. Mindegyik útnak volt valami nagyon fontos üzenete, ami az Útinaplóban meg is fogalmazódik.
Útközben írod a naplókat? Hogyan születik a szöveg?
Jegyzetelni szoktam, egy-egy úton közel harminc oldal telik meg, folyamatosan írok – de ezek csak jegyzetek, amiket idehaza bontom ki. Az utak során készült rengeteg kép is, én az Andokban 2000, a feleségem 1000 fotót készített. Ezekből elég szép képanyagot össze lehet állítani. Mindenhonnan hozok magammal autentikus zenét is – az Andokból például kecsua népzene érkezett pánsíppal, de lehet, hogy még operát is meg tudok szólaltatni a leghíresebb perui énekes hangján. Szóval minden Útinapló-előadást autentikus zene és válogatott irodalmi anyag kísér.
Tehát egy-egy ilyen alkalom úgy néz ki, hogy képeket vetítesz, néha megszólal egy kis zene, és közben mesélsz arról, hogy milyen élmények értek az út során?
Igen, tulajdonképpen mesélek, nagyon nagy energiával, remélhetőleg humorral, filozófiával. Olyan az Útinapló, amilyen színházat szeretek: hol megnevettet, hol megríkat. A legjobb pedig, amikor az ember azt se tudja, hogy nevessen vagy sírjon – úgyhogy egyszerre sír és nevet.
Forrás: centralszínhaz.hu
A következő est időpontja: 2013. március 14. 20 óra
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.