"A végtelen befelé is megtapasztható" - Villáminterjú Goda Gáborral

Goda Gábor az Artus Kortársművészeti Stúdió művészeti vezetője jó néhány évvel ezelőtt kapott egy könyvet Leszták Tibortól, a MU Színház 2008-ban elhunyt alapítójától. A történet a Mu-ról, egy több ezer évvel ezelőtt eltűnt civilizációról szólt. Az egy meg egy az egy című előadást többek között ez mű is inspirálta. Goda Gáborral olvashatnak rövid interjút.

A színházi műveid a folyamatokról szólnak, a színházcsinálás sokszor jobban érdekel, mint a végeredmény. Állításod szerint a darab az előadás után kezdődik, amikor a néző kilép az ajtón és gondolkodni kezd a látottakon. És mi a helyzet a címmel, ez a végleges verzió?
Valóban, nagyon sok változat volt. A munka elején a Mu-LT címet szántuk az előadásnak, a Mu és Leszták Tibor nevéből összeollózva. Aztán azt gondoltuk, hogy legyen Tibornak szeretettel, majd a Határtalanítók, és a Határtalanítás is az eszünkbe jutott, végül maradt az egy meg egy az egy, és ez most már a végleges cím. A döntés után rögtön kiderült, hogy Hérakleitosztól kezdve egészen a buddhizmusig, rengeteg, más kultúrában, filozófiában is megtalálható ez a gondolat az emberek közötti egységről, sőt, Tarkovszkij Nosztalgia című filmjében, az egyik jelenetben a falra felfestve is láthatjuk pontosan ezt a képletet.

Ha megértenénk azt, hogy mit jelent mindez, lehet, hogy egy kicsit kiegyensúlyozottabbak lennénk, talán a jelenlétünkkel is meg tudnánk békélni, de ez messzire vezet. Ezek nagyon intim gondolatok, nem könnyű kimondani őket, még egy asztali beszélgetés során sem, hát még a nagy plénum előtt. Most az a kérdés, hogy miképpen tudunk egyszerre személyes módon, a nézőket nem kizárva jelen lenni az előadásban, és hogyan tudjuk úgy megszólítani őket, hogy benne legyenek ebben a szótlan beszélgetésben.
Jó néhány éve megy fejedben ez a történet. 2005-ben került hozzád Leszták Tibor könyve a Mu-ról. Most jött el az idő, hogy ebből az egykori élményből előadás legyen?
Nem tudom, mi történt. Egyszer csak beérett. Ráadásul az a különös, hogy a próba alatt hirtelen a darab folytatása is megszületett. Az előadáshoz anyagokat gyűjtöttünk, zenéket, helyzeteket, gondolatokat és váratlanul egy másik, teljesen új nyelven beszélő történet is kibomlott a nagy halmazból. Fél év múlva talán a következő rész is összeáll. Sőt elkezdtünk viccelődni, hogy az őszi darab már szinte megvan, de a márciusival még bajban vagyunk.

Posztmodern alkimista műtét – olvasom a márciusi ősbemutatóról. Leszták Tibor és a kettőtök barátsága hogyan lesz benne ebben a kísérleti alkotásban? 

Tibor nagyon kedvelt bizonyos jeleneteket az előadásainkban. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit szerethetett, mit láthatott bennük? Tibor egyébként nem nagyon indokolta meg azt, hogy mit, miért kedvel. A mostani darabban például egy házat fogunk megműteni. Ez az abszurd orvosi jelenet az Osiris tudósítások című tíz évvel ezelőtti előadásunk egyik izgalmas vándorhelyzete volt. Egy makett épületet boncoltunk akkor fel, egy olyan házat, amely első ránézésre üresnek látszott. Persze később kiderült, hogy a ház nem üres, hiszen tér van benne.

Tiborral mindig is nagyon hasonlóan gondolkodtunk az univerzumról és az ember belső tereiről. Planck atomfizikus szerint a galaxis térarányai pontosan olyanok, mint az emberi testet felépítő atomszerkezeté. Szeretném, ha mindezt el tudnánk képzelni és meg tudnánk mutatni. A testünkben sokkal több a semmi és a sötétség, mint az anyag. Az anyag csak látszat. A csillagok között – bármennyire is felfoghatatlan – ugyanakkora a távolság, mint az atommagok között. A végtelen kifelé, de befelé is megtapasztható. Ez óriási lehetőség. Ugyanis, ha csak kifelé érezzük a végtelent, akkor kicsinek és nyomorultnak láthatjuk magunkat, de ha kiderül, hogy mindez befelé is megvan, akkor a félelem akár meg is szűnhet. Nincs határvonal, egyek vagyunk, és ezt át lehet élni.
Tehát házat fogtok megint boncolni és vele együtt talán a Trafó épületét is.
Az utóbbi években mindig olyan térben gondolkodtam, amiben a nézők is benne voltak. Most sem lesz elválasztva a nézőtér és a színpad, minden együtt lesz. A nézők forgolódnak majd, hiszen egyszerre több minden történik a jeleneteken belül. A tér olyan számomra, mint az emberi test. Az előadás során megpróbáljuk összehasonlítani őket. Ahogyan boncoljuk majd a teret, megkíséreljük az épületet is szétszedni. Mind a kettőnek megkeressük a belső részeit, hangjait. A Trafót például hangszerként is szeretnénk használni, és valahogy elektronikusan letapogatni. Hiszen egy háznak is lehet ritmusa, a homlokszerkezet is képes zenélni, sőt, a lépcső akár dallamos is lehet. Izgalmas játék egy vasbeton építményt a zene nyelvére lefordítani.

Az interjút készítette: Kovács Gabi
Forrás: officialtrafo.tumblr.com