A Kabaré a musical-irodalom talán legnagyobb klasszikusa, amelynek legújabb színpadi feldolgozását március 22-én mutatja be a dunaújvárosi Batók Kamaraszínház. A főszereplővel, Lapis Erikával olvashatnak interjút.
A pályádat a debreceni Csokonai Színháznál kezdted. Miért akartál más társulathoz kerülni?
A Shakespeare Színművészeti Akadémia elvégzése után leszerződtettek a Csokonai Színházhoz, ahol négy nagyon szép évet töltöttem. Amikor a színház élén igazgatóváltás volt, az új vezetőség a saját csapatával akart továbbdolgozni, így, szinte az összes kollégámmal együtt távozásra kényszerültünk. Nyilván akkor ezt nehéz volt feldolgozni, de utólag már egyáltalán nem bánom, hogy így alakult. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy egy színész életében az a legideálisabb, ha négy-ötévente színházat vált.
Hogy kerültél a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínházhoz?
Az előző művészeti vezető Smuk Imre meghallgatást tartott, majd le is szerződtetett. Dunaújvárosban immár hatodik éve vagyok társulati tag, de egy pillanatig sem érzem, hogy fásult lennék. Ennek többek között az is az hoka, hogy a Békéscsabai Jókai Színháznál visszatérő vendég vagyok. Én Szarvason születtem, ezért érzelmileg erősen kötődöm Békés megyéhez, tulajdonképpen olyan mintha hazamennék. Mindkét helyen nagyon szeretek játszani.
Nem visel meg az utazás?
Megéri vállalni a sokszor fárasztó utazást is, mert így új kihívások, friss impulzusok érnek. Mindenképpen a hasznomra válik az, hogyha időnként más társulattal, más színházi közegben dolgozom. Ráadásul már megtanultam hogyan lehet maximálisan kihasználni az ingázással töltött időt, a kocsiban például remekül lehet szöveget tanulni, beénekelni vagy dalokat memorizálni.
Sally szerepét immár másodszor játszod el. Mennyiben különbözik ez az előadás a békéscsabai Kabarétól?
Eleinte féltem attól, hogy milyen lesz egy év leforgása alatt kétszer is eljátszani ugyanazt a szerepet. Ugyanis ilyenkor ösztönös elvárása a színésznek, hogy különbözőképpen építse fel a szerepet, ami igen kemény feladat. De a félelmemről hamar kiderült, hogy alaptalan, hiszen ha teljesen más a rendező és a koncepció, sőt a partnereim is, akkor az alakítás sehogysem lehet ugyanolyan. Sőt, a két rendező, két teljesen különböző oldalról közelítette meg Sally karakterét. Király Attila koncepciójában a Kit Kat Klub jelenlegi sztárja egy igen szenzibilis személyiség, aki képes érzelmileg mélyen kötődni egy férfihoz, aki iránt valódi érzéseket táplál. Komolyan szerelmes lesz. Ezzel szemben a békéscsabai előadásban egy sokkal nehezebben nyíló, kérgesebb, látszólag mindent könnyedén feláldozó nőt játszottam. Mindkét Sally-t szeretem. A mostani ugyan közelebb áll hozzám, de nem könnyű leplezetlenül megélni az érzelmeket a színpadon úgy, hogy közben ne szakadjon bele a szívem.
A történet szerint Sally nem a szerelmet választja. Szerinted miért döntött így?
Sally-nek a saját démonaival kell megküzdenie. Fél attól, hogy a meg nem valósított álmaiért egyszer majd a férjét és a gyermekét fogja hibáztatni. Egyszerűen félti őket saját magától és inkább kilép a szerelemből. Egy cseppet sem bízik magában. Tudja, hogy hosszútávon képtelen feláldozni önmagát. Érdekes, mert mostanában ez engem is elgondolkoztat. Vajon hogy lehet jól összeegyeztetni a gyermekvállalást a munkával? A karrierépítés nem zárja-e ki a boldog, harmonikus családi életet? Visszatérve a kérdésedre, szerintem Sally döntése sorsszerű. Vannak, akik valóban képtelenek “felnőni”.
A történet a hitleri diktatúra megszilárdulásának idején zajlik. Az előadásban mennyire érződik a vihar előtti csend?
Sally életében se a politika, se a külvilág nem fontos. Körülbelül tudja, mi zajlik körülötte, de nem akar rajta kívül eső problémákkal foglalkozni, nem érzi a súlyukat. A cselekmény előrehaladtával tettenérhetővé válik a diktatúra fojtogató nyomása, csendben beszivárognak az emberek hétköznapjaiba a szélsőséges eszmék. Cliff az a szereplő, aki pontosan látja, milyen borzalmakhoz vezethet a hamis, torz, fasiszta ideológia.
Az imént említetted, hogy nem könnyű leplezetlenül megélni az érzelmeket Sally szerepében... Ennek mi az oka?
Én az a típusú színész vagyok, aki minden megformált karakterbe próbálja belerakni magát. A saját érzelmi világomból, a lelkem titkos zugaiból, elfojtott vagy túláradt vágyaimból dolgozom. Megújulni akkor tudok, ha a rendező vagy a partnerem ezt kiszimatolja, ha elő tudja mozdítani az élményeimet egy próbafolyamat során. Talán most mindez sikerült.
Az interjút készítette: Mudra Ágnes
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.