Francia értelmiségiek álltak ki Vidnyánszky Attiláért

Elfogadhatatlannak és felháborítónak tartják francia értelmiségiek – köztük Jean-Pierre Thibaudat, Valère Novarina, Jacques Le Ny, akik a nyilvánossághoz fordultak hazájukban –, ahogyan Vidnyánszky Attila személyét nemkívánatossá nyilvánították a Strasbourgi Nemzeti Színházban.

A beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház két előadását hívták meg Strasbourgba áprilisban: a Három nővért és a Törőcsik Mari főszereplésével játszott Szarvassá változott fiút. A rendező, Vidnyánszky Attila jelenlétére azonban már nem tartottak igényt, mondván: kapcsolata a jelenlegi magyar kormánnyal számos kérdést vet fel… Erre és a művészet szabadságára való hivatkozással visszamondták Vidnyánszky workshopját, valamint a strasbourgi színházi iskola és a kaposvári egyetem közötti tavaly indult együttműködést. A beregszászi társulat erre reagálva lemondta a franciaországi turnét. Az alábbiakban a három francia színházi személyiség levele olvasható.

Jean-Pierre Thibaudat
Gondolatok annak kapcsán, hogy Vidnyánszky Attila végül nem jön a Strasbourgi Nemzeti Színházba (TNS)

A TNS két előadást tűzött műsorra Vidnyánszky Attila magyar rendezőtől, aki a turnéja során eredetileg mesterkurzust is tartott volna a TNS Akadémiáján a másodéves színésznövendékek számára (41-es csoport), akikkel tavaly Magyarországon már elkezdett dolgozni. Julie Brochen, a TNS igazgatónője, a német és osztrák sajtóban megjelent cikkekre támaszkodva egy sajtóközleményben így nyilatkozik „felmerült bennem a kérdés, vajon fenntarthatom-e Vidnyánszky Attila meghívását a TNS-be", és végül amellett döntött, hogy műsorra tűzi az előadásokat, ellenben lemondja a mesterkurzust a Színházi Akadémián belül. Ez a se hideg, se meleg magatartás senkit nem elégíthet ki, csupán erősítheti a gyanút, amelyet az említett cikkek, illetve mindenféle híresztelések keltettek.

A Vidnyánszky Attila által alapított és kinevelt beregszászi társulat színészeinek, valamint magának a rendezőnek a válasza előrelátható volt. „Sajnálom, hogy tekintettel a TNS sajtóközleményében megjelentetett megalázó feltételezésekre és feltételekre, kénytelenek vagyunk erről a turnéról lemondani" – írta Vidnyánszky Attila.

Kicsit elszakadva az elmaradt vendégjáték meglehetősen mérgező kontextusától, megpróbálom valamivel távolabbról megközelíteni ezt a dolgot, és e szomorú történetet (az én szememben legalábbis mindenképp az) olyan nézőpontból vizsgálnám meg, amely – amennyire csak lehetséges – kiegyensúlyozottabb, mégha nem is túl derűs, de mindenesetre tájékozottabb.

Elöljáróban szeretnék emlékeztetni arra, hogy a (ma már Metz-ben, korábban Nancy-ban székelő) Passages Fesztivál, amelynek művészeti tanácsadója vagyok, több magyar művészt bemutatott már. Hogy csak az utolsó évek fesztiváljait tekintsük végig:

2007-ben Ascher Tamás jött az Ivanov-val (szintén Ascher volt az, aki Strehler idejében az Odéonba is eljutott a Három nővér-rel), valamint erre a fesztiválunkra jött Pintér Béla először Franciaországba, méghozzá két előadásával: a Parasztoperá-val és a Korcsulá-val (ezeket az előadásokat a rákövetkező évben a párizsi Őszi Fesztivál is fogadta);

2009-ben szintén Pintér Béla jött A démon gyermekei előadással;

2011-ben Vidnyánszky Attila hozta el két rendezését, a Három nővért és a Szarvassá változott fiút, amelyeket az eredeti beregszászi társulat adott elő, a második előadásban a nagy magyar színésznő, Törőcsik Mari szereplésével, aki a budapesti Nemzeti Színház társulatának tagja. E két Vidnyánszky-előadást mutatták volna be tehát a strasbourgi TNS-ben, valamint Dijonban a Csehovot.

Meglehet, nagyon különböző művészek ők: egy nagy mester és pedagógus (Ascher), egy független társulat (Pintér), valamint egy magyar kisebbségi színház, melyet a debreceni Csokonai Színház igazgatójává vált rendező (Vidnyánszky) vezet. E választásainkban kivétel nélkül – ahogy mindig is – az előadások minősége és szépsége, a módszer koherenciája, a művészi kaland átütő ereje volt számunkra a meghatározó, bármilyen legyen is társulat társadalmi helyzete: marginális, független, intézményes stb.

De most olybá tűnik, mintha a Passages Fesztivál Vidnyánszky Attila személyében „az európai színház egy nem kívánatos figuráját" – ahogy egy bizonyos Joachim Salinger által útjára indított petíció fogalmaz – akarta volna lenyomni Európa torkán.

Kijevben a 2009-es GogolFest idején láthattam A gyilkosság a székesegyházban című produkciót egy magyar kisebbségi színház előadásában, amelynek a létezéséről egészen addig nem is hallottam; lenyűgöző előadás volt egy elhagyatott kijevi gyárépület óriási csarnokában. Ez volt az első előadás, amelyet Vidnyánszky Attilától láttam, akiről semmit nem tudtam. És rögtön kedvem támadt többet megtudni róla.

A véletlen jól intézi a dolgokat, mert nem sokkal ezután találkoztam Valère Novarinával. Éppen a debreceni Csokonai Színházból tért vissza, amelynek élére Vidnyánszky Attilát nevezték ki, és ahol ő saját Képzeletbeli operett-jének magyar változatát próbálta Rideg Zsófia, Vidnyánszky irodalmi munkatársának fordításában.

Elmentem hát Debrecenbe, hogy megnézzem ezt a csodálatos előadást (amely később az Odéonba is eljött, de soha nem mutatták be egyetlen budapesti színpadon sem – vajon miért?). Meghosszabbítottam debreceni tartózkodásomat, hogy a társulat más előadásait is megnézzem, és alaposabban megismerjem Vidnyánszky Attilát. Ez 2009-ben volt, már akkor is fekete öltözékben járt (mint ahogy ez gyakori a testesebb emberek esetében), felül egy bő fekete ingben, és alul egy farmerben, ahogy mindannyian öltözünk. Bevallom megdöbbentem, amikor Tompa Andrea a Theater Heute-ben publikált két Vidnyánszky-ellenes cikke egyikében Vidnyánszky Attila öltözékében a nacionalizmus és konzervativizmus nyilvánvaló jelét látja (mellesleg többek között e cikkekre utal Julie Brochen a sajtóközleményében).

A találkozásaink során megismertem e félénk ember történetét, aki Ukrajnában született, kisebbségének magyar nyelvén nőtt fel, Kijevben végezte a színházi tanulmányait mielőtt megalapította volna társulatát Beregszászon (ukránul Beregovo), e többségében magyarok által lakott kis ukrajnai városban a magyar határon. Ezzel a sokszínű társulattal – amellyel az általam Debrecenben látott előadásokat állította színpadra, és amely azután eljött a Passages Fesztiválra is – közvetítette többek között Beckett gondolatait a falvakban.

Amikor 2006-ban Vidnyánszky Attilát kinevezték a második legnagyobb magyar város, Debrecen Csokonai Színházának az élére, tovább folytatta rendszeres munkáját a beregszászi társulattal Debrecentől 70 km-re, a határ túloldalán, és a mai napig évente legalább egy előadást készít velük.

Vidnyánszky Attila hét évvel ezelőtt (vagyis jóval a kormányváltást megelőzően) Debrecenben kezdte a színházakra szánt állami pénzek arányosabb elosztásáért folytatott csatáját. Mivel mindaddig a pénzek 70%-a Budapestre került, azt kérte, teremtsenek jobb egyensúlyt. Továbbá azt is szerette volna elérni, hogy ne a budapesti színházi akadémián uralkodó esztétika legyen az egyetlen, amelyet az országban oktatnak. Ekkor kezdeményezte a vidéki színházakat tömörítő egyesület létrehozását, amelynek ő lett az elnöke (egy másik, már létező társaság mellett, amellyel nem tudott azonosulni).

Ezen állásfoglalásokon keresztül újra megnyílt az a szakadék, amely az ország szellemtörténetében gyakran visszatért, például a Nyugat folyóirat körül a XX. század elején, de nemcsak ott. Mondjuk úgy (kicsit elnagyolva), hogy az urbánusok és a népiek, a főváros és a vidék, a bővelkedők és a nélkülözők között.

Érezhető Vidnyánszky Attilában valamiféle sértettség, sőt harag vagy az igazságtalanság érzése. Egy olyan művész érzése ez, akit – lévén, hogy egy határon túli magyar kisebbségből, majd egy vidéki városból érkezik – a fővárosi művészek és tollforgatók nem az értékének megfelelően kezelnek. Van igazság ebben, hiszen kétségtelen, hogy Vidnyánszky Attila külföldön elismert színházi tehetségét meglehetősen elhallgatják és alábecsülik Budapesten, ahol elsősorban a főváros szintén igen tehetséges művészeire figyeltek, mint amilyen az egykori Ascher Tamás vagy Székely Gábor vagy Jeles András, majd az új generációk tehetségeire, Schilling Árpádra és másokra. Vidnyánszky Attila a középgenerációhoz tartozik.

Ma a jobboldal (Orbán) irányít. Ők figyelembe vették Vidnyánszky Attila régi kívánságait. Egy új törvény elfogadásán át egészen a kaposvári színházi iskola (ahol a TNS diákjaival is dolgozott tavaly) igazgatói megbízatásáig, valamint helyzetbe hozták a vidéki színházakat tömörítő társaságot is.

A törvény és a válság következtében a legjobb független társulatok költségvetését drámai módon megnyirbálták. Ami miatt méltán tiltakoznak és kongatják a vészharangot. És egyszercsak Vidnyánszky Attila, a messzi vidéki zugból érkezve, akit addig csak távolból figyeltek, a viták kellős közepén találta magát, a bűnbak szomorú szerepében.

Vidnyánszky Attila messzebb ment, talán túl messze, amikor elfogadta a tagságot egy a hatalom által létrehozott kulturális tanácsban és halmozta a fentebb felsorolt számos funkciót. Állítása szerint ezektől most eltávolodik, hogy kizárólag a színházi munkára összpontosíthasson. Valóban ez a legjobb, amit tehet. A budapesti politikai életben nem lévén túl tájékozott, azt gondolhatnánk, hogy némileg manipulálva lett, ami nem jelenti azt, hogy ne osztaná a jelenlegi hatalom bizonyos elveit, mint például a nemzeti értékek előtérbe helyezését (amelyek az ő szemében nem nacionalista értékeket jelentenek). De ezen az alapon Orbán cinkosát vagy a Jobbik párt tagjaihoz hasonló homofóbot és antiszemitát kreálni belőle, kissé meredek dolog. Márpedig ezt sugallja néhány itt-ott leközölt visszataszító mondat, amely csak szerzőik butaságáról árulkodik.

Ami a nemzetet és a nemzeti örökséget illeti, Vidnyánszky Attila a Bartók Béla-i utat vallja magáénak, aki a folklórt és a magyar hagyományokat inspirációs forrásnak és megújulási lehetőségnek tekinti. Pintér Béla, a független színházak vezető alakja sem mond mást több előadásán keresztül. És hasonlóképpen történt ez Tadeusz Kantor és a lengyel kultúra esetében is.

Vidnyánszky Attila költői színházat művel, a szakralitás, a humánus értékek felé tekint. Pintér Béla inkább az aktuális eseményekkel, a tudatalattival játszik kegyetlen iróniával. Muszáj ezt a két színházat egyik és másik oldalról áthatolhatatlan árokkal elválasztva szembeállítani egymással?

Az elmúlt hónapokban minden a Nemzeti Színház igazgatásának kérdése körül forgott. Magyarországon, ahogy Lengyelországban is, a nemzeti színház (amelynek nincs Franciaországban megfelelője, kivéve talán a De Gaulle idején „Francia Színházzá" vált Odéon Színházat) mindig is a nemzet kiemelt helye volt, a nyelv temploma, mivel e két országban a történelem és a geopolitika mindkettőt (a nemzetet és a nyelvet) folytonosan meghurcolta.

A Nemzeti Színházban tehát a jelenlegi igazgató, Alföldi Róbert mandátuma júliusban lejár. Minden az ő meghosszabbítása vagy felváltása körül kristályosodott ki. A baloldal nevezte ki és jobboldal alatt jár le a szerződése. Néhányan ebből elvi kérdést akartak gyártani. Például az az újságíró is, aki azt írta, hogy ha történetesen Peter Brook pályázna, akkor is meg kellene hosszabbítani Alföldi megbízatását!

Alföldi egyáltalán nem érdemtelen. Kinyitotta a színházát, jó rendezőket hívott meg maga mellé, kiszélesítette a repertoárt. Ám legyen. De ettől ő elmozdíthatatlanná vált volna? Az, hogy Vidnyánszky Attila követi őt, önmagában botrányos? Az volna, ha Vidnyánszky Attila egy középszerű művész vagy tapasztalatlan igazgató lenne, de ez nem így van. Ő elsőrangú művész. És néhány kivételtől eltekintve nem úgy tűnik, hogy a Nemzeti Színház társulata rossz szemmel nézné júliusi érkezését.

Vajon ő majd valóban Magyarország nagyságát dicsőítő darabok kiemelt helyévé fogja alakítani ezt a színpadot, ahogyan ezt erre-arra elhintik róla? Minden bizonnyal színre fogja vinni a nemzeti kulturális örökség darabjait is (amit a Nemzeti Színház mindig is megtett), de az első évadokban tervezi Claudel, Eduardo De Filippo, Dosztojevszkij művek színre vitelét is, külföldi rendezők meghívását, mint pl. a balti Tuminas vagy a román Purčarete. Nem lenne tisztességesebb a tények alapján megítélni őt?

A Trafó (a kortárs művészetek döntő fontosságú háza) alapítója, Szabó György, csodálatos ember, bevallotta nekem, hogy soha nem látott egyetlen előadást sem Attilától. A pécsi POSZT Fesztiválon, amely az évad legjobb magyar produkcióit vonultatja föl, egy tiszteletreméltó előadás, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból Alföldi rendezésében (nagyszerű színészek, de szerényebb rendezés) nyerte el a legjobb előadás díját, míg Vidnyánszky Attila egy olyan előadását, mint a Mesés férfiak szárnyakkal (álomképek az első űrhajósok témája körül) – amelyet szerettem volna elhozni Franciaországba – nem tüntette ki a szakmai zsűri (a közönség annál inkább díjazta). Márpedig nem vagyok egyedül azzal a meggyőződésemmel, hogy ez az elmúlt évtizedek egyik legjobb magyar előadása.

Láttam ezt a két előadást. Nem lehet őket egy lapon emlegetni, ahogy mondani szokás, de nem is ez a kérdés. Úgy tűnik, hogy a szakmában ennek vagy annak a díjnak a megítéléskor, illetve erről vagy arról az előadásról szóló kritika megírásakor a politikai célozgatás győzedelmeskedik a művészi rang ellenében. Hát mi más lenne ez, ha nem a művészet eltévelyedése? Ha nem annak eszközzé tétele? Amit a baloldal jogosan vet a jobboldal szemére Magyarországon, ő maga ugyanazt a súlyos hibát követi el.

Bizonyíték erre a Hungarian showcase, amelyet nemrégiben Budapesten szervezett Tompa Andrea, akiről fentebb már említést tettem. Ez az energikus hölgy – a showcase programjából ítélve – mintha mindenáron a Vidnyánszky Attila-ellenes front élére akarna állni. A viták és a találkozók mellett a budapesti független társulatok előadásai (Pintér, Bodó, Mundruczó stb.), az Alföldi által jegyzett Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, illetve az Andrej Serban-rendezte Angyalok Amerikában szerepeltek, amelyben Alföldi remekül játszik egy nagy szerepet. Egyetlen vidéki előadás, egyetlen Vidnyánszky-rendezés sem volt látható. Mintha két kibékíthetetlen tábor létezne. Mintha Vidnyánszky Attila előadásai, legyenek bármilyen szépek is, a pestist hordoznák magukban.

Az egész történet legnagyobb áldozata maga a magyar színház, amely Európa legizgalmasabbjainak egyike.

A dolgot körülvevő hisztéria, a kiátkozások, a csúsztatások, a hamis információk minden bizonnyal maguktól kimerülnek majd. Akkor jó lesz újra műsorra tűzni Franciaországban szép magyar előadásokat, azért amilyenek, és nem azért, amilyennek mi szeretnénk látni őket.

(Rideg Zsófia fordítása)

Valère Novarina a párizsi Le Monde szerkesztőségének küldte el az alábbi levelét:
Párizs, 2013. március 17.

Kedves Attila,
most tudtam meg, hogy elmarad a Strasbourgi Nemzeti Színházba meghirdetett kételőadásod (Három nővér, Szarvassá változott fiú) és a mesterkurzus is, amelyet az iskola diákjainak tartottál volna. Ez nagy kár a strasbourgi nézők szempontjából, és nagyon szomorú a fiatal színésznövendékekre nézve, akik várták a tanításodat... A felsoroltatott okok mendemondákra alapulónak tűnnek fel előttem. Nálunk, különösen mindabban, ami a külfölddel kapcsolatos, egyfajta visszhangokban gondolkodás uralkodott el... Mindazok, akik petíciókat írtak alá vagy az újságokban adták tovább ezt a polémiát, jól tennék, ha elolvasnák Jean-Pierre Thibaudat, aki nagy közép-európai utazó, nemrégiben nyilvánosság elé tárt írását (Gondolatok annak kapcsán, hogy Vidnyánszky Attila végül nem jön a Strasbourgi Nemzeti Színházba). Ez egy rendkívül világos, konkrét gondolatmenet, amely számos árnyalatot és új információt közöl, megkérdőjelezve azt a képet, amit itt gyakran elhamarkodva alkotunk a budapesti kulturális helyzetről... Mi, itt Franciaországban túlságosan fogyasztóivá váltunk az előre gyártott gondolatoknak.

Azt hiszem ez abból ered, hogy nagyon kevéssé ismerjük Európa történelmét – sőt a földrajzát is... (A TNS március 8-dikai sajtóközleménye Debrecent egy ukrajnai „magyar enklávéba" helyezi!). Mi itt sietősen levonjuk a következtetéseket, szomjazzuk az egyszerű gondolatokat és imádunk magunknak kevés ráfordítással jó lelkiismeretet szerezni... Gyakran mondogattam a gyerekeimnek, hogy a legfőbb vallás Franciaországban nem a kereszténység, nem a marxizmus, nem az iszlám, hanem a manicheizmus. A jó öreg manicheizmus, amely oly jól megfér a numerikus gondolkodással, amelyik csak igeneket és nemeket tud mondani, amelyik rák módjára halad, oldalazva és csúszva, mászva, amelyik csak lapos gondolatmenet szövésére képes, ahelyett, hogy önmaga előtt mélyítve és ásva gondolkodna.

Röviden, kedves Attila, még mindig nem tudom pontosan, mit vetnek a szemedre...
Igen, tegyünk fel magunknak kérdéseket a magyar, a görög, az ír, az orosz, az olasz állapotokról, de először is tanuljuk meg újra meghallgatni egymást, tudjunk kérdezni és egy pillanatra elképzelni magunk előtt a másik nézőpontját. Mi, Európaiak, nem egyetlen nép vagyunk, épp ezért fontos mindig azzal kezdeni, hogy megértsük egymástól eltérő történelmeinket. Szükségünk van arra, hogy találkozzunk egymással, hogy ne tegyünk elhamarkodott leegyszerűsítéseket, ne redukáljuk le mindenáron a politikai valóság bonyolult ellentmondásait. A gondolat is, akárcsak a lépés, egyensúlyvesztéseken át, akadályokon való átkelésekkel halad előre, vagyis ha van egy ellentétes álláspont, egy zökkenő, egy fordulat – és a másik általi meglepetés. Nekünk, (oly rég és oly újonnan!) Európaiaknak annyira szükségünk van arra, hogy újra ráleljünk egymásra!... A te két magyar nyelvű előadásod jelenléte Strasbourgban és a fiatal francia színészekkel való munkád erre lett volna csodálatos alkalom.
Ahelyett, hogy vártak volna, ahelyett hogy hallgattak volna téged, ahelyett, hogy kihasználták volna a színészekhez való jöveteledet arra is, hogy kérdéseket tegyenek fel neked arról, ami bennünket foglalkoztat abban a nyugtalanító képben, amelyet a mai Magyarországról az újságok festettek, inkább készségesen a Rágalom Szeléhez hajtották fülüket, és rád csukták az ajtókat hirtelen lemondva a mesterkurzusodat.

Amikor a „demokrácia értékeivel" takaróznak, amikor ezekre hivatkoznak (kérdezem én, mi lesz az a különös egyoldalú mise, amit követelnek és aminek a celebrálásra készülnek április 11-dikén a te jöveteled kapcsán, de nélküled!), amikor a „Szabadság", az „Erény" megtestesítőinek gondolják magukat, miért folyamodnak ilyen brutális eszközökhöz?... Nem értem.
Vajon így kell felépíteni Európát?
Ez a leszámolás számomra annál is inkább vérlázító, mivel visszaemlékszem arra, milyen nagyvonalúan fogadtál te minket – Adélaïde Pralont, Philippe Marioge-t, Christian Paccoud-t és engem – két évvel ezelőtt szélesre tárva színházad kapuját, és lehetővé téve, hogy megrendezzem magyarul a Képzeletbeli operett (L'Opérette imaginaire) darabomat a te csodálatos színészeiddel.

Minden tiszteletemmel, rokonszenvemmel, és munkád iránti nagy csodálatommal:
Valère Novarina
(Rideg Zsófia fordítása)

Jacques Le Ny:
Gondolatok a budapesti Nemzeti Színház igazgatói kinevezése körüli vitákról (egy körlevél)

2013 febuárjában értesültem Vidnyánszky Attilának a magyar Nemzeti Színház élére történő kinevezéséről. Az ember, a művész és a színházigazgató, akit 2007 óta ismerek, egy olyan pillanatban vállalja magára ennek a színháznak a sorsát, melyben jelentősek a gazdasági és politikai nehézségek az országban és egész Európában. Ebben a nehézségekkel teli pillanatban tiszteletre méltó ez a kinevezés. Vidnyánszky Attila igen nagy színházi és kulturális tudás birtokában van, és Debrecenben sikerült olyan színházi kínálatot kialakítania, amely a nyitott szellemiséget helyezte előtérbe (műsorpolitika, műfaj, nemzeti és európai drámairodalom). Az Európai Fordítóműhely (AET) 2007 óta a debreceni színház partnere. 2013 júliusától kezdve a magyar Nemzeti Színház partnere lesz, és ily módon folytatni tudja majd a francia-magyar kapcsolatok élénkítését a kortárs drámaszövegek fordítása terén.

Jelen pillanatban ezt a kinevezést vita övezi, és a magyar színház más művészei hangsúlyozzák legitimitásukat. Semmi különös! Ellenkezőleg: mindez lehetővé teszi majd az új igazgató számára, hogy meghatározza irányultságát és döntéseit.
A francia színházi élet szereplői mintha le akarnák zárni ezt a vitát, és tiltakozó kampányt folytatnak a kinevezéssel szemben. Olyan vonásokkal jellemzik a budapesti színház új igazgatóját, melyeket nem tapasztaltam nála, és melyek visszatartanának mindennemű együttműködéstől vele. Az a színházi ember, akit a francia közönség számára bemutatnak, egyáltalán nem azonos azzal, akivel én találkoztam, akivel közös európai projekteket kezdtünk, és akivel az AET a továbbiakban is együtt kíván dolgozni.

Olvasom a közzé tett petíciókat, hallok bizonyos kijelentéseket, álláspontokat, tudomásul veszem egy fesztivál, egy francia nemzeti színház szankcióit... Így tehát a francia színházi életben pletykák, igencsak pontatlan érvek, más jelölteket támogató személyes döntések alapján egyesek veszik a bátorságot, hogy olyan tulajdonságokat rójanak fel valakinek, melyekkel az nem rendelkezik. Mindenki számára példát akarunk statuálni, de a minimális objektivitás garanciája nélkül.

Az ember és a művész, akit én ismerek, egyáltalán nem hasonlít arra a jellemzésre, amelynek terjesztése jelenleg folyik. Nemrég visszamondta előadásainak áprilisra tervezett franciaországi bemutatóját. Tudom, hogy nem mondaná vissza francia produkciók meghívását a saját színházában.
Viszont ez a pusztító eltökéltség zavarbaejtő, sőt, aggasztó. Mindez olyan pletykákból és véleményekből táplálkozik, melyeknek kategorikus volta miatt nehezen hiszek szerzőik teljes érdeknélküliségében. A pletykák és más rosszhiszemű feltételezések különböző terjesztői súlyos terhet raknak egy olyan emberre, aki jelentős művészi és politikai felelősséget vesz a vállára. Nagy óvatlansággal cselekszenek, mikor olyan módszerekhez folyamodnak, melyeket a szigorúan vett szakmaiság kizárna.

Természetesen én nem csatlakozom az ő módszereikhez. Épp ellenkezőleg, folyatom a munkát, melyet megkezdtem ezzel az emberrel, egy olyan munkát, melynek révén megismerhettem őt, a kultúráját, az országát. Az AET keretei között számos színházi emberrel, nővel és férfival (művészekkel, fordítókkal, szerzőkkel) találkoztam, akik kifejezték őszinte barátságukat a színházunk, a kultúránk, az országunk iránt. Vidnyánszky Attila és fordító munkatársa, Rideg Zsófia közéjük tartozik. Nem győzök köszönetet mondani nekik ezért, és a tények által táplált bizalom mondatja velem, hogy tudom, a francia színház továbbra is együtt működik majd velük.

Jacques Le Ny,
az Európai Fordítóműhely vezetője
(Miklós Eszter Gerda fordítása)