Kiállítás nyílt az OMIKE Művészakcióról - Hegedűs D. Géza beszéde

Az OMIKE színháza 1939-1944 címmel kiállítás nyílt március 24-én a Bajor Gizi Színészmúzeumban. Teljes terjedelmében közöljük Hegedűs D. Géza megnyitójának szövegét.

Kedves Barátaim! 

Ma, 2013 március 24-én, egy olyan színháztörténeti kiállítás megnyitóján vagyunk, amely tárgyilagos módon mutatja be, Magyarország történelmének - 1939 és 1944 közé eső – legsötétebb korszakát.  
Hetvenöt évvel ezelőtt, 1938. március 5-én, Darányi Kálmán miniszterelnök, győri beszédében meghirdette a fegyverkezési programot és állami szintre emelte, a hivatalos politika részévé tette, az antiszemitizmust, amikor kijelentette, hogy Magyarországon van zsidókérdés, és ezt a problémát törvényes úton rendezni kell. 1938. május 29-én életbelépett az úgynevezett első zsidótörvény, „a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról,” amely egyes értelmiségi munkakörökben 20%-ban korlátozta a zsidók számarányát. Az 1939-ben elfogadott második zsidótörvény a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szólt, amely már 6%-ban korlátozta a zsidónak minősített magyar állampolgárok arányát értelmiségi pályákon. 1941 augusztusában született meg a harmadik zsidótörvény. Ez az úgynevezett fajvédelmi törvény, a zsidók és nem zsidók közötti házasságot tiltotta meg, s ugyanekkor már az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja hivatalos programjának sarkalatos pontja volt a „zsidó vagyonok” felszámolása. S ugyancsak ezzel egy időben közel húszezer zsidót minősítettek hontalannak, árulták el őket állampolgári, emberi mivoltukban és deportálták elsősorban Kárpátaljáról, hogy tömegsírba lőjék őket Kamenyec-Podolszkijban, SS katonák és ukrán milicisták, a fegyverbarátság nevében. Minden készen állt már, hogy 1944. március 19-e után, a német megszállást követően, a nyilas hatalomátvétellel egy időben megindulhasson a törvényesített rablógyilkosság, a magyar zsidó állampolgárok teljes kifosztása és megsemmisítése.

Bánóczi László a kiváló színházi szakember, Hevesi Sándor egykori barátja, a MŰVÉSZAKCIÓ egyik vezetője, így emlékezett erre az időszakra: „Az első zsidótörvény még törvény sem volt, amikor a színházak egy része, már végre is hajtotta. (…) Mire a második zsidótörvény megszületett, már semmi végrehajtani való nem maradt, vagyis pontosan a színházak területén a ’gleichschaltolást’ mindennél alaposabban és nagyon iparkodó gyorsasággal végezték el.” 1938 tavaszán vitéz Haász Aladár, minisztériumi ügyosztályvezető értekezletet hívott össze, melyben bejelentette, hogy megkezdik a színművészeti és filmművészeti kamara szervezését. December 12-étől kezdve kötelező volt minden színésznek felvételét kérni a Színészkamarába. Attól kezdve, csak az a színész léphetett színpadra, akit felvettek a Színészkamara tagjai közé. Akit nem regisztráltak, azt leparancsolták a színpadokról. 

Gobbi Hilda KÖZBEN című könyvében erről így írt: „Könyörtelenül végrehajtották a rendeletet, amellyel elkezdődött a százötven éves magyar színházi kultúra legszomorúbb fejezete. (…) A magyar színésztársadalom, ha akart, ha nem, kénytelen volt belépni. Természetesen zsidók és félzsidók meg sem kísérelhették felvételüket. Viszont a keresztények részére ez fejvesztés terhe mellett kötelező volt. Vannak korok – írta Hilda néni -, amikor nem sok mindent szabad, de amit szabad, azt muszáj. Három generációra visszamenőleg igazolni kellett a „fajtiszta” származást. Én olasz származású vagyok és görbe az orrom. Kommunista is voltam. Görbe orr és kommunistaság, ez egy kicsit sok volt. Ennél fogva, a beadott iratok nem voltak elegendők, nekem ötödíziglen kellett igazolnom származásomat. Jaj, de szerettem volna látni az arcukat, amikor német ük-ük szüleim horogkereszttel lepecsételt keresztleveleit megkapták. Tehát maradtam keresztény és kommunista, valamennyi német vérrel, ami még bosszantóbb volt. Elkezdődött a magyar színészet faji alapon történő „tisztogatása”, a legkiválóbb magyar művészeket is beleértve.” 

1938-tól kezdve, a zsidótörvények negatív hatásainak enyhítésére, a zsidók megsegítésére olyan intézmények, programok jöttek létre, mint például, az OMZSA (Országos Magyar Zsidósegítő Akció) és a MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája). Ezekhez a kezdeményezésekhez csatlakozott a még 1909-ben alapított OMIKE(Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület), - a világi és vallási két elnök - Budai Goldberger Leó és Hevesi Simon főrabbi javaslatára. Megalakult a „Magyar zsidó irodalmi és művészeti bizottság”. A kezdeményezést és a programot olyan kiváló, világléptékű művészek támogatták, mint Ámos Imre, Kádár Béla, Vajda Lajos vagy Scheiber Hugó.
1939 májusában megszületett a második zsidótörvény, amely mindössze 6%-ban határozta meg a zsidónak minősített magyar állampolgárok arányát – többek között – a színházakban. De számos eljárás, rendelet, vagy a „korszellemnek való eminens megfelelés”, az állásokért folyó verseny, ezt az arányt valójában a NUMERUS NULLUS felé szorította. A nyár végére, már körülbelül 4000 újságíró, zenész, képzőművész, operaénekes, balett művész, filmművész és persze színész vesztette el az állását. Gondoljuk mögéjük nyomorgó családtagjaikat, gyerekeiket – s ez még csak az ördögi terv megvalósításának kezdete volt, s nem csak a művészeti életben. A miniszterelnökök egymásnak adják át a stafétabotot. Soroljam? Darányi, Imrédy, Teleki, Bárdosi –, a zsidótörvények dicstelen kodifikálói, elfogadtatói, végrehajtásának irányítói. 

Az OMIKE 1939 októberében indította MŰVÉSZAKCIÓJÁT, azzal a céllal - ahogy alapító okiratukban írták -, hogy egyrészt a magyar zsidóságot „megtartsa azon a kultúrfokon, melyre annak eddigelé felemelkednie sikerült”, másrészt munkához, bemutatkozási lehetőséghez és jövedelemhez juttassa azokat a művészeket, akik a diszkriminatív zsidótörvények következtében kiszorultak a korábban számukra nyitott intézményekből. 
A Művészakció tevékenysége kevéssé ismert a magyar társadalom, széles nyilvánossága előtt, sőt a művésztársadalom, s így a színházi társadalom sincs tudatában e kezdeményezés jelentőségének. Ez most nyíló a kiállítás is azt kívánja bizonyítani, hogy a magyar zsidóságnak volt egyfajta válasza 1939 és 1944 között, a többségi társadalom embertelen törvénykezésére, állampolgárainak elárulására.
1939 novemberében megalakult a Művészakció legfőbb irányító szervezete az „OMIKE Kultúrtanácsa”. Első elnöke, Dr. Ribáry Géza, majd az ő halála után Stern Samu, elnökhelyettese Dr. Csergő Hugó volt. A Művészakció vezetője, Dr. Bánóczi László igazgató, a Művészakció két nagy tagozatának – a prózainak és a zeneinek – művészeti vezetői Bálint Lajos és Komor Vilmos voltak.

 1939. november 11-én megtartották a Művészakció első előadását a Wesselényi utcai Goldmark teremben, amely innen kezdve a Művészakció otthonává vált, osztozkodva a Pesti Izraelita Hitközség Hollán utcai dísztermével, valamint a Bethlen téri színházteremmel. Az előadást Ribáry Géza nyitotta meg, aki haláláig a Művészakció egészének motorja, meghatározó vezetője volt. Az első előadáson – amelyet irodalmi estként hirdettek meg –  Szép Ernő és Várnai Zseni költők mellett, olyan nagyszerű színészek léptek fel, mint Ascher Oszkár, Beregi Oszkár, Bartos Gyula, Gellért Lajos, Kelen Dóra és Vidor Ferike.

Az OMIKE Művészakció Operatársulata

Ascher Oszkár, a „Minden versek titkai” című önéletírásában erre az időszakról így emlékezik vissza: „És ’kapuzárás előtt’, még egy fórum adódott a fellépés lehetőségének: megalakult a ’zsidó színház’ a Hitközség Goldmark termében, a Wesselényi utcában; itt előadóesték, hangversenyek, opera- és színielőadások sűrű egymásutánja látta vendégül a magyar zsidó művészek pódiumot vesztett sorát, de haladó, fasizmussal dacoló keresztény művészeket is. Mint színész, Beregi Oszkár, Ráday Imre, mint operaénekes Relle Gabriella, Kálmán Oszkár, Lendvay Andor, Fehér Pál,Fekete Pál, mint szavaló Horváth Ferenccel, Péchy Blankával, Simon Zsuzsával jómagam állottunk a ’társulat’ élén, de persze, rajtunk kívül sok színész, énekes és előadó is keresett és talált itt alkalmat szereplésre. (…) Giraudoux ÉNEKEK ÉNEKÉT, Simon Zsuzsával és Horváth Ferivel, Géraldy egy háromfelvonásos darabját, Simon Zsuzsával és Mányai Lajossal adtuk elő”. Idézte vissza Ascher Oszkár, az OMIKE Művészakció színházi emlékeit. Majd így összegezte gondolatait: „ A magyar zsidóság fájdalmas optimizmusának jele volt ez a színház, (…) nem lehet, nem is szabad megtagadni tőle a heroikus magatartást, a fennmaradni akarás, élethez és kultúrához ragaszkodás előtti szászlóhajtást, elismerést sem.” 

1939 novembere és 1944 márciusa között, a már említett színpadokon közel 700 előadást tartottak. A színdarabok, operák, irodalmi összeállítások mellett, operetteket, kabarékat és artista műsorokat is láthatott a közönség. Jelenlegi ismereteim szerint, ezeken a rendezvényeken - Lakner bácsi gyerekszereplői mellett - 184 színész, 112 zenész (énekes, hangszeres szólista, karmester, zenekari és énekkari tag), 20 író, költő, újságíró lépett fel, közöttük a magyar kultúra kiemelkedő képviselői.
A Művészakciók bevételét nem a beléptidíjak jelentették – ilyenek nem voltak. Az előadásokat Az OMIKE azon tagjai látogathatták, akik a Művészakció pártoló tagjának jelentkeztek és a tagsági díjat kifizették. Ők ezután lehetőséget kaptak az előadások „díjmentes” látogatására. Az utolsó - 1943-as -,  teljes évadról tudósító újságcikk részletesen felsorolja, hogy milyen művészi és nem művészi tevékenységekben foglalkoztatnak embereket a Művészakció keretén belül. Mint ebből kiderült, körülbelül 700 embernek biztosították a megélhetést. Az évad 261 előadását, 92 ezer néző tekintette meg.

1943 őszén, az új évad indításakor Dr. Csergő Hugó, az OMIKE Kultúrtanácsa elnökhelyettese arról számolt be, hogy az induláskor, már 3700 pártoló tagot regisztráltak. Úgy kalkulált, hogy az 1944-es évad végén, majd arról számolhat be, hogy elérik az 5000-es létszámot. Nem tudhatta, hogy a Művészakció „életéből” alig több mint négy hónap van hátra. Az évad nagy tervekkel indult, de a viszonyok egyre rosszabbá váltak.      
A prózai tagozat művészeti vezetője, Bálint Lajos erről így vall könyvében: „Nem csak a társulat gyérült egyre, a veszedelmes behívókkal, de 1944 elején már a közönségben is érezhető volt, hogy a viszonyok egyre rosszabbak. Bár az évad kezdetén minden bérletet megvásároltak, a széksorokban egyre több volt az üresen maradt hely.”

S itt jutottunk el a befejező momentumhoz, 1944. március 19-éhez. A történetet Mesteremtől, főiskolai osztályfőnökömtől hallottam, személyesen. Horvai István tanár úr, Szegedről jött fel Budapestre, hogy, mint fiatal rendező, színpadra állítsa, az OMIKE Művészakciójának legújabb produkcióját, Moliére „Képzelt beteg” című komédiáját, a Goldmark teremben. Március 19-én délelőtt, éppen az előadás főpróbáját tartották, amikor a bejárati ajtó függönye mögül néhány gépfegyveres német katona rontott be, és félbeszakítva a főpróbát, kikergette a Goldmark teremből a művészeket. A színház négyéves működését ezen a napon fejezte be.
Ezt követően, néhány hét alatt az összes zsidó szervezet, egyesület, így az OMIKE tevékenységét is betiltotta a kollaboráns Sztójay Döme vezette kormány. Az itt megidézett művészek közül voltak akik a holokauszt áldozatává váltak, voltak, akik elmenekültek, s voltak akik a pesti úgynevezett „nagy gettóban” vagy az úgynevezett „nemzetközi gettóban”, vagy éppen hamis papírokkal bujkálva érték meg a felszabadulást. 
Kedves Barátaim! A szakmai ismereteken túl, én ezt is örökségül kaptam mesteremtől. S amíg élek, hivatásom mellett soha nem szűnök meg az ember ellenes eszmék, cselekedetek ellen tenni. 

Tisztelet Gajdó Tamásnak, Csiszár Mirellának, Füle Péternek, Welmann Nórának, Stefanics Istvánnak, Szabó Istvánnak, Tóth Judit Vandának, valamint Harsányi Lászlónak és Vizi Évának, hogy e kiállítással tanúságot tesznek színháztörténetünk eme botrányos korszakának megemlékezésre méltó alkotóiról, heroikus munkájukról, a kitaszított, megtagadott, világ szélére sodródott, elpusztított egykori pályatársakról, és emléket hagynak az önkényről és erőszakról, amiben részük volt.      

A MASZK Országos Színészegyesület nevében, ezennel a kiállítást megnyitom, hogy emlékezzünk és emlékeztessünk.

                                                                                                                                                    HEGEDŰS D. GÉZA