Színházba nem! - Háy János története

"Hogy színházba többé nem, abban egészen biztos voltam...." - Háy János írását idézzük az író születésnapja alkalmából.

Megjelent a Színházi Estékben, a Miskolci Nemzeti Színház lapjában: 2003. október (48. szám)

Először egy Antonius és Kleopátrán ájultam el a Vígben. A harmadik felvonás, mintha operálnának, mintha a testem minden szegletét szikével vagdalnák cafatokra, persze érzéstelenítés nélkül. Ezután jött még ráadásnak, két nap múlva - kötelező gimnáziumi program - a VII. Gergely. Ott már az elején, már a függöny felgördülésétől, mintegy reflexként beugrott az érzés, az operáció, az éles kések, a könyörtelen kaszabolás. Nekem színházba menni - gondoltam - önkínzás, vagy cirkuszi mutatvány, mintha üvegcserepekre fektetnének meztelen.

Nem megyek.

Eldöntöttem, hogy többet nem megyek, inkább egy ötórás kortárszenei koncert, vagy egy ócskán előadott Beethoven-szimfónia az Akadémián, csak színház ne legyen.

- Na, gyere már - mondta a lány. Álltunk a Népköztársaság útján. - Ez egy olyan nagy dolog, hogy játszik benne a Viszockij is, aki a legnagyobb szám nem csak Oroszországban, hanem az egész világon, még a Marina Vladi is hozzáment feleségül, pedig az francia csaj.

- Francia? - kérdeztem. - Én mindig azt hittem cseh.

- Dehogy.

- Pedig az úgy hangzik, persze a Forman meg, mintha német lenne, pedig cseh. Nem lehet eligazodni ezeken a neveken.

- Nem. Akkor megyünk? - kérdezte újra.

- Jó - mondtam.

Jegyünk nem volt, csak a lánynak volt az a mély, őszinte tekintete, ami azt fejezte ki, hogy ő nagyon, mindenek felett meg akarja nézni a Viszockijt a Hamletben. Mert ő volt a Hamlet. És a hetvenes évek végén egy ilyen tekintet még többet ért, mint egy jegy. Beengedtek.

Állni kellet. Háromszor csuklottam össze. Gyerekkorom óta nem bírok állni. Még a templomban is összeestem. Ezért nem lettem első áldozó, mert mire rám került volna a sor, már a sekrestyében hevertem ájultan.

- Nem - mondtam később egy másik lánynak. - Én színházba többet nem megyek. Meg különben is láttam a Viszockijt a Hamletban.

- Tényleg - mondta -, az nagyon nagy szám. Olyan jót tényleg nem tudok mondani, mert van ez az Agyagtáblák üzenete a Tháliában, az azért annyira nem jó.

- Hát nem - mondom.

- És milyen volt? - kérdezte.

- Micsoda?

- A Viszocjkij a Hamletben.

- Hát - kezdtem sejtelmesen, mert tényleg már nem sokra emlékeztem -, hát szóval farmerban játszotta.

- Farmerban, azt megcsinálta?

- Meg - mondtam -, olyan bátor fickó volt a Viszockij, hogy például azt is. Meg gitározott. Pl. a nagymonológot gitárral nyomta le - mondjuk erre azért nem emlékeztem, de gondoltam ez elég hatásos.

- Fú öregem - mondta, és ezzel a lánnyal nem kellett színházba menni, úgy működött köztünk minden színház nélkül is, hogy hát. mesélhetnék.

De később jött egy másik lány, aki megint előhozakodott ezzel a színház dologgal, hogy nem lehetek akkor színházi író, ha azt sem tudom, mi van ott. Nem csak szakmailag ciki, hanem pofátlanság is.

- De én láttam a Viszockijt pl. a Hamletban - mondtam, s megfeszítettem a mellkasomat, mint egy nyugdíjas békávéellenőr, akinek korábbi munkaviszonya okán ingyenjegye van az összes közjárműre, még a siklóra is.

- Ki az a Viszockij? - kérdezett vissza.

- Az az orosz, már nem él, aki farmerben játszotta a.

- Ma már mindent el lehet farmerben játszani - mondta, s hogy ilyen régi dolgokkal ne jöjjek, mert minden nosztalgikus dologtól amúgy is iszonyodik.

Szóval mérlegre tettem, vagy a színház, vagy bukik a lány, mert ez egy ilyen lány csak színházzal együtt működik. Mintegy hordozható CD-player, elem nélkül nem megy, s neki az elem a színház volt.

- Jó - mondtam -, menjünk.

Először a Képzelt beteget néztük meg. Egy országos hírű színész játszotta a címszerepet. Azt találta ki, hogy afféle paralízises kényszermozgásokkal ábrázolja a képzelt beteg betegségképzetét. Összeakadtak a lábai, a kezei, oldalra lógatta a fejét, s a kinyíló szájból időnként előbukkant a húsos nyelv is. Szörnyű színpadi viselkedésénél csak a közönséget alkotó gimnáziumi osztályok nyerítő röhögése volt szörnyűbb. Visongtak a kamaszok bele a fülembe, az országos hírű színész meg büszke volt magára, hogy ekkora nagy ember. Az előttem ülő mögé bújtam, hogy a háta eltakarja előlem a színészt. Ott hajlongtam, ahogy az előttem ülő hajlongott, és befogtam a fülemet is, hogy a hangját se halljam, ami szintén debilisre volt torzítva.

A lány bökdösött közben, mert azt gondolta direkt vagyok ilyen, rosszindulatból. Pedig nem.

Másnap, hogy fokozzuk az élvezetet, s hogy nekem mennél több tapasztalatom legyen színházi téren, mert másképp nem lehetek színházi író, elvitt egy számomra ismeretlen szerző ismeretlen darabjára. Komédia volt. Arról szólt, hogy akinek furcsa a kinézete, azt kiközösíti a társadalom, kiveti magából, ám ha megváltozik ez a kinézet, pl. nagy orrából kicsi lesz, mindjárt befogadja. A mű gondolatisága nem igényelt heves agymunkát, de hát egy komédiában ez megengedhető. Tulajdonképpen, ha a rendező s a színészek nem szőttek volna örökösen szexuális célzásokat a játékba, akkor csak szimpla unalom. De ők vidámságot akartak. Ha kimondta az egyik szereplő (nő), hogy szerelem, akkor a porseprővel rögvest a szembenálló férfi ágyékához nyúlt. Ezt megtették tucatszor, a közönség tucatszor röhögött. Ha a színpadon egy nő lehajolt, feltétlenül elment mögötte egy férfi, és a meghágás ritmikus mozdulataival nekinyomódott a fenekének. A közönség kacagott és kacagott. Én mereven ültem, mint aki aznap vesztette el autóbalesetben a szüleit és belül zokog. A lány azt mondta, hogy prűd vagyok, meg szemét is, mert az mennyire ciki, ha valaki a harmadik sorban nem nevet, azt pont látják a színészek. Az nekik annyira szörnyű lehet, egy ilyen előtt játszani, mint én.

Másnap azzal jött elő, hogy most elvisz egy olyan darabra, amit én is szeretek, mert hogy ugye a Becket mindig, meg a Bernhard, állandóan ezt hajtogatom. És milyen szerencse, játsszák épp a Színházcsinálót. Szintén országos hírű színész, a tévében is mindig szerepel, a sóműsorokban, fantasztikus lesz - mondta. - Végre tényleg azt kaphatom, amire vágyom, a legjobbat.

És ez az est valóban igazi tragédia volt: láthattam, amint Bernhard szövege a színház martalékává válik. Ott hullottak darabjaira a szavak és a mondatok előttem, s láttam, amint maga Bernhard is ízekre szakad, a teste tépett rongyként köröz a színház izzatag levegőjében. És láttam az országos hírű színészt, aki büszke volt a vérengzésre.

Jöttünk kifelé az épületből a fájdalom nem múlt az előadás végével sem.

- Na - kérdezte a lány.

- Szar volt - mondtam.

A lány haragudott.

- Nem megyek veled többet színházba.

- És hogy leszel akkor színházi író? - kérdezte.

- Nem leszek - mondtam. - Nem, én az biztosan nem. Minden leszek, elvállalok a Kertészet-szőlészetben egy rovatot, vagy apróhirdetéseket írok bérbe, bekapcsolódom egy tévésorozatba, de színházi író az nem leszek.

- Én csak jót akartam neked - mondta a lány, és csalódottan hátat fordított. Holnap majd mással próbálkozik - gondoltam -, aki nem ágyba akarja nyomni hetente négyszer, hanem színházba cipeli.

Egyedül baktattam haza. Örültem, hogy végleg lemondtam a színházról, hogy nem kell megnéznem a saját darabjaimat sem, meg másét sem. Nem kell végigasszisztálnom azt a pusztítást, amit a kőszínházak véghezvisznek kedvenc szerzőimen és kedvenc színházi szövegeimen.

Nyugodtan éltem ezután. Nem emlékeztem már a lányra, arra sem, hogy egy volt-e vagy három. Nem emlékeztem már Viszockijra sem, csak hogy farmernadrág, meg Hamlet. Oly mély volt bennem a felejtés, hogy egy délelőtt arra lettem figyelmes, hogy drámát írok.

Drámát a felejtésről.

Szerző: Háy János