"A fantáziámmal játszom" - Gábor Miklós 94

Április 7-én lenne kilencvennégy éves Gábor Miklós. Ez alkalomból készültünk múltidézővel.

Gábor Miklós pályájáról röviden:

Gábor Miklós Zalaegerszegen született. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1941-ben a Madách Színházhoz szerződött. A II. világháborúban tüzérként szolgált. 1945-től kilenc éven át a Nemzeti Színház tagja volt, majd 1954-ben hosszú időre ismét a Madách Színházhoz kötelezte el magát. Innen 1975-ben, a közönség és a kritikusok meglepetésére a kecskeméti Katona József Színházhoz szerződött, mert úgy gondolta, az ott dolgozó Ruszt József mellett találja meg az ízlésének megfelelő színházat, játékstílust és társulatot.
Kecskeméten rendezett is. 1979-től ismét Pesten játszott, előbb a Népszínházban, majd 1984-től a Nemzetiben. 1991-től ismét Ruszt József mellé, a Független Színházhoz szerződött, 1994-től haláláig a Budapesti Kamaraszínház tagja volt.

Gábor Miklósról saját szavaival:
Játék: Legfontosabb a képzelgés. Számomra olyan képzelgés az egész színjátszás, mint ahogy a gyerekek szokták elképzelni, hogy ők most mit is csinálnak. Nem is látszik rajtuk, csak úgy ülnek és elképzelik. Na most az a különbség  a színész meg e között a gyerek között, aki a babával ott játszik, hogy a színész a testével, a hangjával, meg az egész lényével, ahogy képzeli, már megy is együtt vele. Tehát én nem a testemmel meg a hangommal játszom, hanem a fantáziámmal. Aminek következtében az ember sok mindent meg tud csinálni a színpadon, amit az életben nem, mert az életben nem képzeli el, az életben csinálja. A színpadon elképzeli. Ha el tudom képzelni, hogy akkorát ugrok, akkor akkorát ugrok.

Bukás: Azokban a szerepeimben, amikben megbuktam, vagy amiket nem úgy játszottam, ahogy szerettem volna, tudom, hogy nem csak hogy nem voltam jó, de nem is tudtam olyan lenni, mint amilyennek elképzeltem.

Hamlet: A Hamlet előadása előtt mindig bekapcsolom a hangszórót az öltözőmben, hogy míg festem magam, hadd halljam a gyülekező közönség zsibongását, köhécselésüket és a perecárus hangját.
– Mert tudod, hogy az a sok ember miattad gyűlik össze – mondja mosolyogva É.
No persze hiúság. Meg hogy érezzem, amit talán a misére készülő pap érezhet, amikor meghallja az orgona hangját. Lehet, hogy nem istenre vagy saját üdvösségére gondol, de mindenképpen az elkövetkező ünnepre.
"Bemosakodásom" fontos tényezője öltöztetőszabóm rajongása és tisztelete a Hamlet-tel szemben. "Ha kihúzzák a lottómat, elhagyom a színházat, csak a Hamlet előadásaira fogok bejárni a művész úrhoz" – mondta nekem, nagyon őszintén. Én egy gróf szerény természetességével fogadom, hogy gondoskodjék limonádémról, narancsomról és feketémről. Ez a kitűnő ember, nagyszerű tapintatával: hozzátartozik felkészülésemhez. (...)

Végigjátszom a Hamlet második felvonását: embert ölök, a szellem megjelenik, lezuhanok anyám ágyáról, ordítok és zokogok, fetrengek a földön, arcom mocskos a könnyekbe ragadt színpadi portól. Lihegve, feldúltan kilépek a folyosóra, hogy a zenekari árokba siessek, ahonnan a következő percben újra fel kell bukkannom. De a fáklyákkal gyülekező statiszták közt ott áll nagyszerű fodrászunk, megpillant, előrántja fésűjét, és rosszalló rémülettel kérdi, összekócolt parókám felé nyújtva kezét:
– Az istenért, művész úr, hol tetszett járni?
És ezzel helyére teszi a színházat, önmagát és az én könnyeimet is.

A színész magánya: Megszűnhetik-e a szorongás? Hiszen amit a színész csinál olyan illanó, megfoghatatlan. Ma sikerült, de mi lesz holnap? Mi lesz a következő felvonásban? Előkészíthetem tudatosan, de a pillanat, a pillanatok sora örökre bizonytalan. Micsoda napok ezek! Először van rajtad kosztüm, fáradt vagy, nem eszel, reggel fél tíztől délután ötig elnyel ez a porszagú, sötét, de fénysugarakkal szabdalt börtön, minduntalan visszaszaladsz öltöződ tükre elé, hogy egy gyors pillantást vess maszkodra, mely titokban elbűvöl, egyik feketét a másik után öntöd védtelen gyomrodba, a lázas feszültség alatt halálos kimerültség tátong, csak nehogy átengedd magad a csábításnak, minden arcon a hatást lesed, minden kimondott szó mögött a talán elhallgatott igazi véleményt kutatod, aki elmegy melletted és nem kap kezed után elragadtatva, az halálosan megsebez, aki nyakadba borul, az hazudik, makacsul védekezel, reggeltől estig, visszavágsz az ellendrukkereknek, de lelked mélyén igazat adsz nekik, társak után kutatsz, mint egy kóbor kutya. Ez a felzaklatott, nyomorult lény aztán önfeledten beleveti magát, már ott ágál, parányian az üres színház hangfaló térségében. Ezt a teret érzi, ott érzi maga körül, önmagát is benne, minden karmozdulata mintha színházfaltól színházfalig nyúlna, legkisebb rezzenése is megérinti a páholyok oszlopos-üreges sorait.

Másik: A „másik ember" - feszültséggóc a világban, a szülő, a szerelem, a felelősség, aki nélkül „könnyebb lenne", de aki nélkül nem élhetnénk, „ha egy kicsit nem annyira...", „ha kicsit másként" -, a másik ember. Még mindig itt vagyunk. A strandidő még tart, és ez jó, osztályharc ide, osztályharc oda, Mr. Marx.

Megoldás: Az még nem megoldás, ha jól eljátszunk egy szerepet, nem megoldás átélni szépen, igaznak lenni, meg sírni, meg mindent megcsinálni, ami kell. A megoldás, az minden esetben egyetlen, valami csak ott jelenlevőnek telibe találása. [...] Nem lehet nyugodni, míg el nem értük a legszélsőbb, a legcsábítóbb pontot, ahol már nem játszunk, csak beismerünk, már nem védelmezünk, csak feláldozunk.

Trokán Péter születésnapi levele:

1970-ben szerződtem Kecskemétre lelkes segédszínészként, ahol albérleti szobám egyetlen dísze volt a Színház újságból kivágott Hamlet kép a falon. Emlék, vagy több mint emlék volt azokból az időkből, amikor esténként belógtunk a Hamlet, a IV. Henrik vagy az Oszlopos Simeon előadásaira - ki tudja hányszor. És pár év után egyszer csak Ruszt bejelentette a társulatnak, hogy a Don Carlos Fülöp király szerepére Gábor Miklóst hívta meg. És akkor a bálvány lemászott a falról, kopott farmernadrágban megjelent a színpadon, ahol aztán öt éven át dolgoztunk, dolgoztunk és dolgoztunk. Dolgoztunk a délelőtti próbán, az esti előadáson és néha éjszaka lent a klubban, amikor Rusztnak eszébe jutott valami, nosza menjünk fel a színpadra és próbáljuk ki most.
Igen, a kecskeméti színész klub...
Látod Miklós, ezt is meg kellett volna írnod. Nehezen nyíltál meg nekünk, de amikor először én-nel kezdted a mondatot, a Madáchból való eljöveteled okairól vallottál. Akkor éreztem, hogy el kell jönnöm - mondtad - amikor az öltöztetőmön kívül, hetekig senkivel nem találkoztam a színházban, a színpadon kívül.

Azt már a naplódból tudom, hogy Kecskeméten sem a szerep izgatott igazán, hanem a társulat - mi fiatalok. No meg a Ruszt. Hajnalokig hallgattuk Jóskával folytatott végtelennek tűnő, mórikáltan intellektuális vitáitokat, mígnem röhögésbe fulladt az egész. Röhögésbe, hiszen oly sokszor hallottuk tőled, hogy én nem nevetni, röhögni szeretek. Mi fröccsöt ittunk, Te kezdetben tejet, míg eljutottál addig az ominózus whiskyig.
Tolnay Klári valamilyen ORI műsorral szerepelt a színházban, nekünk főpróba hetünk volt, az egyébként szünnapos hétfőn is lent voltunk, persze este megnéztük Őt, utána le a klubba. Kikértük a fröccseinket, Miklós - jó kedve lévén, hogy Klárikával találkozott, váratlanul whiskyt kért. Iszogattunk, közben Klárika megjelent az ajtóban, meglátta Miklóst, földbe gyökerezett a lába. Végigment a termen a pulthoz, magához intette Rusztot és a szó igazi értelmében könnyes szemmel mondta Jóskának: itt ül éjfél után a klubban és whiskyt iszik - köszönöm magának.
Nem sztorizni akarok, de több, mint jellemzőnek tartom ezt a jelenetet, ha ma válaszolni akarok arra a kérdésre, hogy ki volt számomra Gábor Miklós. Az újrakezdés, a megújulás művésze volt, bár élete első kétharmadában semmi jel nem mutatta, hogy vándorszínészként fejezi be színész létét. Folytatás a terasz.hu-n.


Forrás: Színház.hu,Terasz.hu, Tollal

Gyűjtés: Tóth Berta