Beszélgetések a kritikáról címmel indított sorozatot Proics Lilla a Színház c. lap számára. Januárban Pelsőczy Réka és Tasnádi István, februárban Novák Eszter és Goda Gábor mesélt. Lapszemle.
Tasnádi István:
"Legfeljebb három-négy évig írtam kritikákat, mert amikor kezdtem megjelenni színházi szerzőként, úgy gondoltam, nem lenne tisztességes egyszerre két pályán játszani, ezért utána már csak külföldi vendégelőadásokról írtam. De sikerült ennyi idő alatt sok ellenséget szereznem. Az első kőszínházi bemutatómat rendező Znamenák István is elég kimért volt velem eleinte: tetszett neki a darabom, de haragudott rám egy régebbi kritikám miatt. Kifogásoltam benne a díszlet működését, és kiderült, hogy nem volt igazam: amit diszfunkcionalitásnak véltem, az szándékos jelzés volt a dolgok szétesésére. Ezt azért mondom csak el, mert akkor gondolkodtam el először azon, vajon honnan veszem a bátorságot, hogy a mások munkájáról kategorikus állításokat tegyek" - mesélte Tasnádi István a Színház kérdéseire válaszolva.
Az író elárulta, kritikáiban egy idő után jöttek a panelek, a megúszás rutinja, miközben a diákszínjátszásból nagyon jól tudta, hogy egy rossz előadásban is mennyi munka van. "Eleinte szerettem rossz előadásról írni: a vitriolos, cirkalmasan gonosz bántásokkal komoly sikereket lehet elérni. Ráadásul akkoriban még nem is tudtam, ki kicsoda, bátran nekimentem bárkinek. De egyszer csak elszégyelltem magam, megértettem, ezt nem lehet csinálni. Ettől azonban egyre szürkébben írtam, úgyhogy jó is, hogy nem folytattam tovább azt a munkát. Nehéz feladat úgy megírni egy kritikát, hogy pontos és igaz legyen, de semmiképpen ne másszon bele senkinek a lelkébe" - fogalmazott Tasnádi István.
"Egyébként meg egy szakmailag korrekt előadás még nem feltétlenül jó, ezt muszáj tudni differenciáltan felismerni és kimondani. Ez a kritika rangját is emelné. Most a kiszámíthatósága miatt a szakmai kritika nagy része szinte semmi meglepőt nem mond. Vagy nagyon ritkán" - mondta Tasnádi, aki úgy véli, a kritikának az alkotást kell középpontba állítania, s közben az se baj, ha vitát tud generálni.
Pelsőczy Réka:
"...éppen azzal szembesülök, könnyű mindenfélét számon kérni egy kritikán, de amikor neki kellett ülnöm, és két flekkben értelmesen, érthetően, szellemesen kellett volna megfogalmaznom, amit gondolok, azt éreztem, mintha nem magyar lenne az anyanyelvem. Nagyon tanulságos volt." - mesélte Pelsőczy Réka.
"A színház pillanat-műfaj, amelyből a későbbiekre a kritika marad meg. Hiába vannak felvételek, azok ugyanis elég hamar értelmezhetetlenné válnak, mert egy előadás csak azonos idejű lehet, rengeteg momentum jelentése nagyon gyorsan változik, ezért a technikailag jó minőségű rögzítés sem ad reális képet egy előadásról, de még egy színészről sem. Láttunk mi is régi színházi felvételeket, amelyek híresen nagy színészekről készültek - ezek sokszor inkább komikusnak tűnnek, semmint fajsúlyosnak. Ezért egy szakmailag alapos kritika mindig is többet lesz képes mondani egy előadásról - ahogy ezekről a mai szemmel viccesnek ható alakításokról is a korabeli kritikából tudjuk, mi volt akkor azok hatása és ereje" - hangsúlyozta a színésznő.
Pelsőczy Réka szerint a kedvelt rendezők és színészek nem kapnak reális visszajelzést, a többiek pedig joggal fájlalják azt, hogy nem esnek egyenlő elbírálás alá. "Az végső soron akaratlanul is politikai állásfoglalás, hogy bizonyos előadásokról azért nem írunk rosszat, mert alkotóit méltatlan és folyamatos támadások érik. Egyfelől értem persze, mert ez nagyon is emberi reakció, másfelől mégis észre kellene venni, hogy ezzel hosszú távon többet lehet ártani, mint használni. Nyilván nem mindig olyan egyszerű kikerülni azt, hogy ha a kritikus szerint egy előadás fontos dologról beszél, akkor aki rosszat írna róla, éppen azt kérdőjelezné meg. Illetve az is természetes, hogy roppant nehéz észrevételezni, ha egy évtizedeken át bizonyítottan a legjobbak közé tartozó és mindig egy minőséget képviselő rendező vagy színész éppen gyengén teljesít" - mutatott rá Pelsőczy Réka.
A Tasnádi Istvánnal és Pelsőczy Rékával készült beszélgetés itt olvasható.
Novák Eszter:
"Egy egészséges lelkületű társadalomban és szakmában - mint ahogy a miénk nem az - a kritika a szakma része lenne. Kérdés, hogy most tényleg a szakma részeként működik-e" - vetette fel Novák Eszter. A rendező szerint a szakma "sértődékeny, kirekesztő, összezavarodott értékrendű."
"A kritika egyébként, amióta az eszemet tudom, rendkívül pártos, és ez rémesen átlátható. Ezért is kapjátok meg azt gyakran, hogy a szakmát nem érdekli a kritika, ugyanis nagy meglepetések nem érik az embert. Nyilván vannak ez alól kivételek, mint ahogy egy jó előadás is váratlan és örömteli esemény: nem szidalmazni akarom tehát a kritikát, mert a saját rendszerén belül mindenki igyekszik, s hát emberek vagyunk. Nem gondolom, hogy a kritika megkülönböztetetten másmilyen lenne, mint a színházi szakma egésze" - véli Novák Eszter, aki szerint minden szubjektív részlettel együtt is van objektíven létező minőség, amit nem feltétlenül lehet hovatartozás alapján megkérdőjelezni. "Ezt kellene mindig észrevenni, csak túl sok lett az új szempont, aminek meg kell felelni, és túl sok a beidegződés is. Azért pártos, mert létezik egy kimondatlan konszenzus, ami kialakított egy hierarchiát, ezen belül kinek-kinek a saját preferenciáit, és ehhez meglepően mereven tartjuk magunkat. Kiesni éppoly nehéz, mint bekerülni vagy megbontani a rendszert. Közben persze színesebb és kaotikusabb lett a világ, változnak az emberek is, de sokszor nem vesszük észre. Nehezen vagyunk kíváncsiak más élményekre, így a kritika is a megszokott rendszerek szerint ítél: nem akartok meglepődni, rácsodálkozni és elengedni azt a sok előképet, amivel beültök egy előadásra. Márpedig a kritikus a befogadásával kellene, hogy alkotó ember legyen - eredetit létrehozó. Ez talán nehezebb, mint alkotni" - fejtette ki Novák Eszter.
Goda Gábor:
"Nemrég egy kurzust tartottam a Színművészeti Egyetemen fizikai színházi rendező szakos hallgatóknak: azon dolgoztunk, hogyan tudnak egymással építően kommunikálni, hogyan adjanak egymásnak használható visszajelzéseket - mindez éppen az alkotás és a kritikai gondolkodás viszonyáról szólt. Az volt a feladat, hogy néhányan megalkotnak, majd előadnak valamit, amit a többiek megnéznek, és amiről utána három lépcsőben, háromféle módon tárgyalunk. Először is kvázi-nézőként kellett elmondaniuk, hogyan hatott rájuk, amit láttak. Ekkor nem volt szabad szakkifejezéseket használniuk, csak érzésekről, gondolatokról beszélhettek, amelyeket a befogadás élménye generált: kifejezetten az volt a feladatuk, hogy személyesek legyenek, és ne minősítsenek. Második lépcsőben szakemberként kellett beszélniük a produkcióról: összefüggéseket, törvényszerűségeket fogalmaztak meg a látottakról, illetve rámutattak problémákra, hiányosságokra, és mindezekre javasolhattak megoldásokat is. A harmadik lépésben a produkció alkotóinak, akik a korábban elhangzottak kapcsán ugyan nem magyarázkodhattak, el kellett mondaniuk, hogy mindabból, amit hallottak, számukra mi volt hasznos. Megélhették, a kritika akkor biztosan épít, ha olyan párbeszédre ad alkalmat, ahol a felek nem egymás ellen vitáznak, hanem a különböző meglátások által közösen építkeznek" - mesélte Goda Gábor.
A koreográfus szerint egy kritikában a tárgyilagosság mellett meg kell őrizni a személyes, szubjektív hangot, mert csak a kettő együtt tárhat fel hitelesen tendenciákat, amelyek által mások számára is világossá és érthetővé válhat egy mű. "Egy tapasztalt kritikus sok mindent lát, feltehetően követi a nagyvilág aktuális művészeti irányait, amelyekhez képest egy adott előadásról gondolkodik, és viszonyul hozzá személyesen is. Általában ugyanis nem lehet viszonyulni egy műhöz. Ugyanígy nehéz általában beszélgetni a kritikáról - ténylegesen egyik vagy másik kritikus munkájáról lehetne. Engem például irritál, ha egy kritikus leválasztja magáról, amit mond, és úgy beszél, mintha valami bizonyosságot tárna az olvasók elé: érthetetlen, szokta állítani egyik-másik kritikus. Ahelyett, hogy azt írná: nem értem - ugyanis lehet, hogy más érti. Einstein relativitáselméletét kevesen értik, de attól még nem érthetetlen. Vannak persze gyenge előadások, tehetségtelen művészek - ugyanígy kritikusok is. A kritika kritikája nagyon hiányzik" - mutatottt rá Goda Gábor.
A Novák Eszterrel és Goda Gáborral készült beszélgetés itt olvasható.
A Színház Söptei Andrea színésznőt és
Gáspár Ildikó dramaturg-rendezőt is kérdezte.
Fotók: Schiller Kata
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.