„Szívesen belemegyek a játékba” – Interjú Juhász Katával

Április 10-én a Jurányi Inkubátorházban mutatja be Juhász Kata önálló estjét, saját koreográfiáját Szoborrá avatom címmel. Ennek kapcsán olvashatnak rövid interjút az alkotóval.

Április 10-én a Jurányiban láthatjuk a Szoborrá avatom című darabodat. Pontosan mit vagy kit fogtok szoborrá avatni?

A darab magáról a szoborrá avatás folyamatáról szól: arról, hogyan válik valaki, vagy valami idollá, arról, mennyire vágyjuk, kitől várjuk az elismerést, milyen pózban szeretnénk, ha megörökítenének minket, és hogy építjük a saját mitológiánkat. A következő kérdések foglalkoztattak a munka során: Mit jelent egy díjat elfogadni? Kit és miért jutalmaz a hatalom? Hogyan politizálódik át a művészet? Valójában mit is díjaznak akkor, amikor egy ember avagy egy élő szobor-nyakába akasztják a kitüntetést? Arra is keresem a választ, hogy hol foglal helyet a művész a társadalomban. Azt gondolom, hogy meg kell találnunk a saját pozíciónkat, és ez nem könnyű ebben a teljesen átpolitizált közéletben, ebben a sokpólusú mágneses mezőben.

Ezek a felvetések március tizenötödike és az állami díjak kiosztása után különösen aktuálissá válhattak…

Szerintem az említett kérdéseknek nem csak március 15. ad aktualitást. Az állami díjak kiosztása csak egy alkalom, amikor a nyilvánosság is tanúja lehet annak, hogy a hatalom értékeket próbál kanonizálni. Hogy ez sikerül-e, az azon múlik, van-e róla társadalmi párbeszéd, vagy a közösség passzivitása folytán elmulaszt megkérdőjelezni bizonyos gesztusokat. Hiszem, hogy a dialógus beindításában komoly szerepe van a mindenkori kortárs művészetnek, ezért is törekszem arra, hogy aktuális kérdéseket vessek fel. Nemrég láttam egy karikatúrát, ami egy díszplecsnit ábrázolt, amelyen Táncsics Mihály kérte ki magának, hogy az ő ábrázatát és nevét használják. Engem többek között a potenciális Táncsics Mihályok nézőpontja érdekel, az, hogy milyen módon válik kiszolgáltatottá az egyén akár holtában is különböző ideológiai propagandáknak.

A Szoborrá avatom alcíme: It’s alright with me…

Az alcím ötletét az adta, hogy az egyik jelenetben elhangzik egy angol nyelvű szám, aminek a refrénje az ‘It’s allright with me’. A dal akkor szólal meg, amikor a szereplő úgy dönt, belemegy egy futó kalandba, annak ellenére, hogy partnere távol áll az ideálistól, tehát elfogad egy sok szempontból nemkívánatos helyzetet. Ebben a frivol szituációban azt vizsgálom, mi motiválja az ember, hogy maga ellenében cselekedjen, és ha így tesz, az vajon megbocsáthatatlan könnyelműség-e?

Hogyan lehet erről a tánc, a zene és a videó eszközeivel beszélni? 

Erre keresem a választ. Számos összművészeti előadás során az az érzésem támad, hogy a zenei kíséret, a dalok, a vetítés, a mozgás, a szöveg és a színészi játék egymást ismétli, ugyanazt próbálja elmagyarázni. Ebben az előadásban arra teszek kísérletet, hogy ezt elkerüljem, ugyanakkor összhangba hozzam az eszközeimet.

Gina Șerbănescu táncdramaturggal dolgoztál együtt az előadáson. Mi volt az ő szerepe az alkotói folyamatban? 

Komoly kihívás egyszerre kitalálni és táncolni egy darabot, egyszerre megteremteni azt a tudatállapotot, ami az autentikus színpadi jelenlétet lehetővé teszi, és közben „kívülről” látni a mozdulatokat, felmérni a koreográfia dinamikáját. Különösen igaz ez, ha annyira konceptuális egy darab,mint a Szoborrá avatom. A dramaturgnak egyszerre kell kívülállónak és bennfentesnek lennie. Az ő felelőssége, hogy végül a mozaik összeálljon és a koncepció érthetővé váljon a néző számára. Gina Șerbănescu abban segített, hogy hidat építsek a koncepció és a konkrét fizikai reakció, az előadó és a közönség közé. 

Április 29-én, ismét a Jurányiban látható a Like me, like me című előadás, aminek szintén Te vagy a koreográfusa... 

Ennek a darabnak mára nem csak két szereposztása lett, de két jelentősen eltérő változata is született. Ugyanis Valencia (Valencia James – a szerk.), aki a 29-i előadásban fellép, olyan utánozhatatlan színpadi alakítást nyújtott a próbák alatt, hogy gyakorlatilag az összes szólót ki kellett cserélnünk a darabban. Sőt, korábban ez történt egy férfi szereplőnél is: amikor egyeztetési problémák miatt Feicht Zoltánt felváltotta Mikó Dávid, az ő szólóit is teljesen átdolgoztuk. Ez nem csak a táncosok eltérő fizikai adottságai és képzettsége miatt alakult így, hanem azért is, mert a munkamódszerem megkívánja, hogy belerakják a darabba a saját történeteiket, azt, amit hoznak magukkal.

Nemrég Nagykanizsán jártatok, ahol kifejezetten ifjúsági közönségnek játszottatok. Milyen tapasztalatokat szereztél?

Van egy színházi beavató programunk, amivel eljutottunk a keleti határszélen olyan közösségekhez, akik nem feltétlenül rendelkeznek színházi tapasztalattal. Az utóbbi évben több, mint 30 tantermi előadást tartottunk A rossztanuló felel című darabból. Az előadásban nem választjuk szét a nézőteret és a színpadot, megengedjük a diákoknak, hogy fotózzanak, videózzanak a telefonjukkal. Ez nem egyszer oda vezet, hogy sokan a telefonjukon keresztül figyelik az előadást. Ez érdekes tapasztalat és egyben feladat. Ennek nem az az oka, hogy nagyon szeretnek fotózni, hanem az, hogy próbálnak távolságot tartani az előadótól illetve az előadástól. Ennek persze ellene megyünk.

A középiskolák jelentős részében az osztálytermi színház  formabontó dolognak számít, különösen az, amelyik a tantermi szituációt totálisan beépíti az előadásba és ezzel behatol a diákok közösségi, személyes terébe. Nem csoda, ha a gyerekek zavarukban előrántják a telefont. Ők már egy sokszorosan mediatizált környezetbe születtek: számukra a virtuális világban való létezés nem csak természetes, de sokszor komfortosabb is. Azt gondolom, ezzel számot kell vetnie a színháznak, ha hozzájuk is akar szólni. Egyébként a Like me, like me című előadás ezt a kettősséget, a virtuális és a fizikai világban való találkozás különbségét tematizálja, de úgy érzem ennél is tovább kell mennünk.

Milyen témával vagy korosztállyal fogsz legközelebb foglalkozni? 

Most egy olyan produkciót tervezek, ami kifejezetten a Z generációnak szól, a 10-15 éves korosztálynak. Az ő színházi nevelésük nagyon fontos, hiszen már nagyok a bábszínházi és a gyerekelőadásokhoz, de még nem érettek meg a „felnőtt” darabora, ezért többnyire kimarad az életükből a színház. Legközelebb a gimnáziumban találkoznak vele, feltéve, ha jó magyar tanáruk van. A későbbiekben valószínűleg csak akkor mennek maguktól színházba, ha a színház lépést tud tartani azzal a világgal, amiben ők szocializálódnak. Miért öltöznének fel szépen, vennének drágán jegyet, utaznának egy órát, ülnének másfél órát pisszenés nélkül a 14. sorban és néznék, ahogy egy bácsi meg egy néni egymással beszélget, ha ehelyett otthon, ingyen találkozhatnak élethű kulisszákkal és akár irányítói is lehetnek egy virtuális univerzumnak? Ez a kérdés komoly kihívást jelent a színház számára, de szerintem elő tudunk állni válaszokkal. Én szívesen belemegyek a játékba.

Szerző: H.A., T.B.