Weöres Sándorra emlékezik a Vígszínház

Április 13-án, szombat délután a költőket ünnepli a Vígszínház, ahol immár hagyomány, hogy ezen a napon a társulat színészei és vendégművészei kedvenc verseiket adják elő. Idén a száz éve született Weöres Sándorra és kortársaira emlékeznek, ahogyan csak a színházban lehet.

(ITT NYUGSZIK W. S.)
Mántikaténi kátá… Már arcod esőben elolvad,
hűs földben kisimúl csöngei boglya-hajad.
Mit bánod már, hogy sohasem szívleltek a lányok,
tündér sem szeretett, messze szaladt valahány,
hogyha facér lépted vígan kocogott a sikátor
macskafejes kövén: gilkili-gilkili-gunn –
Téged az istenek is tréfájuk végire szántak,
könnyü falat voltál mindig a föld kerekén.
Frászkarikán szánkáz kutyafarka varangyos a banda
híj csóré héláh! Béke legyen porodon!

„Mihelyt a színház megkezdődik – írja Weöres Sándor – : kialusznak a lámpák, recsegés fut végig a széksorokon, és mindenki előveszi azt az arcát, amit előbb a csontjai közt viselt. Énjük, szemükön s fülükön át, a színpadra gurul, ott puhán, simogatva táncolnak rajta. Így táncolják el a szerelmet, ábrándot, szenvedést, halált, másvilágot, és zenélnek az egybegyűlt hangszeren. A nézők mezítelenek: kabát, kalap, ernyő a ruhatárban.”