'Varázslat egymásból építkezni' - Schell Judit 40

Ma ünnepli 40. születésnapját Schell Judit, a Thália Színház színésznője. Ez alkalomból összeállítással köszöntjük.

"Feláll, odahajol az arcomhoz. Haja előreomlik. Arca így még különösebb, még szabálytalanabb. Egész lényében van valami különös, szabálytalan. A finomságnak és a vaskosságnak, a rezignációnak és a bujaságnak valami olyan feszültsége, intenzitása, ami magyar színésznőnél szinte páratlan."  (Szegő András újságíró a színésznőről)

Schell Judit pályájáról:

A Főiskola elvégzése után, 1995-ben a budapesti Radnóti Miklós Színházhoz szerződött.
"Már majdnem elvesztem, az osztálytársaim közül mindenkinek volt szerződése, kivéve engem. Horvai Pista bácsi, az osztályfőnököm ajánlott Bálint Andrásnak, ő megnézett, és rögtön igent mondott. Elmondta, hogy a Radnóti egy kis színház, kis társulattal, ahol az emberek nem maradnak sokáig. Hogy a kezdők általában ugródeszkának tekintik, a nagyok pedig szívesen térnek vissza a családias közege, a színház intimitása miatt" - emlékezett vissza a kezdetekre.
Judit számára nemcsak átmeneti állomás volt a Radnóti, nyolc évig játszott itt. Sok szerepben bizonyította tehetségét (Carlo Goldoni: Mirandolina, Csehov: Sirály, Vajda Katalin: Anconai szerelmesek, Martin McDonagh: A kripli). A nagyközönség a Szomszédok című tévésorozatban ismerte meg, emellett több játékfilmben is szerepelt. Munkáját, alakításait 1998-ban a Kritikusok díjával jutalmazták, majd 2000-ben megkapta a Jászai Mari-díjat.

2002-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozón Csomós Marival megosztva megkapja a legjobb női mellékszereplő díját Martin McDonagh Kriplijében Eileen megformálásáért, s kiérdemli a legjobb 30 év alatti színésznő díját is. Ugyanebben az évben ezért a szerepért a Kritikusok díját is megkapja.
2003 tavaszán úgy érezte váltania kell, Jordán Tamás hívására a Nemzeti Színházba szerződik, ahol 2003 szeptemberétől számos szereposztásban fedezhetjük fel nevét.
2005. nyarán leforgatja élete első filmes főszerepét a Csak szex és más semmi című filmben. Az év decemberében kerül a mozikba a film, amely kirobbanó siker, egyes kritikusok úgy vélik, hogy "... a Csak szex és más semmi (...) a magyar közönségfilm egyik legfontosabb kilométerkövének tekinthető."
2006. januárjában Dóra szerepéért megkapja a Magyar Filmkritikusok Díját.
2006. tavaszán a színházbajárók szavazatai alapján átveheti a Súgó Csiga közönségdíjat, majd szintén ez év decemberében megkapta a monte carlo-i filmfesztivál legjobb női főszereplőjének járó díját a Csak szex és más semmiben nyújtott alakításáért.
2007. augusztus 20-án pedig átveheti a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést.
2012-től a Thália Színház tagja.

Schell Juditról saját szavaival:

Tamburmajor: Sokáig álltam a második sorban, aztán amikor elment az elõzõ tamburmajor, én foglalhattam el a helyét. Akkor már jó néhány éve versenytáncos voltam, s úgy gondoltam, hogy az életem a táncról fog szólni. Azt ugyan tudtam, hogy a versenytáncból Magyarországon nem lehet megélni, a tánctanításhoz meg nincs elég türelmem, de mégis a táncot éreztem a kifejezési formámnak. Majorette-nek lenni önmagában véve is nagyszerû buli. Felléptünk a debreceni virágkarneválon, fesztiválokra és külföldi turnékra jártunk, sokfelé megfordultunk. A gimnáziumi évekbol leginkább az maradt meg bennem, hogy folyton hiányoztam a suliból. Akadt olyan tanárom, aki azt sem tudta, ki vagyok. 

Szerencse: Amikor beléptem a Szentkirályi utcai épület kapuján, megbotlottam a küszöbön. Akkor én ide visszajövök! Szóval a babona is igazolhatná, miért vettek fel. S azt mondják, ehhez a pályához szerencse kell. Nagyanyám szerint pedig engem kísér a szerencse, amióta hátulgombolós koromban a bilim tartalmát bekebeleztem. Igazat szólva, nem voltam felkészült. Nevezhetném lusta dögnek is magam, hiszen a felvételire még a vonaton is tanulgatnom kellett a verseket, amelyeket vittem. Végül is Malacka monológjára voltak kíváncsiak a Micimackóból.

Felvételi: A színművészeti fõiskolán a harmadik rostán kellett táncolni, és Horvai István, leendõ osztályfõnököm meglátott bennem valamit. A táncban kinyíltam, nem voltam lámpalázas, feszült és zárkózott, mint prózamondás közben. Azt mondta, hogy amint elkezdtem táncolni, az enyém lett a tér. 

Pontosan: Azt már pontosan látni, hogy a magyar színházi rendszer folyamatos átalakulásban van. Szponzor nélkül semmi sem mûködik. A jegybevétel nálunk szinte alig számít valamit, mert nevetségesen alacsony. Ausztriában átszámítva nagyjából hét-nyolcezer forintba kerül egy jegy. A musicaljegy ott is drágább, de nem sokkal, mint a prózai elõadások ára. Ez a rendszer biztos nálunk is megváltozik. Kevesebb lesz a színház, még kevesebb az állandó társulat. Ez részben nem is baj. Nagyon sok fiatal színész áramlik a piacra a különféle színészképzõ intézmények révén. Nehéz a dolguk, fõleg, amíg a legtöbb színház állandó társulattal mûködik, ahol nincsenek meghallgatások. A Radnótiba hiába is kopogna be a fiatal Al Pacino, hogy nézzék meg, alkalmas-e egy kisebb szerepre, azonnal közölnék vele: köszönjük, nem veszünk semmit. Ebbe a rendszerbe nagyon nehéz bekerülni.

Főiskola: Az osztálytársaim egyfajta pesti szlenget beszéltek. Nekem még egy kis „aó"-zós tájszólásom is volt. Zárkózott voltam, nem tudtam feloldódni. Csak akkor nyíltam meg, amikor egy Madách-fesztiválon megkaptam Éva szerepét. Egyikünk javaslatára a paradicsomi szín hatalmas disznóólban játszódott. Óriási dzsumbujt, felfordulást csináltunk, felszaggatott párnák tollai közt folyt a jelenet. Mindez felszabadított, biztonságérzetet adott. Megjött az önbizalmam. Úgy éreztem: ha ezt így is lehet, akkor van közöm a dologhoz. (…) 

Főiskola után: Főiskola után két évvel jött a Szomszédok. Mindenre jó volt, mivel jó volt indításnak, egyre többen megismertek, kereshettem pénzt, mivel akkoriban még nagyon kezdő fizetésem volt a Radnótiban, amiből nem lehetett megélni. A Szomszédok pont jókor jött. Egyébként Kulka Jánosnak köszönhettem, hogy benne voltam. Ő ajánlott be annak idején Horváth Ádámnak, a sorozat rendezőjének.

Pálya: Amikor a Nemzeti Színházhoz szerződtem, nagy elvárásokkal mentem, hiszen tudtam, hogy színvonalas darabokban játszhatom majd. Lélegzetelállító volt az is, hogy ekkora nézőtér előtt hajolhat meg az ember előadás végén. (…) Még Jordán Tamás idejében jöttem el a színháztól, és azóta alaposan megváltoztak a viszonyok. De ez várható is volt, Alföldi Róbert senkinek nem ígérte, hogy könnyű lesz a váltás. (…) A döntéseimben mindenkor az ösztöneimre, az elsõ megérzésemre hallgatok.

Próba: Eléggé lusta vagyok, és nem szeretek béna lenni. Csak úgy, alaptalanul nem szívesen nyilvánulok meg. Inkább várok, szívom magamba, amit a rendezõ mond, amit én gondolok, fülelek befelé, mit súg a szerep. Aztán amikor bejönnek a fények, van egy kis díszlet, egy kis jelmez, akkor már belõlem is fakad valami. Olyankor meg mindjárt játszani szeretném a szerepet. Én sose vágyom arra, hogy bárcsak próbálhatnánk még néhány hetet a premierig. Essünk túl rajta! Nem jön rám a frász a bemutatótól, inkább várom. Mindig felvillanyoz az elsõ közönség. A beugrás meg kifejezetten vonz, mert rendkívüli koncentrációt igényel, igazi kihívás. Ha egy beugrásnál helyt tudsz állni, akkor utána jól megveregetheted a válladat. Különben a mások beugrását is szeretem, mert feldobja az elõadást.

Váratlan: Vészhelyzetet képes vagyok megoldani, eszemnél maradok, de muszáj röhögnöm. Amikor például a Három nõvérben leszakadt a mennyezet, ki kellett mennem a színpadról. Lesz, ami lesz, kimegyek, én nem maradok ott röhögve - mondtam magamnak. Õszintén bámultam és becsültem a bent maradtakat - Kulkát, Szervétet, Rudolfot, Gubás Gabit -, akik megtartották az elõadást.

Mérföldkövek: Vannak az ember életében bizonyos mérföldkövek. Ez lehet egy remek szerep, vagy egy olyan pillanat megélése a színpadon, melyet valószínűleg nem látnak sokan, de egy ember számára nagyon fontos... Számomra ilyen mérföldkõ volt a Ványa bácsiban Szofja szerepe. A másik A kripli c. darabban Kate, de hát az inkább egy karakterfigura, egy 80 éves öregasszony, akit imádok, de mégis van köztünk távolság, míg Szofjával egyazegyben azonosulni tudtam, õ én voltam. (…) Ványa bácsitól minden este kaptunk valami mást, miközben a nézõk esetleg ugyanazt látták. Ezt szeretném újra átélni minél többször. Ez az álmom.


Kor: A teóriám szerint most kezd a korom és a külsõm összeérni. Ha egy szerepre a filmesek huszonéves lányokat keresnek, felütik a lexikonokat és megnézik, hogy melyik színésznő született az adott évben - természetes, hogy azokat hívják, akik húszévesen is húszévesnek néznek ki. Én azonban harmincnak tûntem, érettebb külsõm volt.

Partner: Színház nélkül nem lehet élni. Más állapot, más világ. Az a varázslat benne, hogy egymásból építkezünk. Egy forgatáson gyakran elõfordul, hogy csak bemutatkozunk a másiknak, és már forog is a kamera. Az ember önmagát gerjeszti, a színházban viszont a partnerére támaszkodik, belõle merít. Ha jó a darab, beáll magától az idegrendszerünk a szerepre. Önálló estet sosem mernék vállalni, biztosan betojnék tõle. Nekem kell a partner, akire számíthatok.

Casting: Nem szeretem ezt a helyzetet, põrének, kiszolgáltatottnak érzem magam benne. Ezt a szerepet sem casting során kaptam, a rendezõnõ dolgozni akart velem. A színházban ad az embernek egyfajta védettséget, amikor lekapcsolják a villanyt, és ott állunk jelmezben. Nagyjából már van elképzelésünk a szereprõl - a castingokon viszont a "most mutasd meg!", amit játszunk. Adott egy jelenet, amit elolvasok háromszor - csak a közhelyeimbõl és rutinból tudok alakítani, miközben arra várnak, hogy lepjem meg õket. Nem tudom, mi derülhet ki ilyen rövid idõ alatt.


Szükség: Én soha nem jártam ki magamnak egy szerepet sem. Játszottam, dolgoztam, közben barátságokat kötöttem, új embereket ismertem meg. A filmszerepekre is inkább kigondoltak, mint hogy magam harcoltam volna értük. Például egyik nap csörgött a telefonom, Koltai Lajos keresett. Szólt, hogy lenne egy szerep a Sorstalanságban. Goda Krisztina is sokat gondolkodott, míg úgy döntött: legyen az enyém aCsak szex… főszerepe. (…) Mióta a celebek lettek a mindennapok sztárjai, azt hiszem, leszálltak a színésznőkről. Már nem mi vagyunk az örökös címlaptémák, nem rólunk pletykálnak folyton. Egymás között is kevesebb a rivalizálás, ismerjük, elismerjük egymás értékeit. Azt gondolom, inkább azok versengenek, akiknek kevesebb a munkájuk, és az a meggyőződésük, hogy kikönyököljük magunknak a szerepeket. Kicsi ez a piac, kár volna még egymást is fúrni. Jómagam örömmel nézek másokat, nagy kedvencem Ónodi Eszter, Kovács Patrícia. A közös munkáinkból csak pozitív energiák születnek. És manapság erre van a legnagyobb szükség.

Nyugalom: Miért legyek nyugtalan? Biztos mindig lehet valamit találni, ami miatt ideges lesz az ember. Vannak olyan kollégáim, akik szándékosan ezzel pörgetik magukat, így kerülnek „állapotba”. Én nem értem, miért kéne kiborulnom azon, ha mondjuk, rövid a jelmez. Majd hozzátoldanak. De mindegyik módszer jó, ha mûködik. Lehet, hogy valakit épp az idegesít, hogy én miért vagyok olyan nyugodt. De olyan is van, akinek jót tesz.

Bulvár: A nézők is időnként kikapnak egy-egy magyar színészt, akire rá lehet csavarodni. A Csányi erre jó példa. Arról már ne is beszéljünk, hogy a bulvársajtó is néha felkap valakit, akit aztán a sárba gyaláz. Ez az ő felelősségük és gerinctelenségük, hogy akikből ők megélnek, azzal azt csinálnak, amit csak akarnak. Sajnos a nézők nagy része hisz ezeknek a „bibliáknak”, amiket hetente megvásárolnak az újságosnál. A titkolózás, a kukucskálás, a bemártás, a pletykálás sokkal jobban érdekli az embereket, mint a teljesen normális élet. Ha nem történik semmi, az unalmas.

Film: A film olyan, mint a hétvégi apuka. A hétvégi apukákat imádják a gyerekek, mert olyan ritkán látják. Ezért az apuka van kitüntetve a különös szeretettel és figyelemmel. (…) A  színházban héttől fél tízig valóban meg kell történnie annak, amire tízkor fer-tehetem a koronát. A film viszont más típusú koncentrációt igényel: az adott pillanatban az éppen megfelelő hangulatban kell lennem, és az én dolgom, hogy két perc alatt hogyan hozom magam abba az állapotba. Közben persze órák vagy napok telnek el, hazamegyünk, zajlik az életünk, aztán másnap folytatjuk. Ha jó a rendező és a stáb, akkor sikerül fenntartani a szükséges koncentrációt.

Kabala: Az öltöztetőnőmtől kapott ásványi kő. Több mint hét évig volt a jelmezem zsebében.

Fejjel: Hisztizni nem szoktam, de lobbanékony vagyok, rágom magam a problémákon. És meg vagyok győződve róla, hogy nekem van igazam… Igen, tipikus Kosként fejjel megyek a falnak. Civilként abszolút jellemzõ rám, hogy mindent azonnal szeretnék. 

A gyerekek: A gyerek mindennél fontosabb volt. Amikor a nagyfiam született, még főiskolásként megtapasztaltam, hogy a gyerek nem akadály a pályámon. Igaz, erős biztatást kaptam a tanáromtól, Horvai Istvántól. Azt mondta, a leghelyesebben döntöttem, hogy megszülöm a gyereket. Megnyugtatott, hogy az iskolával minden rendben lesz. Jártam, amíg tudtam, és amikor szülés után visszatértem, ott folytattam, ahol a többiek tartottak. A mi szakmánkban az ember saját döntésére bízzák, mikor vállal gyereket. Én még sosem hallottam, amint egy igazgató azt mondaná, rendben, szerződtetlek, de ígérd meg, hogy nem leszel terhes. A kollégáim közül mindenki örült, amikor megtudták, hogy gyermeket várok. Egyébként akkor is játszottam, a Kripliben például még a szülésem előtt egy hónappal is. De bevallom, jólesett a kihagyás.

Barátok: Régóta tartó, hosszú barátságaim vannak. Egy barátom és három barátnőm - mindannyian gyerekkorom óta az életem részei. Az egyik barátnőmmel harminc éve ismerjük egymást. Még emlékszem, milyen volt, amikor hiányoztak az első fogai. A fiúbarátommal a gimnáziumban az első nap leültünk egymás mellé, azóta tart a kapcsolat. Nem mondom, hogy mind a négyükkel naponta találkozunk, egyikük például Costa Ricában él, de ha beszélünk, onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.


Férfi: Amikor sokáig kettesben voltunk a nagyfiammal, akkor néha már úgy éreztem, hogy férfi is vagyok. Annyira helyt kellett állnom, nekem kellett megmondanom mindent, én döntöttem el, hogy mi lesz, hogy szinte férfi is voltam. Én voltam a döntő, és az, aki mindent megmond. Mindent nekem kellett megcsinálni, nem sok alkalmam maradt a nőiség megélésére. Hatalmas szerencsém az, hogy egy olyan szakmám van, ahol mindig nőnek kell lennem.

A másik fél: Annak idején biztos voltam benne, hogy nem kezdek színésszel. Sok szakmai kapcsolatot láttam, egyáltalán nem tűntek csábítónak. Én amolyan félig civil színésznő vagyok. A színház kitölti az életem jelentős részét, de maradnia kell még legalább ugyanannyinak. Amióta megvan a gyerek, Zoli is átalakította az értékrendjét. Nagyon egészséges ember, nem kell elmagyarázni neki, miért fontos, hogy lemondjon bizonyos szinkronokról vagy szerepről, hogy együtt tudjunk lenni. De ez se csak színészek számára lehet gond. Cégvezetésbe, autószerelésbe is bele lehet csavarodni annyira, hogy a családra már ne jusson idő, energia. 

Mindig: Mindig kellett valami a színházon kívül. Ha csak egy dolog van az életemben, attól megbolondulok. (…) Ha csak otthon ülnék, vagy eljárnék moziba, színházba, akkor persze nagyon hiányozna a színpadi lét. Az ember megszokja, hogy estére fölpörög, tíz óra körül vége az elõadásnak, és nem maradok benne a szerepben. De amíg lecseng bennem az adrenalin, már éjfél, fél kettõ, mire ágyba bújok. Ehhez képest most már az éjfélt alig bírom kivárni. 

A második fél: Az utóbbi harminc évem a táncról, mozgásról, zenéről, színházról, kultúráról szólt. Ezekkel kellene kezdeni valamit, hasznosítani valamiben, valahol. Kicsit kezembe venni a sorsomat. Nekem is lenne kedvem egy kicsit körülnézni a világban. (…) Az ember negyvenhez közeledve megáll egy kicsit, körülnéz, és eldönti, hogy mit kezdjen élete második felével.