Pálffy Tibort, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színészét Kovács György-díjjal tüntette ki az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE).
2013 április 13-án, szombaton tartotta éves közgyűlését és díjátadó ünnepségét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE). A díjátadó ünnepségen Pálffy Tibor színművész Kovács György-díjban részesült, folytonosan megújuló színészi teljesítményéért, valamint a Tamási Áron Színház művészi törekvéseiben játszott kiemelkedő szerepéért. A színészről Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi színház igazgatója mondott laudációt.
Az idei EMKE-díjakat és díszokleveleket Dáné Tibor Kálmán, az egyesület elnöke adta át, az eseményre a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében került sor. Az erdélyi magyar művelődési élet nagy múltú szervezete évente több kategóriában ad át díjakat az erdélyi magyar művelődési életben kiemelkedő munkát végező személyiségeknek.
Pálffy Tiborról saját szavaival:
– Színészi pályád 1990-ben kezdődik, amikor felvesznek Gyergyóba a Figura Stúdiószínházba. De mi volt veled azelőtt? Honnan jössz, miért ekkor akartál színész lenni? Egyáltalán milyen színházi ismereteid voltak ekkor?
– Nehéz tetten érni, hogy mi volt ’90 előtt. Úgy fogalmaznék: egy állapot volt. Olyan állapot, amikor érzed, hogy valahonnan ki akarsz szabadulni, de nem tudod, hogy mihez kezdj, csak erőket érzel magadban.
– Mivel foglalkoztál akkoriban?
– Keramikus voltam Dicsőszentmártonban. Egyébként odavalósi vagyok. Akkor épült a kerámiarészleg. Jó társaság gyűlt ott össze, fiatalok, nem vettük nagyon komolyan magunkat, olyan diákos hangulata volt a helynek.
– Mint mindennek abban az időben, nem? ’90 előtt nem nagyon lehetett komolyan venni semmit. Sokkal kisebb tétje volt az életnek.
– Vagy nagyobb, mindenesetre más. A gyárban fizikai munkásból egy év alatt felküzdöttem magam formatervezővé. Ott ismertem meg Bartha Józsefet, a díszlettervezőnket.
– Ezek szerint van kézügyességed? Tudsz rajzolni?
– Nincs, rajzolni sem tudok, de türelmes vagyok. Gipszformákkal dolgoztam.
– Milyen színházat lehetett látni Dicsőszentmártonban?
– Többnyire a vásárhelyi színházat.
– Harag György előadásait?
– Nem, Harag nagy előadásait nem láttam, hanem az azt követő korszakot. Akkoriban más volt a színházba járás értelme. Ha a vásárhelyiek vagy szatmáriak vendégjátékra jöttek Dicsőbe, a színház csupán helyszín volt, ahol a magyarság találkozott, beszélgetett. Meg lázadt! Tulajdonképpen darabokra nem is emlékszem, de színészekre igen! Tarr Lászlóra, Hunyászra, azaz Hunyadi Lászlóra. Nagy élményem viszont a szebeni román színház egyik vendégjátéka, a címét annak sem tudom…
– Mit keresett Dicsőszentmártonban a szebeni román színház?
– Dicső szórványvidék, akkoriban negyven százalék volt a magyarok aránya, most huszonöt-harminc lehet. Ott láttam először olyat, hogy valaki a közönség soraiból felszólt a színpadra. Beépített színész volt, de én elhittem, hogy ő csak egy néző, annyira naiv voltam, ő meg olyan jól játszott… Megijedtem, hogy most mi lesz, jön a rendőrség, de aztán kiderült, hogy ő is része az előadásnak… A darab arról szólt, hogy egy néző nincs megelégedve a látottakkal, beleszól, ezért a színészek felhívják, hogy mutassa meg ő.
– Pirandellónak hangzik.
– Igen, de nem volt az. Dicsőben volt egy nagyon jó színjátszó kör, Vitális Feri bácsi vezette. Valahogy bekerültem, ’89 végén lehetett. Az első szerepem egy bolond gyerek volt egy népszínműben, nagy siker lett belőle, hálás szerep volt. A falubeli bolond gyerek, aki mindig a taslikat kapja…
– Aztán jól benne maradtál ebben a szerepkörben…
– Igen, az első filmszerepeimben is ezt a karaktert kérték. Nem bánnám, ha a folytatás a színházéhoz lenne hasonló.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.