Hollósi Frigyes április 21-én ünnepelné 72. születésnapját. Ebből az alkalomból és ettől a naptól a Nemzeti Színház művészbüféje felveszi a színész nevét, így Hollósi Frigyes Művészklubnak hívják.
A színház társulatának jelenlétében Alföldi Róbert igazgató vasárnap délután negyed háromkor avatta fel a Hollósi Frigyes nevét őrző táblát, mely a Nemzeti művészbüféjének bejáratát díszíti ezentúl.
Hollósi Frigyesről saját szavaival:
Kezdet: Úgy kezdtem a színészi pályámat, hogy kirúgtak a főiskoláról az első félévben. Azt hittem ugyanis akkor, hogy van valami - képesség, titok, nem tudom, mi -, ami nekem nincsen, de kellene lennie - és ezért dobtak ki. Aztán felhívott Ádám Ottó – akit akkor még nem ismertem – a főiskolán tanár, a Madách Színház főrendezője, valamint igazgatója volt. Azt mondta, meg lehet próbálni a pályát anélkül is, hogy az ember elvégezné a főiskolát, ha még nem ment el nagyon a kedvem az egésztől. Akkor talán nem ment el, de nem nagyon hittem a dologban.
Az egyik oldal: Ezt a mai napig nagyon nehezen dolgozom fel. Amikor kirúgtak a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, akkor én négy évig nem mentem azon az oldalon, a Rákóczi úton, annyira megviselt a dolog. Nem éreztem igazságosnak, hogy kirúgtak, és ez őrületes görcsöt rakott belém. Hosszú éveken, évtizedeken át előfordult, hogy bementem a színpadra és ott egyszer csak azt éreztem, hogy én ezt nem tudom megcsinálni, mert erre alkalmatlan vagyok, hiszen kivágtak.
Szolnok: Szolnokon 17 esztendőt töltöttem. Ott csak a színház létezett, mindent elsöprően. Odakerültem 1962. Február 13.-án, 21 évesen, és amikor 1981-ben eljöttem, akkor lettem 40. Ez az időszak meghatározó az életemben. Nagyon szerettem Szolnokot, igaz, tíz évig azt sem tudtam, hogy hívják a főutcát, csak azt, merre kell menni a vonathoz vagy később az autóúthoz. Egész idő alatt ott tartózkodtunk a színházban. És meg kell mondanom, hogy most a büfében egyáltalán nem láttam az alkoholt meghatározónak. Annak idején még nagyon-nagyon komoly művészi eszközünk volt az előadások megteremtéséhez. Az alkotáshoz…Nem kellett nekem onnan elmenni sehová - hét igazgatóm volt összesen. Mondogattam is, hogy én innen csak akkor megyek el, ha a Nemzetibe hívnak - na, erre annyi esélyem volt, mint Szálasinak a főtárgyaláson. (...) Amióta Pesten vagyok mintha gyorsított felvételre kapcsoltak volna.
Nemzeti: Amilyen rossz ez a színházépület elölről, olyan jó hátulról: az öltözők, a klub, az infrastruktúra. (...) Mindig arra vágytam, hogy a színház mellett ne kelljen sehová szaladgálni, ülhessek itt a büfében, kávé, olvasás... És ez itt megteremtődött. És van még valami. Többen is úgy éreztük, érdemes dolgozni azért, hogy ez a zsigeri ellenérzés, ami a Nemzetit körülveszi, lassan elmúljon - erről már mi is sokat beszéltünk... Szeretnénk, hogy ez egy színház legyen.
Szerepálmok: Soha nem tudtam volna megmondani, hogy mit szeretnék játszani. Félnék is attól, hogy megmondanám és nem tudnám eljátszani, az sokkal fájóbb lenne, mintha valaki alkalmasnak talál engem valamire és én igyekszem megfelelni neki. Szóval nincsenek különösebb szerepálmaim.
Otthon: Csakis itthon élnék. Kenyérgondok nélkül, szeretetben, barátokkal, biztonságos háttérrel. Bárhol vagyok, mindig nagyon jó érzés hazajönni. Itthon mindent könnyebben viselek el. Benne lehetek a lüktetésben, érzem a csapatszellemet. Aki itt nem tudja magát elfogadtatni, bárhova kerülhet, gyökértelen marad.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.