Április 20-án mutatják be a Győri Nemzeti Színházban az évad utolsó nagyszínházi előadását, a Csinibabacímű zenés vígjátékot, amely a Tímár Péter által rendezett és Márton Gyula által írt film eredeti színpadi változata. A darabot Kszel Attila állítja színpadra.
Filmből színdarab
A Győrben debütáló zenés darab, avagy "zenés visszarévedés a '60-as évekbe", eredeti színpadi változata Márton Gyula Csinibaba című filmjének, melyet Tímár Péter rendezett. A Csinibaba című film színházi adaptációját, hosszadalmas jogi procedúra után, sorozatos egyezetés után a jogtulajdonosokkal, Győrben mutatják be először színházi zenés darabként, Kszel Attila rendezésében.
A film annak idején nézőrekordot döntött a magyar mozikban. Győrben bíznak benne, hogy a színházi változat is hasonló sikert arat. A Csinibaba a Győri Nemzeti Színházban egyfajta „ retro slágerekkel megfűszerezett zenés visszarévedés a 60-as évekre”. A mára klasszikussá vált Csinibaba című film a 60-as évek "Ki mit tud?" világát eleveníti fel a legnépszerűbb 60-as évekbeli slágerekkel. A színpadi változat nem csak egy nagysikerű filmet, de egy nosztalgikus érzéseket ébresztő kort is felidéz. A Csinibabát a győri premier után nem sokkal a budapesti közönség is láthatja majd júliusban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
A történetről
A levert forradalmat, majd az azt követő megtorlásokat túlélt ország egy emberként mozdul rá az új önkifejezési lehetőségre, a Ki mit tud? versenyre. A feltűnni vágyáson túl sokakat az hajt, hogy a győztesek utazhatnak nyugatra – mert „Helsinki az nyugat!”
Lázas készülődés és selejtezők sokasága zajlik az egész országban, a szürkeség színesre vált, szerelmek szövődnek, a fiatalok nyiladozni kezdenek, megismerjük vágyaikat, reményeiket, ábrándjaikat. Az emberi történetek és kapcsolatok háttérjelentésükben mind-mind metaforái hazánk sorsának, éppen úgy, mint a rántott hús alakú kisországtérkép, vagy a sörbontó formájú Szabadság szobor… Főhősünk a mű végén rádöbben, hogy nincsenek csodák, csak előre leosztott lapok. De mégsem dobbant az országból, a szerelem itthon tartja. Ugyanúgy, mint a mi szüleinket, idősebbeket, sőt a későbbi generációkat is.
A rendező a produkcióról:
Várható, hogy össze fogja hasonlítani a közönség a darabot a filmmel. Mennyire párhuzamos a „forgatókönyv”?
Ez egy zenés visszarévedés: megpróbáljuk behozni a ’60-as évek hangulatát. Elsősorban az érzéseket, emberi oldalát mutatjuk meg: milyenek lehettek apáink, amikor szerettek? Nem akartunk csalódást okozni a filmrajongóknak sem, ezért számos olyan pillanat, íz, hangulat van benne, ami a filmben is, de mégsem akartuk lemásolni, nálunk nagyobb hangsúly van a zenéken, teljes terjedelemben mutatjuk be az ismert dalokat 18 táncossal, 32 zenésszel és kitűnően éneklő és táncoló kollégáimmal.
Napjainkra is rímelhet a darab néhány sora: ki mit tud, kisországtérkép, „dobbantás” külföldre... Mi hajlik át az akkori időszakból a mába?
Mindig van áthallás, ha keressük. Nem szeretem, amikor a napi politika becsorog a színpadra. Ez annál szentebb hely, hogy a hétköznapok mocskát befújja a szél. Az ember sokkal érdekesebb, mint a rendszerei, amit kitalál. Az emberséget, az álmokat kell keresni, mert ezek állandóak. Mindig az álmok viszik tovább a holtkorokat, ha az emberek mernek álmodni, elkezdenek az irányukba menni. És ha nem is érnek célt, legalább valamennyire elindultak. Mára azokat a beszólásokat, amik akkor huncutnak és merésznek számítottak, elpufogtatták. Ezt a vonalat ki kellett belőle venni, mert nem ízléses. Ha visszarévedünk, nem azokat a pontokat keressük, ahol bosszankodni tudunk, persze ezt is meg kell mutatnunk, de azt sem lehet mondani, hogy rossz volt minden. A kor zenéje például nagyon különös volt a zárt, szigorú rendszer miatt, ezért nagyobb figyelem fordult a dalokra. A szüleink is ezeket dúdolták, legtöbbjének a szövegét kívülről fújtam eddig is, hatalmas slágerek a Fogj egy sétapálcától a Különös éjszaka voltig.
Szinte mindenki játszik a darabban a társulatból. Hogy telt a feszített munkatempó?
Huszonhatan szerepelnek, nem csak kimondottan a musicalvonal. Nem udvarolni akarok a társulatnak, de kitűnőek a kollégáim. Olyan összeérett ez a társaság, mint ahogy Arisztotelész mondta: az egész több, mint a részek összessége. A rutin összeszorzódik, az alkotásra szánt időt lerövidíti. Tudtuk, hogy nehéz lesz, de nagyon akarta a társulat ezt az egészet. Az emberek pedig nagyon kíváncsiak az előadásra, mindenkinek megvan róla az elképzelése, mint a magyar fociról, lehetetlen lesz megfelelni egytől egyig a közönségnek. Pinceátlagot csinálni viszont értelmetlen. (forrás: Győr+)
Az előadásról képekben:
5.
6.
7.