'Igenis szerénynek kell lenni' - Zenthe Ferencre emlékezünk

1920. április 24-én született Zenthe Ferenc Kossuth-díjas színész, a Nemzet Színésze. Születésnapja alkalmából emlékezünk rá.

Zenthe Ferenc pályájáról:

Zenthe Ferenc, eredeti nevén: Rameshofer Ferenc (Salgóbánya, 1920. április 24. – Budapest, 2006. július 30.) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas magyar színművész, A Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze.
Négy szemesztert végzett a közgazdaság-tudományi karon, de otthagyta a Színművészeti Akadémiáért. A Színművészeti Akadémia hallgatója lett 1941-ben, azonban a háború miatt 1942-ben befejezte tanulmányait. 1945-ben szerződött a Pécsi Nemzeti Színházhoz, majd két évad után a győri Kisfaludy Színház (jelenlegi nevén Győri Nemzeti Színház), 1949-ben pedig a debreceni Csokonai Színház társulatának tagja lett. 1952 óta a budapesti Madách Színház színművésze. Atmoszférateremtő képessége, humora jellemszerepekben kiválóan érvényesült.

Pályája kezdetétől a közönség szeretete övezte. „Amikor elkezdtem a pályát, a Jóisten rátett a tenyerére, és azóta azon visz tovább” – nyilatkozta az MTI-nek 2005 januárjában, a Nemzet Színészévé választásakor a megnyerő egyéniségű művész.
A filmgyártás és a televízió is jobbnál jobb feladatokkal „kényeztette el”. Első filmszerepét Nagy Sándor honvédtábornokként 1953-ban alakította a Föltámadott a tengerben, ezt a Rákóczi hadnagyának főszerepe követte (előtte öttusázók megtanították lovagolni, aminek még sok hasznát vette).

Váradi Hédivel

Ezután romantikus vígjátékok főszerepei következtek a sármos színész életében: a Kétszer kettő néha 5, a Mese a 12 találatról, a Kölyök, a Fapados szerelem című filmekben. Később egyre inkább jellemszerepeket formált meg. 1983-ban készült az Oscar-díjra is jelölt magyar-NSZK koprodukció, a Jób lázadása, amelyben Zenthe Ferenc a Tisza-menti, módos falusi zsidó szerepében tűnt fel. Játékfilmben utoljára a Magyar vándor című filmben szerepelt, 2004-ben.

A Tenkes kapitánya után több tévésorozat következett: a Rózsa Sándor, a Tüskevár, a Princ, a katona, a Bors és legutóbb a Szomszédok. A tv-sorozatokban Zenthe mind a fiatalok, mind az idősebb korosztály tetszését kiérdemelte. Népies, férfias, humoros karakterszínész volt. Számos filmben szerepelt, és szinkronhangként is bizonyított. Szerepelt a Magyar Rádió 1959–2007 között futó A Szabó család című rádiós telenovellájában is, amely Európa leghosszabb életű családregény-szerű rádiójátéka volt.

1987–1999 közt a Szomszédok című teleregény szereplője (Taki bácsi); a sorozat 1999. december 30-án, a 331. résszel búcsúzott el a nézőktől. 2000. február óta a Színház az egész… című sorozat egyik főszereplője volt.

Zenthe Ferencet 1954-ben és 1968-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1975-ben megkapta az érdemes művész címet. A filmkritikusok díjával jutalmazták 1984-ben, kiváló művész lett 1989-ben, Erzsébet-díjas 1992-ben, MSZOSZ-díjas 1993-ban. 1997-ben Kossuth-díjat adományoztak neki, szülővárosa, Salgótarján 2003-ban díszpolgárrá választotta. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Örökség díjjal tüntette ki „sokoldalú emberábrázolásáért”.

2006. július 30-án hunyt el    tüdőgyulladásban, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Garas Dezsővel

Zenthe Ferencről saját szavaival:

Kezdet: Fél éve jártam az Akadémiára, amikor a Palace moziban a Várlak című filmet vetítették Charles Boyer -val a főszerepben. Akkoriban Kiss Ferenc volt az akadémia igazgatója, aki - mint igazgató - nem nagyon járt be órát tartani. Így, amikor az ő órája következett, mint rendesen, az egész osztály levonult a moziba, ő meg bejött és csak az üres termet találta. Másnapra persze behívatott minket. Kijött a pedellus a lakásunkra, hogy átadja az üzenetet, s mondta is rögtön apámnak, legyek fél tízre a színiakadémián, mert hívat az igazgató. - De hát az én fiam a Közgazdasági egyetemre jár! - tiltakozott apám. - Dehogy kérem, hozzánk jár az akadémiára. Ezután jó pár nap mosolyszünet következett, apám nem szólt hozzám, aztán persze ő is belenyugodott.

Az én koromban: Az én koromban nem volt ekkora káosz az utakon. Akkor volt egy villamos, és azzal jártunk. A hátsó kocsiban volt egy szíj, amit akkor húztak meg, ha már mindenki felszállt. Soha nem felejtem el, a csengés után indult mindig a jármű. Szépen, lassan döcögött. Ezt a rohanást ennyi nyugodt év után az ember már nem tudja elviselni. Sokszor olyan érzésem van, mintha nem is ezen a bolygón nőttem volna fel. Minden más volt az én időmben. Még a színház is. Ott csak tehetség kellett ahhoz, hogy érvényesülni tudj, ma ki kell találnod valamit, hogy felhívd magadra a figyelmet. Nagy a könyöklés, hiszen hangos lett a világ. A szakma sem a régi már. Mi még tiszteltük, szerettük a másikat, és sokszor segítettünk is egymásnak. Manapság ennek az ellenkezőjét tapasztalom. A kultúráról meg jobb nem beszélni.

Temessi Hédivel

Idők: Az első feleségem halála után nem találtam a helyemet. Három keserves évig nem tudtam magammal mit kezdeni. Zűrös korszak volt, sok nehézséggel. Nagyon szerettem Katalint, akivel Debrecenben találkoztunk, fiatal színész koromban. 1983-ban halt meg, veszteségét nehezen dolgoztam fel. Éreztem, hogy mellettem van a kritikus időszakban, és figyel engem, de nem volt könnyű elviselni a hiányát. Három év elteltével küldte le nekem föntről Gizellát, aki a kezdetek óta a tenyerén hordoz. Nem szívesen beszélek erről, mert tényleg nagyon nehéz időszak volt. Persze az ember soha nem tudja kitörölni az emlékeket, és időnként akarva-akaratlanul beugranak a képek. Nem akarok most erre gondolni, mert a világban van amúgy is elég zaklatottság, amivel foglalkoznom kell. Nézd, nekünk meg kellett szoknunk azt a világot, nektek pedig meg kell szoknotok ezt. Ha megtalálod a helyed a világban, akkor nyolcvannégy évesen majd Te is ugyanígy fogsz ülni, és mosolyogva mesélsz a sikeres újságírói pályádról. Nekem sem volt könnyű a helyzetem, hiszen annak idején is ugyanolyan sok színész volt, mint amennyi újságíró van ma.

Film: A régi magyar filmeket szívesen nézem. A sajátjaimat nem szeretem, mert állandóan azt figyelem, mit rontottam el. Ma már sok mindent nem úgy csinálnék a filmjeimben, amit akkor rendezői utasításra el kellett játszanom. A Filmmúzeum egy időben sokat játszotta a Fapados szerelem című filmemet. Kétszer is megnéztem, de szinte semmire nem emlékeztem belőle. Sem a forgatásra, sem a jelenetekre, pedig én voltam a főszereplő. Furcsa, mert minden színházi és filmbeli szerepemre emlékszem, még a kisebbekre is. Ez valahogyan kiesett. Skizofrén dolog, mert magamat látom, de úgy érzem, mintha nem is én lennék.

Hit: A Szomszédokat tizenhárom év után egy tollvonással megszüntették. Jött Pongó. A Szabó családban is én vagyok már a legidősebb, a nyugdíjas újságíró. Úgy érzem, a Jóisten sokszor rám nézett a pályám során. Hiszek a sorsszerűségben. Az emberekben viszont már nem tudok hinni.

84: Csak akkor megyek a színházig autóval, ha nagyon esik. A tömegközlekedés során gyakran megszólítanak. Van, aki csak néz, hogy jé, ez hogy megöregedett, de olyan is előfordult már, hogy megsimogattak. Nem zavarnak ezek a természetes emberi megnyilvánulások, hiszen hozzátartoznak a mindennapjaimhoz. Sok kollégám nem érti, miért vagyok készséges az emberekkel. Hogyan haragudhatnék rájuk? Igenis szerénynek kell lenni nyolcvannégy évesen is!

Forrás: Színház.hu, melyinterjuk.hu / szerző: Sándor András