'Élet nélkül nincsen színház' - Bálint András 70

Április 26-án ünnepli hetvenedik születésnapját Bálint András Kossuth-díjas színművész, a Radnóti Színház igazgatója. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal.

Bálint András pályájáról:

Bálint András Pécsett született. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1965-ben kapott diplomát, ezután szülővárosában, majd 1969-től a Madách Színházban játszott, 1980-tól a Mafilm társulatának tagja volt, de színházi feladatokat is vállalt. 1983 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, 1997 és 1999 között vezetőségi tagja volt a Magyar Színházi Társaságnak. 1985 óta a Radnóti Színház igazgatója, az intézmény vezetésére 2010-ben újabb öt évre kapott megbízást. 1997-ben ő nyerte meg az új Nemzeti Színház igazgatói tisztére kiírt pályázatot, de egy évvel később, amikor kiderült, hogy az Erzsébet téren nem épül meg a Nemzeti Színház, lemondott.

Még főiskolás korában választotta ki Szabó István rendező az Álmodozások kora (1964) egyik főszerepére. A rendezővel hosszú időre szóló együttműködés alakult ki, a Szabó első korszakában született filmekben szinte mindegyikében feltűnt Bálint András alakja: 1966-ban az Apában, 1970-ben a Szerelmesfilmben, 1973-ban a Tűzoltó utca 25-ben, 1976-ban a Budapesti mesékben, majd 1984-ben a Redl ezredesben. Más filmrendezők is szívesen foglalkoztatták, így szerepelt egyebek között Jancsó Miklós Fényes szelek (1968), Máriássy Félix Imposztorok (1969), Kovács András Staféta (1970), Székely István Lila ákác (1972) című alkotásaiban. 1974-ben ő alakította Fábri Zoltán 141 perc a befejezetlen mondatból című, Déry-regény alapján készült filmjében a főszerepet, egy vívódó értelmiségit. Ezt követte a Sárika drágám (1970 - rendezte Sándor Pál), a Jézus Krisztus horoszkópja (1988 - Jancsó Miklós), az Eszterkönyv (1989 - Deák Krisztina), az Ébredés (1994 - Elek Judit). Legutóbb Deák Krisztina filmjében, az Aglajában (2012) láthatta a közönség egy cirkuszigazgató szerepében.

Színpadon nagy sikereket aratott olyan Shakespeare-figurák megformálásával, mint VI. Henrik, Edgar (Lear király), Antonius (Julius Caesar), de volt Henry Higgins (Shaw: Pygmalion), Helmer (Ibsen: Nóra), Johannes Rosmer (Ibsen: Rosmersholm), George (Albee: Nem félünk a farkastól) Szerebrjakov (Csehov: Ványa bácsi).

Rendezőként is kipróbálta magát, a Thália Színházban 2006-ban és 2009-ben Alan Bennett Beszélő fejek című monológdráma-sorozatából rendezett két összeállítást, idén a tatabányai Jászai Mari Színházban vitte színre az Acélmagnóliák című darabot.
Előadóestjei közül kiemelkedik a Szép Ernő és a lányok, a Sem emlék, sem varázslat (Radnóti műveiből), a Jézus-történet színpadra viteléből készült INRI, rendezett irodalmi esteket Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Márai Sándor és Arany János műveiből. 2007-ben ismét Radnóti-estet állított össze feleségével, Radnóti történetén keresztül önmagáról is beszélt. Legutóbbi irodalmi összeállítása az ember és a kutya viszonyáról szóló Úr és kutya, amelyben "partnere" a színpadon Bajusz, egy sárga labrador.
Felesége Deák Krisztina rendező, akivel gyakran dolgoznak együtt, két gyermekük szintén a filmes pályát választotta.

Bálint András a Jászai Mari-díjat és a filmkritikusok díját 1977-ben, a színikritikusok díját 1986-ban kapta meg. Érdemes művész 1988-ban lett, egy évvel később a tv-kritikusok díjával tüntették ki. A Kossuth-díjat 2003-ban kapta színvonalas művészi tevékenységéért, színház- és társulatteremtő munkájáért. 2006 óta Terézváros Díszpolgára, 2008-ban lett örökös tag a Halhatatlanok Társulatában. A Hazám-díjat 2009-ben kapta meg, ugyanabban az évben Prima-díjas, majd 2012-ben Jubileumi Prima Primissima-díjas lett.

Bálint Andrásról saját szavaival:

Sport: Kövérkés kisfiú voltam, és súlylökőnek készültem. Edzettem is rendesen, de aztán hirtelen megnyúltam. Kellően rugalmas volt, jó volt a súlypontemelkedésem, így jött a magasugrás. De mellette hárompróbáztam is, ebben az összetett számban serdülő országos harmadik vagy negyedik voltam. Futás, ugrás és azt hiszem kislabdadobás számokból állt a hárompróba. Addigi szerelmem az atlétika volt, aztán a színészet lett. (…) A gimnáziumban előszeretettel szavaltam verseket, olykor Jordán Tamással versengve. A szavalás szeretete mellett valószínűleg a tetszeni vágyás, az exhibicionizmus is arra sarkalt, hogy a színészetet válasszam.

Család: Egyrészt nagyon hiszek a családban, másrészt az autonómiában. Engem sem gátoltak. Amikor apámnak elmondtam, hogy színész akarok lenni, azt válaszolta, rendben, de gondold meg, hogy ha közepes orvos leszel, attól még lehetsz nagyon boldog ember. De a közepes vagy átlagos színész nem lehet boldog.  A gyerekeimen is azt látom, hogy minél kevésbé szólok bele a dolgaikba, annál jobb. Sokszor kérdezem tőlük, hogy mikor fogtok már fellázadni ellenem? Ők meg nevetnek, amikor ezt mondom.

Kezdet: Amikor én jelentkeztem a főiskolára, minden nagyon más volt. A színház és a színész szabadabb volt. Hamarabb kapott útlevelet és autókiutalást, protekciója volt a hivatalokban, ha igazoltatta a rendőr, művész úrnak szólította, pedig akkoriban az „urazás” nem volt divatban! Kivételezett helyzetben voltunk. Én akkor úgy fogalmaztam, hogy a színész az étteremben vendég, a boltban vevő, a hivatalban ügyfél, vagyis úgy bánnak vele, ahogy mindenkivel bánni kellene. Híresek voltunk. Amint szerepeltünk a televízióban, ismertek lettünk. Ma pedig mindent meg lehet kérdőjelezni. Ám valóban mindent meg lehet kérdőjelezni?

Színész: Mivel magam is színész vagyok, az élet lényegét a mozgásban látom. Mindig érdekeltek az emberi kapcsolatok.

Producer: Legyünk csak őszinték, volt a pályámnak egy olyan szakasza, amikor azt hittem, hogy okos vagyok, de csak okoskodtam. Rémes volt, mindent jobban tudtam. És aztán időnként rám szóltak. Szabó István első öt filmjének főhőse voltam, és az utolsóknál folyton belebeszéltem: miért hívták a kollégát tízre, amikor délig nincs is rá szükség, hol a kellék, miért késik a taxi,  meg ilyenek. Pista csóválta a fejét, és mondta, hogy Andris, neked producernek kéne lenned! És tessék, az lettem, producer, vagyis igazgató.

Igazgató: Negyvenkét éves voltam akkor. Elkezdtem unni önmagamat, és mindig volt bennem hajlam a rendteremtésre. (…) Nem mondom, hogy nagyon könnyű a helyzetem. A színészet érzéki dolog, indulat, túlzás. Az igazgatósághoz pedig türelem, higgadtság, megfontoltság kell. A megfelelő időben és helyen tudni kell váltani.

Nem vagyok hajlandó: Nem vagyok hajlandó fásult és unott lenni, hájat növeszteni a derekamra. Fiatal munkatársakkal veszem körül magam, és mindig próbálunk valami újat kitalálni. Amikor két éve pályáztam, önvizsgálatot tartottam, és képesnek éreztem magamat a folytatásra. Ma sem gondolom másképp. Ugyanakkor szinte tűrhetetlen és kihívó, ha valaki ilyen hosszú időt tölt egy helyen. Van ebben némi fakírság. (…) Próbálok nem megöregedni.

A legfontosabb: A legfontosabb, hogy az ember ne veszítse el önmagát. A család, a rokonok, a barátok nagyon fontosak ehhez. (…) Bárki, akit a sors magasabb pozícióba helyez, s azt hiszi, ettől jobb lett - téved. Erről szólnak a régi görög darabok. Aki a hübrisz, az elvakultság vétkébe esik nagy hülyeségeket csinál. Remélem ez velem nem esik meg.

Polgár: Körülöttem sok minden megváltozott - például maga a rendszer -, nyilván én is változtam, de a Radnóti továbbra is minőségi kamaraszínházként kíván működni. (…) Nem hagyom elvenni magamtól a polgárt, ahogy a kokárdát sem, amit egy időben ugyancsak politikai célokra használtak föl. Én polgár vagyok, egyrészt a származásom okán - városi értelmiségi családból jövök -, másrészt színészi alkatomból fakadóan, ugyanis sohasem játszottam földművest vagy kohászt, hanem többnyire orvost, mérnököt, tanárt, nemest, magas rangú tisztet, néha királyt. Igenis polgári színházat csinálok.

Intellektuális: Az intellektuális színészetről azt gondolom, amit egyszer Nemes Nagy Ágnestől hallottam: az intellektuális művészet nem hűvös, éppen ellenkezőleg, minél súlyosabb és bonyolultabb egy gondolat, annál magasabb hőfokon kell átadni. Az intellektualitás tehát képzőművészetben, irodalomban, zenében, filmben és színházban rendkívül szenvedélyes és forró.

Biatlon: Minden szeptemberben úgy kezdünk neki az évadnak, hogy ígéretes, hogy értékes, hogy az idei lesz a legjobb. De divatos, az nem akarok lenni. Talán nem is tudnék. (…) Ez olyan, mint a biatlon, amelyben síznek és lőnek felváltva. Nem lehet mindig eltalálni a tízes kört.

Borzolni: Kosztolányi a példaképem, aki részvéttel ábrázolja az embert, megérti és megmutatja minden oldaláról. Az én ízlésem nyilván „inkább elsimít, mint fölborzol", karakteremben, művészi gondolkodásomban van egyfajta kiegyensúlyozottság. Ez tíz-tizenöt éve is így volt. De mindig arra törekszem, hogy időnként hívjak olyan alkotókat, akik képesek „borzolni".

Verses műfaj: Továbbra is kedvelem a verses műfajt, az utóbbi években volt egy-egy Babits-, Márai-, Arany János-összeállításom és két Radnóti-estem, s ha e műfajban színvonalas előadással jelentkezik valaki, helyet adok neki. De elmúltak azok az idők, amikor örömmel néztünk meg egy Goethe-Schilller- vagy Villon-estet, esetleg az akkori szovjet költők műveiből szerkesztett műsort. Az iránt van közönségigény, ha Jordán Tamás a József Attila-költeményeket a pszihoanalitikus naplóval ötvözve adja át nekünk. A legutóbbi Radnóti-estemet például monodrámaszerűen állítottam össze, naplók, levelek, újságcikkek, törvények sorakoznak benne, s még magamról is beszélek közben. Ezek bizonyos szempontból szerepek. Eljátszom Babitsot, de nem íratok róla darabot, hanem magam szerkesztem a műsort, és én vagyok Arany János, csak éppen nem ragasztok bajuszt és nem veszek csizmát a fellépéshez.

Divat: Ez a város imádja a divatot, s bizonyos irányzatokat, törekvéseket hajlamos föl- és túldicsérni. A kilencvenes években mindig a dobogón voltunk, néha annak legfelső fokán, aztán lekerültünk a dobogóról, de azért az első hat között ma is ott vagyunk, pontszerző helyen, ahogy mondani szokták. Úgy érzem egyébként, hogy a kritika mostohán bánt velünk az elmúlt évtizedben - retrográdnak, fáradtnak, öregesnek, önismétlőnek nevezett bennünket -, de érdekes produkciók születtek ebben az időszakban is

Kultúra: Három veszély leselkedik a kultúrára. Egy: csökken a fontossága és az anyagi támogatottsága. Kettő: az ország kulturális közállapota miatt könnyebb eladni az egyszerűt, az olcsót - és ebben nagy felelőssége van a kereskedelmi televíziós kultúrának; az országos ízlés, amióta én az eszemet tudom - és régóta tudom -, nagyon sokat romlott. A harmadik: tényleg van egy politikai szándék, gyakran érzi az ember, hogy nem értékek, hanem politikai pártállás mentén döntenek. Ez a három veszély van, nagyjából ebben a sorrendben. A legfontosabb az első.

Pici: Ez egy pici szakma, mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudja a másikról, hogy mennyit ér. Együtt jártunk a Főiskolára, tanítványaink voltak, vagy tanítottak bennünket, együtt játszottunk, és rúgtuk a port a színpadon, rendeztük őket, vagy rendeztek minket. Együtt rágjuk a csepűt. 

43-asok dala: Fontosságunk elillant, a pártok  választási programjaiban nemhogy a színház, de még a kultúra sem nagyon szerepel. Társadalmi megbecsültségünk annyira lecsökkent, hogy már mi keressük a hitelesnek vélt, híres arcú politikusokat, akik amúgy igen hajlékonyak, szorgalmasak, és meglehetősen ravaszak, hiszen sikerül megosztaniuk bennünket, a kőszínházat az alternatívval, vidéket Pesttel, tárcaszínházat önkormányzatival, fiatalt az öreggel. És a politika meglódult: váratlan igazgatóleváltások, szakszerűtlen vezetői pályáztatás, meglepő kinevezések. Sok a keserűség: például idén több mint negyven színészhallgató végez a két egyetemen, sokat mondok, ha nyolcnak van szerződése, a színházfelújítások sorozata leállt, aligha rekonstruálják a közeljövőben milliárdokért épületeinket. Mintha vesztésre állnánk, lúzer a hangulat, lóg az orrunk, kedves kollégák, vesztesszagot árasztunk, mint egy elhagyott férfi (vagy nő), aki azt hiszi magáról, hogy már nem tud vonzó lenni. Itt tartottam e szöveg fogalmazásában, mikor odaadtam egy fiatal barátomnak, aki  erősen kifogásolta a hangnemét: "egy sértett, idősödő színigazgató károgása" - valami ilyesmit mondott, persze finomabban. Hát ha valamit, ezt nem akartam. Úgy gondolom, hogy mi, 43-asok tettük a dolgunkat, egészen már társadalmi körülmények  között igyekeztünk egybentartani a szakmát. (Bálint András teljes írását itt olvashatják.)

Remény: Reménytelibb a kapcsolatunk az élő irodalommal, mint korábban – véli az igazgató –, hiszen szembetűnő, hogy a közönség szereti azt látni, ami körülötte történik, s nem feltétlenül a szappanopera szintjén igényli ezt, hanem egy bonyolultabb gondolkodásmód mentén. Ezért azt hiszem, lassan a visszájára fordul a kultúra fölhígulása, mind többen megcsömörlenek a bulvártól, a szakszerűtlenségtől, az odakent marháskodástól.

Egy történet: A történet szerint egy fiatal magyar egyetemista valahol Dél- Franciaországban találkozik egy régivágású magyar úrral, akiről elég hamar kiderül, hogy a háború után nyugatra szökött nyilas. A darab az ő találkozásuk, némi emlékezéssel vegyítve, ahol megjelennek a történet 20 év előtti szereplői: katonák, áldozatok, szomszédok, rokonok.
A színdarab gerince a két főszereplő párbeszéde, tehát döntően Mensáros és én próbáltunk. Illetve alig próbáltunk, beültünk az Andrássy úti Művész cukrászdába kávézni és beszélgetni. Pontosabban fogalmazva ők beszélgettek: Ádám Ottó és Mensáros Laci. Zenéről és irodalomról, színházról és politikáról, ismerősökről és ismeretlenekről, fontos és egyáltalán nem fontos dolgokról. Én ámulva hallgattam őket, időnként persze megkérdezték az én véleményemet is, bevontak a dialógusba. Ezek a parádés délelőttök a presszóban megértették velem, hogy az élet fontosabb, mint a színház. Pontosabban fogalmazva, nehogy túl primitív legyen ez a meghatározás, élet nélkül nincsen színház. Élni kell, bátran - "az élet értelmét nem szabad föláldozni magáért az életért." - idézték Thomas Mannt - szerelmesnek kell lenni, utazni kell, megismerni más életeket, tájakat, gondolatokat, nem szabad elhanyagolni a családot, barátokat, az úgynevezett civil életet, mert akkor nem lesz miről beszélni a színpadon. Görcsös, szomorú, szűk látókörű szakemberek leszünk, élmények híján rossz művészekké fáradunk.

Folytatást itt talál.

Forrás: Színház.hu, Színház, Magyar Narancs, csaladilap.hu, szinhaziadattar.hu