Mundruczó, Bodó és Pintér a Katonában beszélget

 

Bevallom, én már azon is csodálkozom, hogyan tud valaki egy évet eltölteni egyhelyben, nem hogy ötöt, vagy akár tízet. Persze ezzel nem leminősíteni akarom a kőszínházban dolgozókat, de az biztos, hogy nekem nem való az ottani működés. Rajtam kívül vannak még jó néhányan, akik szintén ezt a rázósabb terepet választották, amit valamiért mások nem hajlandók elismerni itthon. Pedig külföldön ez teljesen oké. Remélem, mielőbb elmúlik nálunk is ez a szemlélet és a hozzá tartozó lobbi. Az erős törekvések úgyis utat törnek maguknak. Ebben hiszek. És mivel sok néző kíváncsi a függetlenek produkcióira, ezért aki bennünket piszkál, egyúttal őket is degradálja, ez pedig előbb-utóbb helyzetet fog teremteni. (...) 

 

De nekünk főleg itthon kellene dolgoznunk, mert a társulat tagjai itthon élnek. Családjuk van. Nem akar mindenki ennyit távol lenni. Ráadásul — még egyszer hangsúlyozom —, ez a fajta koprodukciós működés nem biztosítja a társulat fennmaradását. Ha itthonról nem kapunk támogatást, akkor nem tudunk társulatként együtt maradni. Nem marad más, mint hogy egy-egy projektre vendéget viszünk. Ez lényegében a Szputnyik végét jelentheti. Most átköltözünk a Jurányi utcába, ahol a Füge nevű, függetleneket tömörítő szervezetnek lesz egy helye. Itt sok csapat közösen tud majd helyiséget bérelni. Mindent megteszünk — ahogy eddig is mindent megtettünk — annak érdekében, hogy gazdaságosan tudjunk működni, de a mostani helyzet minden eddiginél kilátástalanabb. Azért is abszurd a történet, mert általában telt házakkal játszunk itthon. Kint — ahol többnyire nagyszínházakban dolgozunk — ugyancsak ez a jellemző: például a Halál az Orient Expresszen című előadásunkat körülbelül 7000 ember látta a mainzi Operában. (Forrás: műút)

 

Az a baj, hogy a bizonytalanság romantikája ebben az életkorban nagyon zavaróvá tud válni. Kezdőként, amikor az életednek az a legfontosabb kérdése, teheséges vagyok-e vagy sem és a bizonyítás őrülete zakatol benned, nem is gondolkozol ezen. Amikor már kirajzolódik, hogy olyan ember lettél, aki művészileg dolgozza föl a problémákat, sőt mi több, ez a szakmád, ebben kéne fejlődnöd, akkor utólér egy egzisztenciális zavar. Azt mondod magadnak, nem lehet folyamatosan úgy megélni a világot, mintha 17 éves volnál, miközben maga a rendszer, amiben dolgozni kényszerülsz, csak ezt teszi lehetővé, egyszersmind el is várja tőled intézményes és kritikai oldalról egyaránt. Ez rettenetesen nyomasztó. Szerintem a velem egykorú alkotók nagyrésze nem attól tart, hogy kiég, hanem attól, hogy felőrli a várakozás, az örökös átmeneti állapot, és hogy nem tud kibújni a bélyegrengetegből, amit akaratától függetlenül ráaggattak a külső szemlélők, akik szüntelenül a nagy dobást, vagy annak az ismétlését várják el tőle. A politikai életről már ne is beszéljünk. (…)

 Be kell vallanom, a vándoréletet és az itthon tapasztalt bevándorló-létet mára már homeless-létként élem meg. Korábban volt egy bája annak, hogy úgy tudtam magamra gondolni, mint bevándorlóra, akinek a tudása nem teljesen kompatibilis a mai magyar kultúrával, ezért kuriózumnak számít. De lefoszlott erről az érzetről is a romantika, fel kell ismernem, hogy a színházi szakma inkább kirekesztő, mint kíváncsi a munkámra. Ugyanakkor sok erőt adott az a naiv nézői kíváncsiság, amit tapasztaltam. Itthon nem feltétlenül a szakmai nézők a közönségem, hanem az átlagos nézők, akik valamiért fogékonyak egy újfajta színházi nyelvre. Ez most csúnya húzás a részemről, de mindig nagyon örülök azoknak az előadásoknak, amelyek nem a Trafóban, nem abban a közegben történnek, ami a „mi közönségünké”, tehát nem mennek keresztül egy szűrőn, hanem a naiv nézők előtt játszódnak. A színházi szakma palettáján csak úgy heverek, nem nagyon lehet megkerülni, de könnyű átlépni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy a színház természeténél fogva kirekesztő terület. Bár azt hiszem, nálunk fokozottan jellemző, hogy azt gondoljuk, a mi igazságunk az egyetlen létező igazság. A szakma tehát egyáltalán nem szolidáris, se nem érdeklődő. Ezt egy kicsit a saját tükörképemnek is mondom. Amikor az aluljáróban átlépek a homeless-en, miért csodálkozom, ha rajtam is átlépnek? Mindent kockára kell tenni - A Színház.hu interjúját Mundruczó Kornéllal itt olvashatják.

 

Sokszor eszembe jut egy-egy ötlet, de igazából motívumok tűnnek fel. Köröznek, majd hirtelen materializálódnak a szürke pontokból, és néhány pillanatra összeállnak. A Parasztoperánál például a forma volt nagyon fontos: az énekbeszéd, a népdalok szerepe és a balladai történet. És amikor ez összeáll, az sok kaput nyit meg. Az ilyen víziók lázba hoznak. Onnantól kezdve, ha elindul valami, képletesen szólva, mindennap ezzel kelek és ezzel fekszem. Az szerzi a legnagyobb örömet, amikor elindul bennem egy történet. Aztán a próbák alatt is megy-mendegél, majd elérkezünk egy megoldhatatlannak tűnő problémához. És amikor végül mégis megoldjuk, újabb ajtók nyílnak, új értelmet kap minden, és olyasmibe csöppen az alkotó, amire nem is számított. Mintha a darab önmagát írná. Ezek a legboldogítóbb pillanatok. És ha a nézők előtt is működik, az csodálatos. (…)

Én egészen 2010-ig úgy gondolkodtam a színházunkról, mint valami nemzeti intézményről, amelynek a jobb- és baloldali nézőket egyaránt szolgálnia kell. Akkor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi kormány feltett szándéka a független színházak kivéreztetése. A kultúrpolitika által kialakított éles helyzetben élesen kell fogalmazni. Van bennünk annyi tartás, hogy nem csókoljuk meg a gyilkosaink kezét”. (Forrás: Éva Magazin, HVG)