'Illúziókergető lennék' - Tokody Ilona 60 éves

Április 27-én lesz hatvanéves Tokody Ilona Kossuth-díjas operaénekesnő, akinek pénteken a Magyar Állami Operaház Mesterművésze címet adományozták.

Tokody Ilona pályájáról:

Szegeden született, első éveit Tápé-Kutason töltötte, ahol édesapja falusi tanító volt, aki szívesen hegedült és énekelt. Már kisgyermekként a rádióban hallott énekeseket utánozta, zongorázni tanult, sőt a tükör előtt balettozni is próbált, élete meghatározó élménye volt, hogy tizenegy évesen Szegeden a színházban látta Puccini Pillangókisasszony című operáját. A család hamarosan a Tisza-parti városba költözött, ahol Tokody Ilona a zeneiskolában, majd a konzervatóriumban fuvolázni és énekelni tanult. Tanulmányait a Zeneakadémia ének tanszakán folytatta, ahol mestere volt Sipos Jenő, Pernye András, Újfalussy József, Kroó György, Mikó András is.

Még főiskolai évei alatt, 1972-ben megnyerte a Kodály-énekversenyt. A neves karmester, Ferencsik János itt hallotta tőle az A csitári hegyek alatt című dalt, és azonnal felkérte Kodály Budavári Te Deumában a szoprán szóló eléneklésére. Tokody Ilona megnyerte a budapesti Erkel-énekversenyt is és több külföldi énekversenyen is első helyezést ért el.

1976-ban szerződtette az Operaház, egy évvel később Durkó Zsolt Mózes című művének Anya szerepében debütált. Ezzel egy időben a bécsi Staatsoper állandó művésze lett, az osztrák főváros közönsége húsz opera főszerepében ünnepelte. Itt ismerkedett meg José Carreras spanyol tenorral, akivel Jacques Halévy A zsidónő című operájában énekeltek először együtt (érdekesség, hogy amikor a művet 67 év után ismét előadták, szintén Tokody Ilona énekelte a címszerepet). Ez a fellépés indította el külföldi operakarrierjét, nemzetközileg is ismert lett, egymást követték a legnevesebb operaházaktól érkező felkérések, énekelt többek közt Londonban, Berlinben, Barcelonában, Rómában, Nápolyban, Stuttgartban, a New York-i Metropolitan operában 1988-ban mutatkozott be a Bajazzókban és a Carmenben, fellépett Dél-Amerikában és Japánban is.
Tokody Ilona a legendás "három tenor" (José Carreras, Luciano Pavarotti, Plácido Domingo) mindegyikével énekelt, és mindhárom világsztár partnere volt a Bohéméletben. Carrerasszal, akit a mai napig mentorának tekint, 1992-ben emlékezetes áriaestet adott Budapesten, a Domingóval közös Bohémélet tévéfelvétele a zenemű egyik legismertebb feldolgozása.

Tokody Ilona a klasszikus operákat jobban kedveli a modern daraboknál, szerepeit nemcsak magyarul, hanem eredeti nyelven is tudja. A legnagyobb karmesterekkel (Ferencsik János, Giuseppe Patané, Claudio Abbado) és rendezőkkel dolgozott együtt, a kritikusok mély átélő képességét, tökéletes hangi és technikai felkészültségét tartják erősségének. A francia és olasz operák szoprán főszerepei egész karrierjét meghatározzák, legkedvesebb szerepeinek a Verdi- és Puccini-operák hősnőit tartja, mert szavai szerint ezek a nőalakok belőle jönnek (Leonóra - Verdi: A végzet hatalma), Desdemona (Verdi: Otello), Mimi (Puccini: Bohémélet). A magyar operairodalomból énekelte Erkel Ferenc Bánk bánjából Melindát, de kortárs magyar szerzők műveiben is bemutatkozhatott. Szívesen lép fel olasz, francia, spanyol dalokkal, áriákkal és magyar népdalokkal, zenekarral, zongorakísérettel, önálló dalestjein hangszeres kísérlet nélkül is. Azt vallja, hogy a művészet, a szép zene ha kicsit is, de megváltoztathatja a világot. Számos lemezfelvételt készített, közülük több világpremier volt, mint Boito: Nerone, Respighi: A láng, Richard Strauss: Guntram, Mascagni: Iris.

Tokody Ilona 1996-tól az Operaház örökös tagja. Munkássága elismeréseként 1980-ban megkapta a Liszt Ferenc-díjat, 1983-ban az érdemes művész, 1990-ben a kiváló művész címet, 1985-ben a Kossuth-díjat vehette át. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 1997-ben Melis György-, 2008-ban Székely Mihály-emlékplakettel, 2010-ben Bartók-Pásztory-díjjal tüntették ki, valamint Prima-díjas lett. 2012-ben Hazám-díjat kapott, ugyancsak tavaly a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagjai közé választották.
Az elmúlt évben új szerepkörben is bemutatkozott - az Aranypálca Kálmán Imre Nemzetközi Operett-Musical Karmesterverseny egyik zsűritagja volt.

Tokody Ilonáról saját szavaival:

Már akkor: Már öt-hat évesen az operaénekeseket igyekeztem utánozni, akiket a rádióban hallottam. Balettet sem láttam még, amikor már spiccelve illegettem magam a tükör előtt. Akkori világomat Tápé-Kutas jelentette, ahol apám egy frissen épült tanyasi iskola első néptanítójaként harminckilenc éven át tanított gyerekeket, felnőtteket. Fantasztikus ember volt, gyönyörűen hegedült, énekelt, komédiákat írt, még régészkedett is. 

Az elsők: Egyedüli gyerek voltam, apám fiúsan, édesanyám és nagyanyám lányosan nevelt, így a focizásban is jártasságot szereztem, nemcsak a konyhában, kézimunkázásban. Ma is megvan az első zongorám, amit nekem kuporgattak össze kis pénzükből. Emlékszem első fellépésemre, amikor is a május elsejei ünnepségen két népdalt adtam elő – ötévesen. Az első élő színházi élményem tizenegy évesen a Pillangókisasszony volt; apám meglepett bennünket a jeggyel, így bebicikliztünk a városba. Nagy korszaka volt ez a Szegedi Nemzeti Színháznak, Vaszy Viktorral, Berdál Valériával, Karikó Terézzel, Réti Csabával, Szabó Miklóssal. A hetedik osztályt már Szegeden jártam, ahová apám nyugdíjazása után költöztünk. Zeneiskolába, majd konzervatóriumba jártam. Jellemző a naivitásomra, hogy a felvételi vizsgán Nadir románcát meg Cavaradossi Levéláriáját kezdtem el, s nem is értettem, miért várnak tőlem női áriákat, amikor én a tenorokat szeretem! Énekesi pályámnak igen jót tett, hogy a zeneiskolában napi több órát gyakoroltam fuvolán, így később sem okozott gondot a rekeszizmú körkörös légzés.

Engedjetek be: Azt mondtam az édesapámnak, mikor mehetek már a színpadra, mert nem bírom a várakozást! És ez a mai napig így van! Drága jó fodrászaim, öltöztetőim nevetnek rajtam, amikor mondom, hogy tartsanak vissza, mert bemegyek a színpadra, felkészültem, engedjetek be, mert ott a helyem!

Monogám: Számomra első, hogy jól kidolgozzam a szerepet, amit a zene, a szöveg, a helyzet sugall. Szerettem mindent eredeti nyelven is megtanulni, nem csupán magyarul. Egyszer külföldről hazajövet elkezdtem Mimi legismertebb áriáját, aztán a második sornál leblokkolt az agyam, és se olaszul, se magyarul nem jutott eszembe a folytatás, pedig évek óta énekeltem, a súgó meg nem is gondolt rá, hogy nekem ezzel bajom lehet. Ha már sztár az ember, alkalmazkodnak hozzá, de addig eljutni nem könnyű. Én például egyre kevésbé szeretem egyesek "önmegvalósító", de az eredeti műtől igencsak elrugaszkodó rendezéseit, ezeket leginkább nem is vállalom el. Ami a partnereket illeti, azokat kedvelem, akik hozzám hasonlóan "beleélős" típusok. Pavarotti, Domingo, Carreras is azért választott sokszor, mert ahogy mondták, "mellettem jobbak tudtak lenni". De a magánember "otthon marad", a színpadon a szerepek szeretik egymást, függetlenül attól, hogy akadhatnak egyesek, akik az előadás után is szeretnék folytatni a kapcsolatot. Én mindig tudtam és éreztettem is a határt, hogy eddig, és ne tovább! Volt, hogy rajtam múlott, hogy "csak" barátság lett a színpadi szenvedély folytatása, de mindenkinek így a jobb. Monogám típus vagyok.

Leonóra: Már a pályám elején megéreztem, hogy nekem Leonóra a sorsom, és az életem kulcsszerepe lesz. A végzet hatalma az igaz szerelem, a hűség és a hit legszebb zenei megfogalmazása. Leonórának szörnyű tragédiákat kell átélnie, hogy aztán angyalként mehessen fel az égbe. Hű akar lenni apjához, szerelméhez és Istenhez is, ám ez a három összeegyeztethetetlen. Miután mindenkit elvesztett, akit szeretett, már csak Isten marad számára. Erős hite segíti abban, hogy elviselje a remeteéletet, de magányában is vele marad a szerelem érzése Alvaro iránt. A Pace-ária számomra egy felfokozott ima, amelyet gyönyörűség énekelni. A zárótercettben pedig – amit a mennybemenetel zenéjének nevezek -, Verdi szinte láttatja, ahogyan Leonóra lelke felszáll az égbe. Leonóra a sok szenvedés után boldogan hal meg, mert megtisztulva távozhat a mennybe, s ott lelke egyesülhet szerelméével. Verdinél a halál spirituális – a testünk meghal, de a lelkünk tovább él. Ha ilyen a halál, mint Verdinél, akkor a halál szép, felemelő lehet. Gyönyörű a Végzet zenéje – a lelkemhez legközelebb álló, tökéletes zene. Verdi olyan csodálatosan megírta a figurákat, hogy engem teljesen lenyűgöz a zenei anyag, az énekelnivaló. Leonóra minden megnyilatkozása olyan gyönyörűség, hogy az ember fürdik a szebbnél szebb dallamokban, az expesszivitásban, a nobilitásban. Az egész művön végigvonul a titokzatosság, a mágikusság, megközelíthetetlenség, és folyamatosan izgalomban tart ennek a zenedrámának és Leonóra figurájának a megfejtése. Gyönyörű az opera vége, azt sugallja, hogy ember, higgy a túlvilág erejében! Hidd, hogy a lélek nem halt meg!  Azért is áll közel hozzám ez az opera, mert hiszek abban, hogy az ember nem azért születik a világra, hogy boldogságban élje le az életét, hanem hogy megélje és túlélje a szenvedést, ezáltal megtisztuljon, és ezzel példát mutasson.

Zene: A művészet egy szolgálat, egy hivatás. Olyan, mint az orvosoknál a Hippokrateszi eskü, a művészek is felesküszünk, hogy amíg élünk az emberi lelkeket gyógyítani fogjuk. A zene az, amely a legközvetlenebbül nevel, jobbít, érzékekre hat. (…) Engem foglalkoztat, hogy a művész, a művészet hogyan tud a lelkekre hatni. Ahogy csodálatos mesterünk, népnevelőnk, Kodály Zoltán is mondta: „A zene lelki táplálék”. Semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele, lelki vérszegénységben hal meg. Teljes lelki élet pedig zene nélkül nincs!

Rutin: Úgy érzem, mintha most kezdeném a pályát, de egy óriási tudással, tapasztalattal. Most tudom elmondani a zene nyelvén a darabokról az igazi véleményemet, most tudok igazán belebújni a figurákba, mert most érett be a művészetem. Azért kell sok időt eltölteni a pályán, hogy az énekesnek legyen mondanivalója a szerepével. A közönség számára minden egyes alkalommal új üzenetet hozok – befolyásolja ezt a zenemű és az én lelkiállapotom is. Minden előadás más, kétszer nem éneklek el egy szerepet ugyanúgy, számomra a rutin ismeretlen szó.

Illúziókergető: Higgye el nekem, hogy se a Covent Gardenben, ahol szintén nagyon sokat írtak ki Mimire, se itt, az anyaszínházamban nem volt két ugyanolyan Bohémélet-előadásom, és ezek szerint ez nem díszlet- vagy rendezésfüggő. Meggyőződésem, hogy a nézők is énekeseket, mármint szép énekhangokat hallani jönnek. Én különben vonzódom a régi, lebegő kulisszákhoz. Ezek még nem épített díszletek, hátul nyilvánvaló, hogy festett vászonból van a legtöbbje, de ha úgy világítják meg, tökéletes illúziót kelt. És én is pont ilyen illúziókergető lennék.


Vár: Lételemem a zene, kitölti az egész napomat, még az álmaimban is muzsi-kálok. Zene nélkül lehet élni, de nem érdemes… A muzsikának lélek-emelő és léleknevelő hatása van. Az éneklés felemel, jobbá tesz, gyógyít. Ha tehetném, mindenkit énekeltetnék, hogy kiénekelje magából a stresszt, és megtisztuljon, megnyugodjon. A zene az én váram, bezárom a kaput, és kívül maradnak a problémák. Euforikus boldogság tölt el, amikor énekelek, olyankor ég és föld között lebegek. Annál szebb érzés nincs, mint amikor egy gyönyörű dallam rajtam keresztül jut el az emberek szívéhez, s amikor visszakapom azt a szeretetet, amit adtam. Ha ez az érzés egyszer eltűnik, akkor fogom abbahagyni a pályát. Mert ha az énekes nem tud hittel és boldogságban lobogni fent a színpadon, akkor nem érzi meg a szabadságot. A művész a színpadon válik igazán szabaddá, ott nem ér el hozzá semmilyen negatív erő. Nekem a színpad a jógám, a tanulás a meditációm. Megszállott énekes vagyok, akinek a szakmája a hobbija is.