'A végletekig is szívesen elmegyek' - Borovics Tamás válaszol

Füst Milán Boldogtalanok című drámáját április 26-ától láthatja a szegedi közönség a Kisszínházban. A főszereplőt, Húber Vilmos nyomdászt a nemrég Kaszás Attila-díjra jelölt Borovics Tamás alakítja a darabban. A színésszel olvashatnak interjút.

Borovics Tamás milyen kapcsolatban van Húber Vilmossal? 

A darabot régen, még évekkel ezelőtt láttam Békéscsabán egykori tanárommal és példaképemmel, Gáspár Tiborral. Rajongtam érte főiskolásként és később is csodáltam Őt, például ebben a darabban is. (A békéscsabai Jókai Színház alapítványi főiskoláján végzett színészként Borovics Tamás 1997-ben.-a szerk.) Gáspár, mint Húber Vilmos egy teljesen más habitussal rendelkező embert vitt a színpadra. Tibornak más az attitűdje, a temperamentuma, mint nekem. Meghatározó színházi élményem volt ez a békéscsabai Boldogtalanok, amely a szerepelemzésemre és a karakterépítésemre biztosan hat. De nem tudom pontosan megmondani pontosan, hol tartok Húber Vilmossal...

A vívódó, belső feszültségekkel élő, bolyongó és kalandvágyó Húber Vilmos nyomdászt, hogyan tud élővé tenni egy nyugodt, kiegyensúlyozott családi élettel rendelkező, példás családapa, mint Ön?
Igen, most már példás családapa vagyok. (Mosolyog.) De abszolút vállalom, hogy én is éltem másfajta életet... Azt gondolom, hogy Húber Vilmos nyomdász már túl van mindenen, a periférián mozog, nem érdekli semmi, fáradt és keserű. Számtalan ilyen figurával találkozni, akit csúnyán megtaposott az élet és feladta a küzdelmet. Jómagam is majdnem eljutottam idáig... Megpróbálok a saját élményeimből táplálkozni, elég borzasztó, de tényleg vannak párhuzamok. Már van egy gyönyörű lányom, egy nagyon szép feleségem, akikkel szépen élünk együtt. De vajon hol húzódott az a határ, amit ha átlépek, egy sötét gödörben találom magam, amiből nagyon nehéz kijönni? Ezt nehéz megmondani...

Visszatérve a kezdetekhez. A nézők 1997-ben láthatták Önt először a szegedi színpadon.
Még Szikora János szerződtetett a Szegedi Nemzetihez, amint kikerültem a főiskoláról. Szinte gyerekként kerültem ide, 22 évesen. Rengeteg rendezőm és igazgatóm volt, akiktől sokat tanulhattam. Szikora után itt volt Korognai Károly, Székhelyi József és a jelenlegi direktorom. Mindegyik vezetőmmel korrekt, jó viszonyt ápoltam, ahogy Gyüdi Sándorral is. Kegyelmi állapot, hogy 16 éve Szegeden lehetek. Szépen lassan, lépegethettem előre, folyamatosan lehetőségeket kaptam.

Soha nem akart szerencsét próbálni, elmenni máshová kipróbálni magát?
Érdekes, mert nagyon jól érzem magam Szegeden. Megfordult a fejemben, hogy jó lenne elmenni máshová csak játszani, vendégszerepelni. De Szeged most már hozzátartozik az életemhez. Itt horgonyoztam le, itt van lakásom, itt a családom, szeretem ezt a várost. Talán mondhatom ennyi idő után, hogy szeret a közönség is. Ezt már nem szívesen adnám fel. Azt is szerencsének tartom, hogy egy nemzeti színházban dolgozhatok, ahol még működik a társulati lét és a társulati rendszer, ahol az embernek együtt kell működnie a pertnereivel. Az mindegy, hogy kinek mekkora a feladata, - én például kedvelem az egymondatos szerepeket is - ha a rendszer működik, akkor az előadás jó. Ha pedig jó az előadás, akkor a többi lényegtelen...

Kiket tart mestereinek?
Senkit nem szeretnék megsérteni azzal, hogy véletlenül kihagyom, ezért csak annyit válaszolnék, hogy ezen a pályán mindenkitől lehet tanulni. A fiatal kollégától az idősebbekig. Még a kutyámtól is el tudok lesni dolgokat. Tény, hogy fantasztikus mesteremberekkel találkoztam. Többek között Alföldi Róbert járt nálunk, Valló Péter is rendezett itt, vagy például Balikó Tamás... És itt van Bodolay Géza, a Színház főrendezője! Egyébként a színház mellett a barátaimmal, kollégáimmal privát előadásokat is létrehoztunk, biztos vagyok benne, hogy ez sem vált hátrányunkra. Kipróbáltunk sok mindent, rengeteg műfajban mozogtunk.

Ez a Hetek Csoportja...
Igen, ez volt a Hetek Csoportja, szegedi színészkollégáimmal hoztuk létre a csapatot, ami jelenlegi is dolgozik. A működésünket még nem rekesztettük be. Bejártuk fél Európát, Lengyelországtól Románián keresztül a Vajdaságig. Ezek a szigorúan nem hakni utak igazi pluszt jelentettek. Persze mindannyian pénzből élünk, van, amikor haknit, könnyed műsorokat is elvállalunk, amit egyébként szintén nem szégyellek, mert a szórakoztatást is lehet igényesen csinálni. A Hetek Csoportjával azonban kifejezetten művész darabokat hozunk létre, bár ezt a kifejezést nem túlságosan szeretem. Mondjuk azt, hogy próbáltuk feszegetni a határainkat. Játszottunk groteszket, népi játékot, abszurdot, mindent, ami a színház, ami az útkeresésről szólhat. Mindenki, aki színházzal foglalkozik szeretne valami mást, valami újat mutatni, mi is erre vállalkozunk újra és újra.

Ön szerint mennyire van most létjogosultsága a színházi útkeresésnek? 
Az, hogy mire jön be a néző, milyen színházat szeret és fogyaszt, az szigorúan a mi felelősségünk, színházi embereké. Tény, hogy a kereskedelmi televíziók átalakították az emberek ízlésvilágát, de hiszem, hogy nekünk kell megfogalmaznunk és képviselnünk az értékeket. Ez nem csak a művészi, hanem a morális kérdésekre is vonatkozik. Észrevétlenül kell terelnünk a nézőt, ezért muszáj igényesen művelni a szórakoztatást.

Többször bebizonyosodott, hogy nem szabad lebecsülni a nézőket. Egyrészt a közönségnek mindig igaza van, másrészt hiba lenne azt gondolni, hogy a lakosságnak csak arra van elhatározása, hogy szappanoperákat nézzen és televíziós vetélkedőkön tépelődjön esténként. Van igény az emelkedett szórakozásra, az életről való gondolkodásra még akkor is, ha a valódi kérdésekkel nem mindig szeretünk szembesülni. Persze egy vidéki város színházának kötelessége bohózatokat, meseszerű operetteket játszania, mert vállalja az állam és a fenntartó felé, hogy a régióban élő emberek mindenféle színházi igényét és ízlését kiszolgálja. De éppen rendeltetésénél fogva nagy a felelőssége a műsorterv összeállításában. Borzasztóan nehéz, ezért nem lehet mindig teljesen megfelelni az igényeknek. A mi szakmánknak épp az a furcsasága, hogy nem csinálhat olyan előadást az ember, ami kivétel nélkül mindenkinek tetszik. Ha olyan produkciót hozunk létre, amelyben a színészek energiája szinte megemeli a színpadot és a végén tíz perces álló vastapssal búcsúzik a közönség, akkor is lesz egy-két ember, aki húzogatja a száját és hibát talál a dologban. Viszont lesznek olyanok, akik elájulnak az előadástól. Ezért dolgozunk, és a varázs is abban rejlik, hogy ez sokszor sikerül. 

Régebben a művésszel együtt járt a társadalmi elismertség is. Ma meg lehet-e élni művészként Magyarországon? A kérdést Gerendás Péter esete is felveti... 

Nem könnyű. A színházaknak évről-évre egyre kurtább a költségvetése. A Szegedi Nemzeti Színház hatalmas intézmény, mégsem fürdik a pénzben. Magam is több lábon állok, mert hiába teszi fel az ember az életét a színházra, abból nem lehet megélni. Szinkronizálok, rádióban dolgozom, hangoskönyvet készítek... A fiatal kollégákat szörnyű látni, van köztük olyan, aki konkrétan éhezik. Sokszor az ember szétszakad, van úgy, hogy tizenhat órát dolgozik naponta. Mindez felveti a kérdést, hogy a kapkodás, a hajsza közben mennyire lehet felkészülni egy szerepre, lehet-e teljes értékű művészként színpadra állni esténként. Nem lepődöm meg, hogy Gerendás Péter úgy döntött, elhagyja az országot. Mindenesetre amíg van feladatom, van, aki gondolkodik bennem, és bírom egészségügyileg, a végletekig is szívesen elmegyek...

Ön a Kaszás Attila-díj egyik várományosa. Mit szólt, amikor megtudta?
Rettenetesen örültem neki! A szegedi színháznak is jól jön a nevezés, hiszen ide fog tódulni az egész szakma és a média. A Népszabadságtól kezdve a Magyar Televízión át szinte mindenki itt fog tolongani. Ez egy nagyon jó dolog, de nekem elsősorban az esett fantasztikusan jól, hogy a társulat, a kollégáim delegáltak a díjra. Azt gondolnánk, nem igazán tudunk a másikról vagy nem igazán vagyunk rá kíváncsiak, de ennek a harmincegynéhány szegedi embernek mégis jelent valamit az, hogy Borovics Tamás itt van köztük és velük dolgozik. Ettől fülig ér a szám.

Forrás: szinhaz.szeged.hu