Jászai Mari osztja meg velünk 100 évvel ezelőtti, furcsa álmát.
Kedves Barátom! El kell, hogy mondjam Önnek, hogy a tegnapi premier után lehetett valami a champagne-ban, amivel koccintottunk, mert egészen furcsát álmodtam az éjjel.
Azt álmodtam, hogy állok az EMKE épületével szemben, de híre-hamva sincs a mi gyönyörű Nemzeti Színházunknak, egy üres platz van a helyén, az is - na kiről? - a Blahánéról elnevezve. Konflist akartam hívni, hogy hazatérjek, de csak automobilok tülköltek mindenütt, mert menni nem tudtak, csak egy helyben állni, így végül felszálltam a villamosra...
A villamoson emberek utaztak, geschmacklose ruhákban, a kezükön színes karkötővel. Arról beszélgettek, hogy ez a papírékszer ma színházjegy, de nem is egy teátrumba szól, hanem mindjárt tizennégybe. Ha hiszi, barátom, ha nem, már délután kinyitottak a színházak, a publikum pedig össze-vissza járkált köztük. De úgy ám, volt, ahol a színpadra is felengedték őket, ami nekem nagyon tetszett, de el sem tudom képzelni, mit szólt volna ehhez a kényes Blaháné, az nem bírta volna az ilyen fordított világot. (Továbbra sem értem, hogy miért pont róla volt tér elnevezve az álmomban.)
Volt olyan is, hogy a nézők csak beültek egy teátrum előcsarnokába, hallgatni, hogy a színészek a klavír mellett énekelnek. Így közelről megnézve őket, a művész urak között volt egy-két snájdig férfiú, de azért féltékeny ne legyen: bajusztalan volt mind, mint akiket leforráztak. Hanem a színésznők olyan egyszál-bélűek voltak, mint a napernyőm nyele, csoda, hogy volt erejük énekelni. De volt olyan is, hogy maguk főzte étellel kínálták a nagyérdeműt, mintha visszatértünk volna Déryné korába, amikor még nem volt buffet sem a színházakban. Néhány teátrista együtt zenélt a közönséggel, máshol meg a jelmezt is felvehették a vendégek: mondom, hogy megártott nekem a sampanyérozás.
A közönség pedig csak hömpölygött vidáman, én meg mentem velük. A karkötőt csak felmutatták, és már nyíltak is ajtók, mintha a Csekonics gróf dugott volna a portás gomblyukába egy százkoronást az orfeumban. A Nagymező utca környékén éppen annyi volt a színház, mint a valóságban, de mindnek más neve volt. A sok előadás olyan jó kedvre derített, hogy egy frissen hallott operett-betétet fütyörészve szálltam újra villamosra. (Szavamra: lesz még valaki ebből a kis Kálmán Imréből!) Hát ahogy leszállok, a megállóban meglátom a Lipót körút Margit-híd előtti végén az utcatáblát. Barátom, mégiscsak finom és jó ízlésű emberek voltak ezek az én álmomban, mert azt a teret a maga barátnéjáról nevezték el! Innen átmentem még Budára, mert ott hajnalig folyt a táncos mulatság, s most reggel még mindig nem tudom, álom volt-e vagy valóság ez a színházak éjszakája...
Este megint meglátogathat az öltözőmben, de pezsgőt már ne hozzon!
Adieu,
Jászai Mari
Budapest, 1913. május 4.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.