Először Döbrögi volt - Vidnyánszky Attilát kérdezte Kerényi Imre

 

 

A kezdetekről:

Vidnyánszky Attila elmesélte, tanár édesanyja irodalmi műsorainak köszönheti a színházat. "Egyik első élményem, hogy Döbrögiként fekszem a színpadon - mindig is ilyen terebélyes voltam -, és az egyik osztálytársam Lúdas Matyiként üti a fenekemet. Ott dőlt el, hogy nem színész leszek, hanem rendező. Nagyon csodálom a színészt ott fent a színpadon, egy fantasztikus lény azzal a csodával, hogy átalakul, átváltozik. De én jól vagyok ott a nézőtéren."

A rendező arról is mesélt, először átokként élte meg, hogy magyarként egy idegen országba született. "Felmentem a nagymuzsai hegyre, ott laktam alatta, és ha az ember délre nézett, a váli templomtorony mögött már a tarpait látta. Négy és fél kilométerre a határ, és két évente jöhettem át a nagyszüleimhez. Ha nem ott megy a vasút, a mi kis településünk is átkerült volna Magyarországhoz. Így viszont a mi kis falunk - hiszen a vasút mentén szabdalták szét az országot -, ide került, a nagy szovjet világhoz.

Először az ungvári egyetemet végeztem el magyar nyelv-irodalom szakon, két évet tanítottam is. A folklorisztikát Fodó Sándor tanította magyarul, aki a Kárpátaljai Magyar Kulturállis Szövetség alapítója volt. Ő egy legendás nagy harcosa volt a magyar ügynek, tőle hallottam először pontos, szép, tiszta dolgokat kimondani az igazságainkról, arról, hogy ezt bátran kell vállalni, annak ellenére, hogy esetleg meghurcolnak. Ő mesélte, hogy képzeljék el, az ember beül az autójába reggel Nagyváradon, és egész nap menni fog, és még mindig magyarok laknak ott. Ez úgy belemart az ember szívébe."

Vidnyánszky Attila a tanításról:

"14 évesen írtam egy dolgozatot - édesanyám őrzi -, hogy 3 gyereket akarok és rendező akarok lenni. Aztán megtudtam, hogy ehhez diploma is kell. Az akkori szovjet törvények szerint egyrészt nem lehetett rendezőnek tanulni, csak ha volt már egy diplomád, másrészt előtte három évet dolgozni kellett, le kellett dolgozni az egyetemet. Két évig tanítottam, de mivel magyartanárból rengeteg volt Kárpátalján, elengedtek.

Édesanyámmal együtt dolgoztunk, ez már 86-87-ben volt, addigra azért már Gorbacsov sokat lazított a történeten. Akkor már március 15. köré Magyar Hetet szerveztünk. Arany-balladákat tanultattam meg a diákjaimmal, ez a heppem megvan most is. Játszották, nem szavalták, komoly koreográfia volt és szereplők, bejött Edvárd király is, ha kellett. Nagyon szép időszaka volt az életemnek, nagyon szerettem tanítani. Ha nem jött volna össze a színház, meg tudtam volna azzal az élettel is békülni."


A beregszászi társulat megalakulásáról:

"Tele voltunk a változás boldog előszelével. Kicsit rajtunk demonstrálták, hogyan kell a kisebbségekkel bánni. Akkor alakult meg a tanárképző főiskola, akkor alakultak meg a gimnáziumok, visszaadták az egyház vagyonának egy részét, egyházi gimnáziumok jöttek létre. Mivel az akkori törvényeki szerint minden 70 ezres közösségnek színházzal kellett bírnia - mi ugyan Beregszászon nem voltunk annyian magyarok, de az egész járásban igen -, ezért Kárpátalján lehetett magyar színházat alapítani.

Engem Kijevben, ahol két évet tanultam, megszólított a rektor és az államtitkár, hogy megszervezném-e a Kárpátaljai magyar színházat. Én először nagyon megijedtem, hogy fogunk 160-170 ezer magyarból összeszedni egy jó színészosztályt, de arra gondoltam, ez rajtam ne akadjon meg. Én közben már Kijevben egy viszonylag jó nevű ifjú rendezőjelölt voltam, hazajöttem, és megtörtént a csoda. Elkezdtem járni a magyar falvakat, és kezdtem azt érezni, ezek az enyémek. Kiderült, hogy egy remek színészosztály, messze a legjobb osztály volt Kijevben, és aztán jött egy pillanat, amikor eldönttöttem: ez az én sorsom."