'Mintha nem a színházból ismernénk' - Végvári Tamásra emlékezünk

Ma lenne 76 éves Végvári Tamás Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész, az Örkény Színház egykori tagja. Rá emlékezünk.

Végvári Tamás pályájáról röviden:

A Jászai-díjas, Érdemes és Kiváló Művész közel negyvenéves pályája során a pécsi Nemzeti, a veszprémi Petőfi, a szegedi Nemzeti, a Thália, a budapesti Nemzeti, a Katona József és az Örkény Színház társulatának tagjaként számtalan gondosan formált, nagy hatású alakítás fűződik nevéhez. 1982-ben a budapesti Katona József Színház egyik alapító tagja volt.

Mintegy száz filmben és tv-játékban játszott. Az egyik legszebben beszélő magyar színészként hangja ismerősen cseng minden rádióhallgató és televíziónéző fülében - ráadásul több mint kétszáz filmet szinkronizált. Ki ne emlékezne David Attenborough természetfilm-sorozataira, de magyar hangot kölcsönzött többek között Al Pacinonak 29, Ben Kingsleynek 13, Harrison Fordnak és Robert De Nironak 8 alkalommal. Végvári Tamás 1993 és 1996 között a Magyar Színészkamara ügyvivője volt, majd a Magyar Színészkamarai Egyesület elnökeként tevékenykedett, és vezető szerepet vállalt a Magyar Színházi Társaságnál is.

Mácsai Pál a színészről:

"Sosem mondta: igen, ha azt gondolta: nem. Ezért lehetett bízni abban, ha Tom nemet mondott, és ezért lehetett bátran megkérdezni tőle: igen, vagy nem? Ezért érezte magát biztonságban, aki vele dolgozott, és az is, aki a színházi nézőterekről látta, és ezért volt igaz, amit látott, és ezért kötődnek hozzá személyes érzelmekkel még azok is, akik nem látták színpadon, csak a hangját hallották. 

Magánéletének biztonsága is irigylésünk tárgya volt. Melyikünk tud saját sorsában - nem versenyezni ezzel - csak hasonlítani rá? Ötven évet éltek együtt Franciskával, nyilván nem mint a galambok, hanem mint az emberek: tehát igazul, és végig megkérdőjelezhetetlen összetartozásban. Olyan természetesen volt férj is, apa is, nagyapa is, ahogy játszott, ahogy létezett. Halálával a mi színházunk az ártatlanságát vesztette el: olyasmibe pillantunk most, amiről azt hihettük, hogy ismerjük, mert gyakran tárgyunk a színpadon. De most látjuk, hogy nem tudunk semmit. Valamiképp nagykorúvá lettünk, és nem kértük ezt.

Utolsó társulatában apa volt, minden férfi színész a fia lehetett volna - volt, aki mélyebben kötődött hozzá, mint a szüleihez -, de a színésznőktől olyan mosolyokat kapott, amik nem a korának szóltak. Úgy tett, mintha nem venné észre. Azt éreztük, mintha régről ismernénk, és mintha nem a színházból ismernénk. Mintha nem csak színész lett volna". (Folytatást itt talál.)

Végvári Tamásról saját szavaival:

A képre kattintva tovább olvashat.

Für Anikó Végvári Tamásról:

Vannak gondolatok, érzések, amelyek bármilyen konkrétak és intenzívek is, egy darabig ott bent kell hogy maradjanak. A lelkünkben. Mert így van jól. Nem arra születtek, hogy azon melegében osszuk meg őket másokkal – akár a legkedvesebbekkel.

Idő kell, míg megteszik bennünk azt az utat, ami csak az övék, és olyasmit hagynak hátra, hogy már nem leszünk többé soha olyanok, mint azelőtt. Lehet, hogy ez a folyamat sokáig tart, és csak akkor érnek meg arra, hogy kimondjuk vagy leírjuk őket – nagyon nem mindegy!

Pech, hogy manapság „nincs idő a fájdalomra” – sem! Miért, mire van? Szerelemre, családra, gyerekre, barátokra, édes kedvtelésre? Nem adunk, nem hagyunk időt semmire! Időt adni – gondolom – annyi, mint odafordulni valami felé – teljes valónkkal. Hogy megtörténhessen, hogy igazán megéljük. Hiszen ha céltól célig szabjuk az életünket, pont a lényegről maradunk le, mert a lényeg a két pont között van, a folyamat. (Nevezhetjük életnek is akár.)

Ezek a gondolatok pedig egy számomra nagyon kedves ember, kolléga, barát elvesztése kapcsán törtek föl bennem, és csak leírni tudom őket, kimondani semmiképpen sem. Rögtön olcsókká válnának. Amit most érzek, az a gyász. Még jó darabig fog tartani, és azt is tudom, hogy a legváratlanabb pillanatokban is rám talál majd. De nem baj, hogy fáj, mert így kell lennie, és ezek az érzések az Övéi. Nehéz lesz megszoknom a hiányát, és ha Róla van szó, képtelen vagyok múlt időt használni. Folyton azt várom, hogy belép a büfébe – szája sarkában és a szemében azzal a huncutsággal, amely azoké, akik alapjában véve jóban vannak az élettel –, és üdvözöljük egymást: „Ahoj!”

Hogy például az Üvegcipő harmadik felvonása alatt együtt kuncogunk visszafojtva a takarásban a jelenetek között. Hogy megint belekezd egy történetbe – mint Szöulban a csöpp szállodai szobában –, aminek mindig az a vége, hogy mindnyájan gurulunk a nevetéstől hajnalig, és közben azon morfondírozunk, hogy lehet egy ennyi idős ember ilyen?! Ilyen derűs, bölcs, önironikus, közhelyektől, kliséktől és előítéletektől tökéletesen mentes?

Drága Tamás, jó lett volna még sokáig figyelni, mi a titkod, mert hetven-egynéhány évesen én is olyan szeretnék lenni, mint Te! (És külön köszönet a palackprésért, amit egy Nyugat-előadás után kaptam Tőled születésnapomra – kissé ismer –, mert valahányszor környezetvédek, erről is Te fogsz eszembe jutni!) (Eredetileg megjelent a Nők Lapjában.)

Forrás: Örkény Színház, Színház.hu, Nők Lapja, Színházi Adattár