'A munka öröme megmaradt' - Villáminterjú Vidnyánszky Attilával

Vidnyánszky Attilát, a Nemzeti Színház leendő vezetőjét a jövő évadot beharangozó sajtótájékoztatója után volt alkalmunk terveiről kérdezni röviden. Villáminterjút olvashatnak a debreceni igazgatóval.

Mennyit bokszolsz mostanában?

Vidnyánszky Attila: Szoktam. Megmozgat, lelazít. Tegnap reggel zsákoltam, ma korán kellett kelni. Néha nincs lelkierőm hozzá...

Miért? Megviselt az elmúlt időszak?

Vidnyánszky Attila: Abszolút megviselt, nem picit. Nem élvezem, hogy a szakma tagjai pocskondiáznak, fasisztáznak, olyasmit tulajdonítanak nekem, amit sose mondok, sose csinálok, olyasmit állítanak rólam, vagy arról amit képviselek, aminek nincs köze a valósághoz, és ezt a külföldi sajtóban is hangoztatják. Ez nem jó, ez nagyon gáz. De a rosszindulat nem tudja megtörni a barátságokat, a szövetségeket, amelyek fontosak számomra. Persze vannak álmatlan éjszakáim, előfordul, hogy hajnalig vitatkozom magammal éberen. De nem csak azért, mert támadásnak vagyok kitéve, hanem azért is mert rengeteg a feladat, a megoldásra váró probléma. 

A Kaposvári Egyetem újonnan alakult Színházi Intézetének vezetését, osztályfőnökséget, bizottsági munkát, Teátrumi elnökséget, igazgatást, rendezést vállaltál, közben a Nemzetibe készülsz, pedig úgy nyilatkoztál, kerülöd a konfliktusokat és nem vagy igazgatói alkat...

Vidnyánszky Attila: Ügyekért dolgozom, nem azért, hogy hatalmat szerezzek, vagy elismerést nyerek. Képviselek egy metaforikus színházat, ami nem az intellektust és nem a provokáció szintjét célozza, ami igyekszik emelni a nézőt, nem lehúzni, ami a valóságábrázolás költői formáját valósítja meg. Tettem bizonyos felismeréseket, elköteleztem magam egy értékrend mellett, ez motiválja a tetteimet. Vannak utak, amelyeken az ember nem torpanhat meg, még akkor sem, ha nem számított arra az elképesztő össztűzre, ami rá irányul a tevékenysége kapcsán. De aki ringbe száll, könnyen kap pofonokat. Vállaltam, hogy teszek azért, hogy a torz és igazságtalan előadó-művészeti törvény módosítására sor kerüljön, hogy ne egy behatárolt ízlés, színházi, illetve ideológiai irányvonal érvényesüljön a szakmában, hogy a színházi vérkeringés frissüljön. A színházi strukturát érintő tevékenységemre büszke vagyok, mert szakmai szempontok szerint jártam el. Addig, amíg nem létezett a Teátrumi Társaság és nem vált mérvadó szakmai képviseletté, a szakma egy része úgy tett, mintha csak azok a vélemények léteznének, amelyek többek között egy elhibázott törvény létrejöttéhez vezettek. Ezen sikerült változtatni. A művészeti munkát pedig kifejezetten élvezem. A munka öröme megmaradt a sok teendő közepette is. Az ember egy víziónak megfelelően próbál rátalálni azokra a darabokra, amelyeken keresztül meg lehet valósítani az álmaiban létező színházat, közben társakat keres, akik értik a szándékait, hiszen nélkülük nem megy. Ez a folyamat komoly vajúdás, de rettentő izgalmas, még akkor is, ha heteket ülök a szereposztáson, ha matematikai mutatvány összeállítani a műsort, a dramaturgjaim meg gyötörnek, variációkat adnak, számonkérnek, én meg az idegeikre megyek … Egyébként ez az alaposság, ami lassúsággal párosul a beregszászi múltamból fakad, ugyanis a társulatnak úgy kellett darabot választanom, hogy tudtam, 15 évig együtt élünk majd vele, mert ha megcsináljuk luxus levenni a repertoárról. 

A Nemzeti repertoárját részben a beregszászi rendezéseiddel töltenéd fel...

Vidnyánszky Attila: Meglátjuk mit szeret a közönség a beregszászi darabok közül, azokat játsszuk majd többször. Nem lehet sokmindent megtartani a Nemzeti mostani kínálatából, de ha tudunk egyeztetni azokkal a színházakkal, amelyekbe elszerződik a jelenlegi társulat, akkor lehet szó arról, hogy tovább vigyünk előadásokat. Például a Sebestyén Aba rendezte Bányavirág valószínűleg látható lesz a következő évadban is. Stohl Andrástól és László Zsolttól már megkérdeztem, játszanák-e, és azt válaszolták, hogy nagyon szívesen. Már nagyjából megterveztük az októberi programot is. Mindenkiről tudom megy-e vagy marad, nagyszerű társulat alakult, túl vagyunk az előkészületek 99,9 százalékán. Azért van egy kicsi bizonytalanság, mert Purcarete vagy Rizsakov nem ismer minden színészt, ezért fenntartják maguknak a jogot, hogy módosítsanak a szereposztáson. Nekem meg be kell vállalnom azt a rendkívül kellemetlen feladatot, hogy közöljem a színészekkel, mégsem ebben a darabban játszotok, hanem abban. De azt hiszem, meg fogják érteni a döntéseinket. A finomhangolás még várat magára.

Az első sajtótájékoztatódon azt említetted, hogy színészközpontú színházat képzelsz el a Nemzetiben, és úgy hiszed, a színészen keresztül lehet rehabilitálni a színházat. Miért gondolod, hogy erre szükség van? 

Vidnyánszky Attila: Úgy látom, hogy az elmúlt húsz évben pozíciót vesztett a szakmánk. Ennek okait hosszan lehetne fejtegetni. Órákat lehetne beszélgetni arról, hogy az ünnep iránti vágyunk mennyit csökkent, hogy az értékrendünket milyen ideákhoz mérten alakítjuk, hogy az információs társadalom, a túlreflektáltság milyen nyomás alá helyezi és mire determinálja a kortárs színházcsinálókat, hogy a színház és a szórakoztatóipari termék miként vált szinonimává, hogy a sokakat kínzó megfelelési vágy miért nem hagyott kibontakozni alkotó energiákat ebben a végtelenül átpolitizált, identitásvesztéstől szenvedő, magyar színházi közegben. A folyamatosan fenntartott krízistudat sem tett jót a színháznak, ami inkább szól válságjelenségekről, mint az áldott történetekről... Mindenesetre a legtöbbet az árt, hogy a színész rangját ma már nem művészi munkájának presztizse határozza meg. Csak úgy válhat ismertté, ha eladja magát és a lelkét a bulvárnak, a médiának. Tehát újrapozícionálni magunkat csak a színész újrapozícionálásán keresztül tudjuk. Ez egy komoly feladat. Mindig az a kérdés lebegett a szemem előtt, lehet-e igényes, színészközpontú művészszínházat csinálni vidéken a hagyomány-korszerűség-nemzetköziség jegyében, és lesz-e rá néző. Úgy gondolom, Debrecenben választ adtunk. A továbbiakban azt a felvetést szeretném körbejárni, lehet-e a hármas értékrend mentén olyan nemzeti színházat csinálni, amely nem elégszik meg azzal, hogy kortünetekről beszél, hogy felmutat jelenségeket, hanem térben és időben is messzebbre tekint, mélyrétegeket szánt. 

Arról számoltál be, hogy szeretnéd, ha a Nemzeti Színház szakmai párbeszédek terepe lenne. Ezt mennyiben látod megvalósíthatónak? 

Vidnyánszky Attila: Én nem azt mondtam, hogy teljességgel bizonyos vagyok abban, hogy ez megvalósulhat. Könnyen lehet, hogy a szakma egy része bojkottálni fogja a párbeszédre irányuló kezdeményezéseinket, de kísérletet teszünk, aztán meglátjuk, sikerül-e valamennyit mozdítani ezen a kommunikációképtelen helyzeten. Komoly kényszerek mondatják velem, hogy félre kell tenni az érzelmeket, és a józan ész mentén meg kell próbálni pontos kérdéseket feltenni, válaszokat keresni, felkutatni szellemi erőtartalékainkat. Az előadóművészeti törvény létrehozása és módosítása kapcsán kialakult egy olyan kör, amelyik feltérképezte és nagyon jól ismeri a szakma helyzetét. Jó volna kommunikálni, megértetni azt, aminek tudatára ébredtünk. Az is előfordulhat, hogy a külfölddel sokkal könnyebben sikerül tapasztalatot cserélnünk. Van egy sor színház Európában - és ez jóérzéssel tölt el -, amely jelezte együttműködési szándékát. Úgyhogy kicsit visszafele csattannak el a dolgok... 

A kommunikáció a te nyitottságodon is múlik...

Vidnyánszky Attila: Mondjuk úgy, hogy nem csak az én nyitottságomon múlik.

Alföldi Róbert a minap egy beszélgetésen azt mondta, „Vidnyánszky Attilával együtt kéne üvöltenem”. Te hogy látod ezt?

Vidnyánszky Attila: Miért kéne együtt üvöltenünk?

Azért, hogy ne csökkentsék tovább a kulturális támogatást. A színházért...

Vidnyánszky Attila: Én nem a forráshiányt látom a legnagyobb problémának, hanem azt, hogy hosszú időn keresztül elég tudatosan folyatták a langyos vizet a színházak nyolcvan százalékában és rendkívül rövidlátó módon igyekeztek a vélt vagy valós nézői igényeknek megfelelni, ezzel  nem csak a repertoárt silányították el, a nézők befogadókészségét sem növelték. Így működött a magyar színház, hazudott a nézőknek. Azt érzékelem, hogy most mozgásnak lehetünk tanúi, fontos és izgalmas változásokat élünk meg. Sőt, azt hiszem, még soha ilyen zsongás nem volt! Legalábbis amióta én itt vagyok, de én a kilencvenes évek elejétől itt vagyok! Vannak problémák, vannak komoly kérdések, amelyeket fel kell tenni, meg kell válaszolni, mégsincs hullaszag, hanem van valami vibrálás... Számos ambiciózus műhely született: Miskolc, Kecskemét, Debrecen, ahol elindult a pezsgés. Idén már egy picit emelkedett a színházak támogatása, az elmúlt évben növekedett a nézőszám. Ez nyilván a tuszakodás miatt is van, mert a konfliktusok a szakmára irányították a figyelmet és a kulturális élet középpontjába helyezték úgy általában a színházat, nem csak a Nemzeti Színházat. 

A sajtótájékoztatón említetted, hogy a Nemzeti Színház társulatába azért hívtál 30 év fölötti színészeket, mert együttműködnétek a színművészeti egyetemekkel. Arról is beszámoltál, hogy diplomás, rendezői ambíciókkal bíró fiataloknak indítanátok programot. Hozzátettél egy félmondatot, miszerint a képzés a bajban van. Ascher Tamás nemrég elmondta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ahova a fiad is jár, lassan a gázszámlára sem jut. Ez esetben a forráshiány elég nagy problémának bizonyul...

Vidnyánszky Attila: Gigantikus problémákkal küzd a Színházi Intézet Kaposváron is... Kétségtelenül szembesülünk anyagi gondokkal. De szerintem az is komoly baj - és ez állandó vesszőparipám -, hogy várjuk az új rendező-generációt, aki elemi erővel letaszítja a mi generációnkat a trónról, de nem jön. Egyének vannak, generáció nincs. Ez nem csak nálunk jellemző. Ha leülsz beszélgetni egy szakmabelivel Lengyelországban, Pétervárott, Moszkvában, ugyanerről fog beszámolni. Nem tudom miért. Azt hiszem, a pontos okokat nem a pénztelensében kell keresni. Talán a világ változott meg, vagy a képzés hibádzik... Mindenesetre ez most az egyik legfontosabb megtárgyalandó téma, a szakmának beszélnie kellene róla.

Az utóbbi időben a legtöbbet arról esett szó, hogy felszenteltetnéd a Nemzeti Színházat. Sor kerül rá?

Vidnyánszky Attila: Nem tettem le a tervről... Egyébként nem értem, miért vert nagy port a felvetés. Korábban már elmondtam, de úgy látszik, nem ment át, hogy minden egyházat felkérek, vegyen részt a szertartáson. Éppen ezért a hívőket nem kéne zavarja az ötlet. A nem hívők pedig egy színházi gesztusnak tekinthetik a dolgot. (Mosolyog.) 

De te magad is mosolyogsz ezen...

Vidnyánszky Attila: Azért mosolygok, mert jókedvem van.

Még nincs konkrét időpont?

Vidnyánszky Attila: Nincs, és nem biztos, hogy a sajtó tudni fog róla, ha lesz. (Mosolyog.) Majd jövőre megkérdezik, és azt fogjuk mondani, hogy 'megvót'.

Mit szóltál ahhoz, hogy Ráckevei Anna úgy döntött, megpróbálja az igazgatást?

Vidnyánszky Attila: Hozni akartam a Nemzetibe, nem volt kérdés, hogy szeretném, ha velem tartana. Aztán egy reggel felkeresett, azt mondta, beszélt a társulattal, és úgy határozott, hogy Gemza Péterrel belevágnak. Nagyon meglepett! Már lassan egy hónapja párhuzamosan dolgozunk, adom át a vezetést és az ügyintézést Annáéknak Debrecenben. Eddig nagyon pozitív élményeim vannak az igazgatónővel. (Mosolyog.) Női színházra készül, ez jót tesz. Tele van ambícióval! Adja Isten, hogy menjen, sikerüljön neki a dolog!

Tóth Berta / Színház.hu