Elhunyt Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója

Életének 61. évében, kedden délelőtt hosszú betegség után elhunyt Mátyás Irén, a Zsámbéki Színházi Bázis igazgatója.

Férjével, Bicskei Gáborral 1983-ban hozták létre a Zsámbéki Szombatok kulturális fesztiválsorozatot, mely 1995-től hivatalos nyári színházként működött. Nevéhez fűződik az évente megrendezésre kerülő határokon túli és hazai amatőr színjátszók fesztiválsorozatának megszervezése (Im memoriam Bicskei Gábor), magyar és román színházművészek rendszeres közös alkotóműhelyének megteremtése, határon túli amatőr rendező képző kurzusok szervezése. Alapítója és létrehozója a Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis és Légvédelmi Múzeumnak. Az idei a Zsámbéki Színházi Bázis 30. évada.

Díjai: Kiváló Népművelő, Podmaniczky-díj, Amfiteátrum-díj

Mátyás Irén a Bázisról:

"A színház alapítója a férjem, Bicskei Gábor volt, aki már akkor csinált és vezetett amatőr színházat, amikor még éppen csak elkezdtek megjelenni az ilyen kezdeményezések. Ő ilyen ügyek szervezésével foglalkozott a Népművelési Intézetben. Érlelődni kezdett benne a gondolat, hogy a kőszínházak mellett szükség van egy olyan helyre, amely más jellegű, alternatív előadásoknak ad otthont. Latinovits Zoltánt például sok indulat feszítette a kőszínházi struktúra miatt: nem volt olyan színház, ahol lehetett kísérletezni. Ő nagyon szeretett volna egy ilyen helyet, és több színész gondolkodott hasonlóan. Ahogy Latinovits egyre kevésbé lett a rendszer kegyeltje, ahogy csúszott a tűrt kategóriából a tiltottba, a rendszer belső ellentmondásainak, illetve a húzd meg, ereszd meg politikának köszönhetően elindult ez a folyamat, és végül rátaláltak a Kamara Varietére - a mai Játékszínre -, amit a minisztérium éppen (akkor is) be akart zárni. Jött az ötlet, hogy legyen ott ez a bizonyos alternatív színházi alkotóműhely - így született meg a Játékszín, aminek Bicskei Gábor volt az első igazgatója, és ebben a kísérletező szellemben vezette a színházat. Háromnegyed évig működött - pedig azonmód elkezdett kialakulni az a nézői réteg, amely kíváncsi volt erre (...)

Amikor először jöttünk le, elkísért az édesanyám, megkerestük a kultúr kulcsát, benéztünk az épületbe, és anyukám elsírta magát: „Ne gyere ide, nem látod, milyen lepusztult? Nem lesz ebből semmi" - mondta könnyes szemmel. De én megláttam a Romtemplomot, és azt éreztem, valami itt ki fog bontakozni, muszáj idejönnöm. Most, az idei szezon utolsó előadása előtti estén leszálltam Zsámbék főterén a buszról, körbenéztem, és eszembe jutott, hogy anyukám azt mondta: ne jöjjek ide. Tulajdonképpen neki lett igaza. Ugyanolyan lepusztult és elhanyagolt itt minden, mint harminc évvel ezelőtt. A legnagyobb csapás nem az, hogy nem tudom, megéri-e harmincadik évét a Zsámbéki Nyári Színház, hanem ez". (Folyatást a Színház.net-en talál.)