Koltai Róberttel bármikor találkozom, mindig siet valahová; próbára, előadásra, vidéki fellépésre. Hamarosan a Thália Színház legújabb musicaljének, a Starfactorynak egyik karakterszerepében lép majd színpadra, aminek a próbái javában folynak. A két részes zenés darab a tévés tehetségkutatók világába kalauzolja a nézőt, megmutatva azt is, ami a színpad mögött zajlik. A népszerű színművészt a Thália művészbüféjében csíptem el, egy rövid beszélgetésre.
A június elsején bemutatásra kerülő musical beharangozójában az áll, hogy „a csillogás és ami mögötte van". A darab amellett, hogy szórakoztatni akar, a sztárgyártás témájával is foglalkozik. Komoly kérdésekre, erre a médiajelenségre is rá kívánja irányítani a figyelmet?
A darab a tévés tehetségkutatók világát mutatja be a maguk népszerűségével és időnként groteszkségével együtt. Jó szó rá a jelenség, valóban az. A mostani felgyorsult világhoz alkalmazkodik, hírtelen jött népszerűséget kínálva a versenyzőknek. Azért azt tudjuk, hogy régen is voltak tévés tehetségkutatók, ilyen volt például a Ki mit tud? című műsor a Magyar Televízióban, amin én magam is indultam 1963-ban egy nagyon népszerű Heltai verssel. Akkor még a zsűrinek nem kellett indokolnia a döntését, a tagok csak egy táblát felmutatva jelezték véleményüket. Aki zöldet kapott az mehetett tovább, aki pirosat az nem. Engem, mint utóbb kiderült a versválasztás miatt kiejtettek, amit a közönség hangos fütyüléssel véleményezett – egy egész kis „miniforradalom" alakult ki miattam. A végén mivel a műsorvezetőnek nem sikerült az élő adásban lecsitítani a közönséget, azt kérte a zsűritől, hogy indokolja meg a döntését – ez volt az első alkalom, hogy ilyen megesett.
A fiatalok azért indulnak ilyen tehetségkutatókon, mert ez hamarabb meghozza az ismertséget? Vagy, mert a siker így könnyebben elérhető?
Talán mindkettő. De aki a döntőbe jut, valódi tehetség és kell, hogy legyen benne elszántság, kitartás. Azt gondolom, hogy nagy teljesítmény megnyerni egy ilyen versenyt és az, aki idáig eljut, rengeteg munkát, időt és energiát fektet bele. Én nem szeretem ezt a szót, hogy „Sztár", most sokakat neveznek így. Nekem a valódi sztárok azok, akiket nem csak a teljesítményük, szakmai múltjuk miatt, hanem emberségük miatt is nagyra tartok. A többiek számomra csak hulló csillagok.
A Starfactoryban egy rockrajongó újságárust játszik...
Hunyadkürti Istvánnal még Kaposváron játszottam együtt. Nagyon régi barátság fűz hozzá, ezért nagy öröm volt számomra, hogy most ismét együtt dolgozhatunk. A két figura, amit alakítunk, két elválaszthatatlan rockrajongó. Az egyik virágot a másik újságot árul. Igazi anti Starfactorysok – inkább a régi vonalban, Elvis Presley-ben, a Beatles-ben, a Rolling Stones-ban hisznek. Felkarolják az általuk tehetségesnek tartott Tibit, az utcazenészt és elhatározzák, hogy a maguk módján koncertet szerveznek neki miközben így próbálnak ők is befutni – mint botcsinálta producer és rendező. A darab érdekessége, hogy az ismert színészek mellett, játszanak benne olyan fiatalok is, akik tévés tehetségkutató versenyeken sikerrel szerepeltek. Bár az az érzésem, hogy színészileg van még mit elsajátítaniuk, nagyon igyekeznek, szerények és alázatosak, a szó jó értelmében véve, mindezek alapján bízom benne, hogy sikeresek lesznek.
Sok a fiatal. Milyenek a próbák?
A próbák jó hangulatúak, bár ez egy másodlagos szempont, az előadás legyen jó! A próbával együtt jár a küzdelem, a kín, a verejtékezés, sőt még a kisebb összekoccanások is az ügy érdekében. Horváth Péter, a darab rendezője, aki szintén egy régi kapcsolatom, hiszen a Világszám című filmemet ő alapozta meg, ő írta azt a forgatókönyvet, amiből aztán kifejlesztettük a mozit. Ez nagyon jó emlék. Itt pedig azt látom, hogy színházi rendezőként is kiváló, mint a villám úgy jár az agya és nagyon nagy öröm az ő észrevételeit a szerepembe beépíteni. Mióta eljöttem Kaposvárról azt vettem észre, hogy a szerepek megformálásánál kevés külső impulzust kapok, – vagy azért mert a darabot, filmet én rendezem, vagy, mert a rendezőtől nem kapok olyan pluszokat – pedig olyan jó dolog, ha az ember rábízhatja magát valakire. Horváth Péter visszaidézi a legjobb kaposvári rendezőimmel való közös munkát. Tehát ő észreveszi, ha jót találok ki, megerősít benne, sőt már többször figyelmeztetett, hogy nehogy elfelejtsem. Az ilyen daraboknál például – és ez nem Shakespeare-re és nem Molnár Ferencre vonatkozik, akik költői zeneműveket írtak a szövegeikbe – egy operett, vagy egy vígjáték komikus szereplőjének, szerintem nem csak lehetősége, hanem kicsit kötelessége is, hogy a próbákon, de akár még az előadáson is finoman alakítsa a szöveget. Az Operettszínházban 8-10 évvel ezelőtt Iglódi István fölkért, hogy Lehár, Luxemburg grófjában játsszam el a Sir Basilt, ami legendás szerepe volt Feleki Kamillnak és nagyon nagy szerepe volt Agárdy Gábornak – utóbbinak ráadásul szintén Iglódi rendezésében. Ideadták a szövegkönyvet, ami az a szövegkönyv volt, amit még Agárdy Gábor zseniális gegekkel, poénokkal magára alakított. Nekem abból egy szó sem állt jól és Iglódi, akire nagy tisztelettel és szeretettel emlékezem, és aki nagyon hiányzik, tudta, hogy ezt át kell dolgoznom, magamra kell formálnom és el is várta, hogy megtegyem. Akkor sem szidott le, amikor az utolsó főpróbákon is még kerestem a legjobb megoldásokat, poénokat. Emlékszem a darab premierje után odajött hozzám Kerényi Miklós Gábor igazgató úr és azt mondta: Tudod, hogy én nem szeretem, ha a színész előadáson rögtönöz, kivéve... és rám bökött az ujjával.
Akkor szinte nincs is két egyforma előadás?
Bár tényleg van rögtönzésre való hajlamom és képességem, de ezzel nem szabad visszaélni, az előadások alatt nem rögtönözhetek a vakvilágba. Lehetőleg a partneremmel megbeszélve, a rendezővel egyeztetve kell csinálni, megnézni, hogy ez, vagy az belefér-e. Van, amikor a próbák lendületében adja magát egy-egy jó lehetőség, de persze csak bizonyos kereteken belül.
Nem szeretek nyaralni. Van elfoglaltságom, a Móricz: Napló-szilánkokkal járom az országot folyamatosan. Ezen kívül B. Török Fruzsinával – aki már a Napló-szilánkokat is színpadra álmodta – való közös munkák eredményeként, most két vadonatúj egyfelvonásos magyar komédia született; A rab oroszlán és Az asszony beleszól című Móricz regényekből. Az elsőben Györgyi Annával közösen alakítunk egy korosabb házaspárt, a másodikban pedig egy fiatal páré lesz a két szerep. Ami összeköti a darabokat, hogy egy este játsszuk majd, és mindkettő olyan mintha Móricz ma írta volna őket. A bemutató októberre várható a Miskolci Nemzeti Színházban és tárgyalunk esetleges budapesti koprodukciós partnerrel is. Majd el felejtettem! Az előadást magam fogom rendezni.
Visszatérve a Starfactoryra, aminek nagyon közeli, június elseje a bemutatója. Kinek ajánlja a darabot?
Mindenkinek. Nyolc évestől a nyolcvannyolc évesig... A Gém Zoli által írt zene a fiatalok zenei igényeit elégíti ki, mégis van benne egy kis – az idősebb korosztályt is megszólító – nosztalgia. Nagyon drukkolok, hogy ezt a darabot (is) a közönséggel együtt vigyük sikerre. Ha ők boldogan mennek haza egy-egy előadás után, az minden reklámnál többet érő propaganda...
Az interjút a Thália Színház munkatársa, Chernel Erika készítette
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.