Van valami meglepően felszabadító a kezekben szorongatott szövegkönyvekben – a látványukban legalábbis. Holott akadályoznak, színpadidegenek, zörögnek, rikítanak a kiemelőfilctől és nézni kell őket az olvasáshoz...
A színészek között ennek megfelelően ritkán jön létre szemkontaktus, a mozgás inkább csak jelzéses lehet, díszletet meg ki építene egyszer-kétszer játszott felolvasószínházi előadásra. És mégis: a technikai kötöttség világossá teszi a játékot, játékossá a felolvasott darabot.
Laboda Kornél értően nyúl a sajátos alapanyaghoz, amihez az ezúttal mégiscsak főszereplő, erre az alkalomra született dráma szövege és a felolvasás adta formai keret éppúgy hozzátartozik, mint a mindössze néhány napos „próbaidőszak”. Bár a Becsvölgye kiindulópontját egy újságcikk adta, és az alig hihető, filmszagú csavarokat lényegében „az élet írta”, Szálinger Balázs darabjától Laboda rendezésében távol áll a realizmus. Az előadásban paradox módon éppen az alaptörténet krimije a legkevésbé valószerű, az extremitásában is ismerős, a sztereoipikus, míg a „köréírt”, költött anyag az, ami minden további nélkül megelevenedik: a szöveg nyelvisége (a szereplők természetesen dallamos jambusokban mondják, hogy „ne zsinatolj” vagy hogy „nem föcsöli a pénzt”), és a sztori ürügyén összefűzött párbeszédek-jelenetek mikrovilága. A tisztességes vidéki házaspár életébe berobbanó gátlástalan szélhámosok már a kezdet kezdetén lelepleződnek a néző előtt, aki innentől kezdve kaján örömmel vagy bosszankodva figyeli „a” kisember hiszékenységét. Miközben Szálinger kísérletet tesz a lélektani háttér megrajzolására, a motivációknak ha nem is felfejtésére, de sejtetésére, az együttérzés lehetőségét lényegében elveszi a lelőtt poénnal megteremtett kívülállás, a felolvasószínházi eszköztárat mozgató rendezés pedig még inkább eltolja a hangsúlyokat: a lamentáló monológok olvasva inkább kizökkentenek, kontextusvesztettnek tűnnek, ezzel szemben a pergő dialógok és a nyelvi humor mit sem veszítenek erejükből.
Így a zalai Becsvölgye regényes nevében rejlő moralitás, a kellemes-unalmas falucska megbecsült polgárainak megszédülése a vonzóan filmszerű maffiaüzletek hallatán, a „fejben elkövetett bűn” paradoxona, és a „bizalom örvénye”, amely a szembesüléstől való növekvő félelem erejével húz beljebb és beljebb, inkább csak utalásszerűen szólal meg. Hogy a néhány vonással megrajzolt alakok nemcsak nyelvükben élnek, az a színészeknek köszönhető: Serf Egyed behúzott nyakú, beesett vállú vonalas tanára időnként kényszeres erőfitogtatásban tör ki; Csonka Ibolya Elije hektikus kapkodással billeg a tévéből tanult bűnügyi sémák lelkes megelevenítése és „szegény belekeveredett egyszerű asszony” önfelmentő szerepköre között; Nyári Szilvia a kis települést szűkösnek érző, az első idegen férfiba beleszerető postáslányának hanyag tartása, affektáló szókimondása, élénken fel-felcsillanó szeme apró epizódjait a mikrovilág szerves részévé avatja, míg Szvath Tamás helyi „deus ex machina” polgárőre gyerekesen tetszeleg a nem egészen rászabott columbói szerepben.
Sarkadi Kiss János Csabiját mintha időnként valóban megkísértené a becsület-bizalom-szeretet kispolgári eszménye, de talán csak ennyivel dörzsöltebb, mint Grisnik Petra egyetlen pillanatra meg nem ingó, hajcsavargató „kémnője”. A szemkontaktus létrehozásának nehézkessége és az aligmozgásosság következtében automatikusan szövegközpontú megközelítés hangsúlyossá teszi a tekintetek mégis megszülető kapcsolódását, az ennek érdekében gyorsmemorizált mondatokat, a színészek egymásra figyelését – a színház működik.
Szerző: Ady Mária
Színház.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.