Gálvölgyi 65! - Kollégái ünnepelték a Madách Színházban

Gálvölgyi János Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészt köszöntötték kollégái 65. születésnapja alkalmából a budapesti Madách Színház színpadán, a Napsugár fiúk című előadás után 2013. május 26-án.

Gálvölgyi János pályájáról:

Miután elvégezte az általános iskolát, a Madách Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Kitanulta a fényképész szakmát, majd 1967-68-ban a Révai Nyomda kemigráfus (klisékészítő) fényképészeként dolgozott.

Az 1968-as  »Ki mit tud?«  kulturális tehetségkutató műsorban tűnt fel parodistaként. 1973-ban végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, karriere a Thália Színházban indult. 1993-ban átszerződött a Madách Színházba, azóta is a társulat tagja.

Gálvölgyi Jánosról saját szavaival:

Kezdet: 1968, Ki mit tud?. Szavalóművészként jelentkeztem, de azt mondták, azokkal Dunát lehet rekeszteni, és kérdezték, nem tudok-e valami mást. És akkor ugyanazt a verset, Arany János A walesi bárdokcímű versét elmondtam különböző színészek hangján - így lettem parodista. Kaptam a Kamara Varietébe egy szerződést, és ott egy magánszámból csináltam vagy ötszáz előadást, mielőtt fölvettek a főiskolára. Harmadszorra amúgy.

Kazimir: Kazimir azt mondta - sok mondását őrzöm -, hogy "maga negyvenéves kora körül fog beérni". Nos, egy huszonéves ember ezt nem veszi jól. Egy nagyképű rohamomban megfogadtam, hogy ha öt éven belül nem leszek "a Gálvölgyi", akkor abbahagyom az egészet, mert akkor csalódtunk egymásban, a színház meg én. És úgy lettem "a Gálvölgyi", hogy egy szilveszteri műsorba be kellett ugrani - vagyis jött a paródia. És utána Kazimir azt mondta, hogy "maga csinálja meg magát a színházon kívül, és akkor én majd a színházban ezt használni fogom".

Vágy: Gyűjtök sok mindent. Vagyonokat költöttem antikváriumokban régi Színházi Élet című lapokra, és a Pesti Műsoron nőttem föl. Ha valaha gondod lenne azzal, hogy ki játszotta a kormányost aVízkeresztben 1969. október 17-én, hívj föl nyugodtan. De elég sokat gondolkodtam azon is, hogyan játszhatta a Csárdáskirálynőben Edvint Borvető János és Baksai Árpád, mert fogalmam sem volt a kettős szereposztásról... És minden vágyam az volt, hogy egyszer én is benne legyek.

Szerepálom: Még a főiskolán lehetett választani Shakespeare-szerepek közül, és én mindenáron Macbeth akartam lenni, mert volt egy könyvem Laurence Olivier-ről, benne egy gyönyörű képpel Olivier Macbeth-alakításáról. Mi is megcsináltuk hasonlóra a maszkot, és én is gyönyörűvé váltam - fiatalabb voltam vagy hétszáz évvel -, de a szerepben bűn rossz voltam. Ezt egy intő jelnek vettem, hogy soha ne akarjak szerepálmot. Ahhoz kell egy rendező is, aki elhiszi rólam, hogy meg tudom csinálni, kellenek hozzá partnerek. Akkor van igazából baj, amikor megkapom azt a szerepet, amelyről álmodtam.

Káros szenvedélyei vannak?: Biztos, mert most mindjárt megiszom a kávémat, és rágyújtok. Nálam a kávé nem is szenvedély, inkább egyfajta szertartás, mivel megszokásból minden előadás előtt megiszom egy kávét, de ezt leszámítva napközben nem kávézom. Egy szál cigi és egy kávé minden előadás előtt. Nem gondolom, hogy ez maradandó kárt okozna a szervezetemben.

Vidám: Azt egész pályám során fájlaltam, hogy a vidám szerepeket valahogy lenézik az emberek, nincs akkora presztízse annak, ha valaki nevettet. A nagy drámaiságot tartják nagy művészetnek, pedig azt hiszem, én sokkal könnyebben meg tudnám magát ríkatni, mint hogy megnevettessem, szóval nem olyan egyértelmű a dolog. Bodrogi Gyula mondta mostanában egy interjúban, hogy teljesen mindegy, mivel, de két órán keresztül el tud szórakoztatni bárkit. A dráma is lehet ugyanis szórakoztató - csak épp van egy ilyen szakmai arisztokratizmus, amely szerint, ha vért izzadnak, az a dráma.

Kikapcsolódás: A nézők borzasztó furák, mert amíg a színészek több hónapig próbálnak egy darabot, addig ők idejönnek háromnegyed hétre, beteszik a kabátjukat a ruhatárba, beülnek a nézőtérre, és a legtöbb esetben fogalmuk sincs arról, hogy miről szól a darab - aztán mégis elkezdenek ragyogóan reagálni, pontosan ott nevetnek, ott tapsolnak, ott sírnak, ahol kell. Szóval nagyon okosak. Az már más kérdés, hogy kinek mire van igénye: van, aki tényleg azt mondja, hogy a napi munka és gondok után szeretne egy jót nevetni, de olyan is van, akit az szórakoztat, ha elgondolkodhat valamin. Én például imádom Csehovot, és nekem nagy kikapcsolódás őt olvasni - miközben persze nem csapkodom a térdemet a nevetéstől.

Az utóbbi húsz: Az utóbbi húsz évben nem játszottam olyan darabban, amelyikhez ne lett volna kedvem. Mindet szerettem, az egyiket jobban, a másikat kevésbé. Ma ezt szeretem, holnapután viszont a következőt fogom preferálni. Általában mindig azt a darabot szeretem a legjobban, amelyikben aznap este játszom.

Notesz: Az ember csak akkor veszi észre, hogy öregszik, amikor szép lassan kihalnak körülötte a barátai, munkatársai. Én régimódi ember vagyok. Annak ellenére, hogy van mobilom, nem használom. Az én életemben meghatározó szerepe van a noteszomnak. Közel tizenöt éve van meg, tele van írva telefonszámokkal, és éppen a napokban jöttem rá, hogy egyre több nevet, számot kellett kihúznom belőle. Az évek múlásával egyre fogynak a nevek a noteszból mindaddig, amíg egyszer a te nevedet nem húzza ki valaki. Most már én is tudom, hogy elérkeztünk oda, amikor már kevesebb van előttem, mint mögöttem.

Kitüntetés: Kálmán György mondta egyszer, hogy ne a kitüntetés legyen a célom, hanem az, hogy egy színház a saját halottjának tekintsen. Ez '68-ban még nem érintett mélyen, de ma már... Tudod te, mennyibe kerül egy jobb temetés? Mindig nagyon örültem a kitüntetéseknek, pedig próbálják ám elvenni az ember örömét. De én nem hagytam. Tudom, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Láttam Kossuth-díjas nagy művészt színészileg "meghalni" a színpadon. A közönséget csöppet sem érdekli, kinek milyen kitüntetése van. Bennünket érdekel.

Torta: Tudod, az én pályám, ez az elmúlt negyvenöt év a látszat ellenére nem volt végig habos torta. És reméltem, hogy így a vége felé majd az lesz. Mert elképzelni sem bírtam, hogy még egyszer előfordulhat ebben a világban, amiről én csak olvastam annak idején.

Sértettség: Ma már mindent átsző a politika. Van egy jelenetem, ami az egészségügy kritikájáról szól, ebben van egy pali, akinek ki kell töltenie minden papírt, persze közben ott hal meg a betegfelvevő pultnál. Ezt lehet társadalomkritikának tekinteni, de kifejezetten próbáltam elkerülni mindig, hogy nyíltan nekimenjek valaminek. Hiszen úgyis mindenbe belemagyaráznak mindent, ez elég nagy gondot jelent Magyarországon. A Gálvölgyi Showban is rengeteg olyan alkalom volt, amikor fogalmam sem volt róla, hogy kik és min fognak legközelebb megsértődni. A rendszerváltás óta rengeteg sértettség jön ki az emberekből, mindent magukra vesznek és mindig mások helyett kérnek ki dolgokat.

Michelangelók: Nem halmoztam fel milliárdokat, hogy visszavonulhassak, és házat vehessek Hollywoodban a domboldalon. Az ember általában nem önszántából vonul vissza, inkább visszavonultatják. Elvégre nem normális dolog az sem, hogy közönség előtt produkálom magamat minden este; nem tudhatnom, mikor mondja fel a szolgálatot valamelyik szervem. De a válaszom az, hogy nem szoktam ezen gondolkodni. Hiszen mint tudjuk, nincsenek visszavonult Michelangelók és nyugdíjas Leonardo da Vincik sem.

Forrás: Origo, Magyar Narancs, humanamagazin.eu, OSZMI, Madách Színház, Színház.hu