Nagyon-is-színház - Véget ért a Felolvasó-színházi Fesztivál

Véget ért a Felolvasó-színházi Fesztivál Kaposváron. Az utolsó napról olvashatnak Ady Mária bejegyzésében.

„Színház ez?” – hangzik szervezői oldalról a provokatív kérdés a kaposvári Kortárs Felolvasó-színházi Fesztivál utolsó előadását követő beszélgetésen. A külső megerősítés – a fesztivál neve mégiscsak állásfoglalás – nem késik a nézőtérről: nagyon is. Mi is működteti hát Lendvai Zoltán Rükverc-rendezését, amelynek kiindulópontját a felolvasás lehetséges körülményeinek legbanálisabbika, az olvasópróba – hosszú asztal, mögötte színészek példánnyal a kezükben, előttük ásványvíz és pogácsa – alapszituációja adja? 

Velük szemben telt háznyi közönség. Mellettük a néhány napja együtt próbáló három társulat egy-egy tagja: kassaiak, kaposváriak, szabadkaiak. A játék pedig nem könnyű: a másikra figyelést nem segíti folyamatos szemkontaktus, egymásnak címzett gesztusok gördülékeny sora. De talán éppen mert a rövid próbaidőszaktól az ismeretlen kollégákon át a szükségeszközök eszköztelenségéig minden szokatlan, megszületik az a koncentráció, ami szuggesztívvé teszi az előadást, figyelmessé a nézőt: a látszólag szűkre szabott keretek sajátos formanyelvet bontanak ki. A kelléknélküliség kifejezetten jól áll Kerékgyártó István darabjának, aminek szilánkszerű jelenetekből összeálló, időben visszafelé haladó sajátos dramaturgiáját dinamikussá teszi, lekötve, alaposan megdolgoztatva a közönséget.

A narrált (kaposvári) helyszínek és a gyors szerepváltások jelzésességét a színészek összjátéka egészíti ki. Megvilágítják, lapozzák, szem elé emelik egymás szövegkönyvét, finom mozdulattal elhúzzák a széket az útból, reakcióikkal jeleneten kívüliként is aláfestik a másik játékát. Az asztal origója adott, de a rámászás és leugrás, a felállás, a székkirúgás, az el- vagy odafordulás mozzanatai mozgásban tartják a teret, viszonyokat alakítanak, indulatokat fejeznek ki. A játékszabályok része a szereplők önnarrációja, a hanghordozásában és energiájában fiatalodó karakterek, a pogácsa-kutyatáp és az ásványvíz-baseballütő. A megelevenedő történet így egyszerre a főszereplő Vidra Zsolté és az előadást létrehozó ideiglenes társulaté, a megjelenített drámáé és a színházé. Ami megszületik, az ott van utána a beszélgetésben, a köszönetekben, három város színészeinek közös örömzenélésében: színház és fesztivál.