„Csak a puszta érzés marad” - Interjú Szögi Csabával

Szögi Csaba ötvenedik születésnapjára készítette el Puszta című egész estés MONOTÁNC-át. A 2010. június 27-én zárt körben bemutatott darab, most a „külső világ” számára is megnyílik a Bethlen Téri Színház kapuin át, ezúttal a Közép-Európa Táncszínház igazgatójának és művészeti vezetőjének negyven évvel ezelőtti első színpadra lépésének jubileuma alkalmából, 2013. június 7-én.

Hogy jutottál el idáig, mi mindent rejt a „Puszta” ötvenhárom éve?

Tizenegy évesen kezdtem el táncolni, pár évvel később pedig már különböző díjakat (Aranysarkantyús táncos, Népművészet Ifjú Mestere) nyertem. Szólistaként futottam be, a 77-es „Ki mit tud?”-on ismert meg az ország. Huszonöt évesen hagytam abba először a táncot, ekkor már öt éve vezettem a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttest, valamint pedagógusként, koreográfusként is tevékenykedtem, ami jobban vonzott, mint az előadói pálya. Ez idő tájt keresett meg Markó Iván, és egy szerepre invitált miután látott a „Szarvassá változott fiak”c. produkcióban táncolni, melyben Novák Ferenccel dolgoztak együtt. Később a Győri Balett más darabjaiban is vendégszerepeltem, ahová a csapatomat is vittem, először a Dunaújvárosiakat, majd a Közép-Európa Táncszínházat egészen 91-ig. 98-ban - az életemben később rendszeresen megjelenő misztikus- hét éves szünet után, a 35 éves jubileumomra készült el a „Raszputyin, az Ördög?”, melyben Köllő Miklós rendezőként, én pedig koreográfusként és címszereplőként vettem részt. Ez volt az első alkalom, hogy a KET-ben táncoltam. Ekkoriban hívtam meg Horváth Csabát koreografálni. Táncoltam Csaba „Tűzugrás”-ában, melyet további előadások követtek, majd a „Csodálatos Mandarin”-t (később Néma Mandarin) követően hagytam fel ismét a tánccal, 2001-ben. Egy újabb - mondanom sem kell, hét éves - szünetet követően Gergye Krisztián kért fel a női T.E.S.T. férfi változatának egyik szerepére a „T.E.S.T. II.”-ben. 98 óta nem koreografáltam az együttesemben sokkal inkább az igazgatással, művészeti vezetéssel voltam elfoglalva. Így is kerültem be a köztudatba, mint afféle fesztivál-, együttesszervező-menedzser. Művészként persze ezt nehéz elfogadni. 

fotók: Dömölky Dániel

Hogyan fogalmazódott meg benned, hogy az ötvenedik születésnapodat egy „sorselemző” szóló előadással ünnepld meg?

Eredetileg a negyven éves születésnapomra terveztem, akkor nagyon sok koreográfiai és előadói ötletem volt az est felépítésére vonatkozólag, de valami miatt mégsem állt össze kerek egésszé, így félre tettem. Az ötletfüzetem azonban továbbra is folyamatosan bővült és csendben várta sorát a fiókban. Nagyon vágytam rá, hogy én határozzak meg egy egész darabot, egy olyan estét, amely rólam szól és én adom elő. Egy ideig kerestem a megfelelő koreográfust, de mivel nem jártam sikerrel, rádöbbentem, hogy ezt nekem kell megcsinálni, és ez kezdetben rettegéssel töltött el. Amikor közeledett az ötvenedik születésnapom, úgy éreztem minden összeért bennem az addigi életutamról szóló arcképvázlat elkészítéséhez. A meghívottak nem tudták mire jönnek, eléggé meglepődtek, mikor egy ötven perces szóló esttel vártam őket. Ezúttal én akartam megajándékozni azokat, akik fontosak nekem. 

Miért döntöttél úgy, hogy a zártkörű bemutató követően a nagyközönség számára is kitárulkozol?

A bemutatót nem lezárásnak szántam, inkább megállásnak, visszatekintésnek. Régóta unszoltak, hogy mutassam be szélesebb körben, de én nem éreztem indokoltnak, hisz ez nem egy repertoár darab. Nekem a KET életben tartása a legfontosabb feladatom, nem pedig az, hogy magam tündököljek a színpadon, saját alkotói mivoltom örömében fürdőzve. Tavaly pályám kiinduló pontjára, a Szeged Táncegyüttesbe invitáltak, hogy megnyissam az „akikre büszkék vagyunk” programsorozatot. Itt kaptam egy „elismerő oklevelet”, amelyen első színpadra lépésem dátuma is állt, és ennek pont most van negyven éve. Ezt „üzenetként” értelmeztem, a véletlenekben nem hiszek, az effajta jelekben viszont annál inkább.

Mennyiben befolyásolják az elmúlt három év eseményei a mostani előadást?

Nem ugyanazt a darabot fogom megismételni, hiszen képtelen vagyok az elmúlt évek koránt sem elhanyagolható történéseit figyelmen kívül hagyni. Itt nem a mozgásanyag bővülésére gondolok, sokkal inkább az érzésre, arra, amit akkor gondoltam, és ami most vagyok. Nem hinném, hogy ismeretlen tömegek fogják rám dönteni az ajtót, de pont ezért megtarthatom igazán személyesnek a darabot. Egyébként hihetetlen állapotba kerültem a bemutató során, olyan mélyre vitt, hogy hetek, sőt hónapok kellettek, hogy visszajöjjek. Ennek egyrészt az az oka, hogy képtelen vagyok az íróasztaltól felállva a színházteremben próbálni, majd kitárulkozni a színpadon, másnap pedig visszaülve az irodába ugyanott folytatni, ahol abbahagytam. Másrészt az igazi monotánc egy személyes vallomás, akkor lehet megrendítő, amikor saját magát fogalmazza meg egy alkotó, és én is erre törekedtem. Egy ilyen munka másként veszi igénybe az embert. 

fotók: Dömölky Dániel

Miért a cím? Hogyan köthető az életed a „Pusztához”?

Néptáncosként indultam, a cím mutatja honnan jöttem és hova megyek. Maga az út a lényeg, amit kijelöltek nekünk, és az, amivé válunk általa. A puszta kifejezés valaminek a hiányáról is szól, az alkotói közegből való kilépésemre is utal. Az is foglalkoztatott a darab munkálata során, hogy vajon milyen lenyomatokat hagyott bennem az az idő, amit táncolás nélkül töltöttem. A cím ahhoz is köthető, hogy a mi szakmánk a pillanat művészete, az előadás felépül, megtörténik, majd csak a puszta érzés marad utána, ami pedig bennünk és a közönségben él tovább. Nem véletlen az ismertetőben olvasható névmagyarázat sem: Csaba a vándor, a pásztor, a hős. Vezetőként immár 33 éve ezt a három fogalmat próbálom beépíteni és megélni a munkámban. 

Az ismertetőben a puszta melléknévi meghatározása is felmerül. Mi az ami a leginkább hiányzott, hiányzik az életedből?

Sok ilyen van. De talán az, hogy csak előadóként és alkotóként dolgozhassak.

Vallomásod megszületéséért több szakmabelinek is köszönetet nyilvánítasz. Ők hogyan járultak hozzá az alkotói folyamathoz?

Előadóként nincs jelentősége, hogy egy vagy száz ember ül a nézőtéren, de ha üres a nézőtér, akkor az energia elvész. A legnehezebb, amikor egyedül vagy egy teremben és ugyan érzed, mit akarsz, de nincs ellenpont, nem jutsz el a transzcendens állapotba. Azokat az alkotókat kértem fel, hogy segítsenek nekem, akik a legközelebb állnak hozzám. A névsorból látható, hogy nem találomra választottam, hosszú évek közös munkája alatt alakult ki bensőséges szakmai kapcsolatom például Horváth Csabával. Az ő mozgásinvenciói fellelhetők az előadásban is, melyek folyamatosan előtörtek belőlem az alkotás során. Felkerestem Csabát, hogy mitévő legyek, és ő nekem ajándékozta a mozdulatait. Egyesével kértem fel a többi alkotót is, hogy jöjjenek el és nézzenek meg, utána tanácsokkal láttak el. Pontosan hétszer táncoltam el a teljes előadást egy-egy személynek a bemutató előtt.

fotók: Dömölky Dániel

Hogy érzed, sikerült táncba foglalnod azt, amit eredetileg megálmodtál?

Igen, talán még többet is. Magamat is sikerült meglepnem. Az előadás után sokan kérdezték, miért nem én koreografálom a darabokat a színházban. Nekem nem ez a dolgom, nem ezt éreztem feladatomnak. Ez azonban óriási kihívás volt, megmutatni mit tartok korszerűnek, kortársnak, hogyan képzelek el egy előadás- szerkezetet. Ez vonatkozik az előadói jelenlétről való elképzeléseimre is, melyről rengeteget beszélgetek a táncosaimmal, de a darab megszületését megelőzően csak a beszélgetés maradt, hiszen sosem láthatták ténylegesen. A darabban nem a világról vagy a környezetről mondok véleményt, hanem a saját belső utamról, színpadi „lényként” való létezésemről, alkotóként és előadóként egyaránt. 

Hogyan tovább? Mik a terveid?

Hét év telt el, amióta Horváth Csaba távozott én pedig az igazgatás mellett a művészeti vezetést is felvállalva, újraépítettem a Közép-Európa Táncszínházat. Azt gondolom, hogy a megújulást, amit akkor elterveztem sikerült megvalósítanom. Mindenképpen van és lesz változás, körülöttünk és bennünk is. A saját kis otthonuk is átalakult Bethlen Téri Színházzá, kitárva kapuit más előadók és programok számára. A negyven éves szakmai jubileum, és a hét éves ciklus vége, jó alkalom arra, hogy újabb szakmai döntéseket hozzak, és én az „új” Puszta előadással azt is szeretném jelezni, hogy valaki másnak a kezébe kell adnom a művészeti vezetést, aki meghozza a szükséges változást, és új célokat tűz a csapat elé. 

Szerző: Miroljuba Petrova / Színház.hu

fotók: Dömölky Dániel