Szerelemidő az Átriumban - Villáminterjú Cserna Antallal

Két estére is beköltözik A 2. váratlan szerelem az Átrium Film-Színházba. 

A június 19-én és 20-án műsorra tűzött Marivaux darab rendezője Kováts Kriszta, főszereplői Nagy-Kálózy Eszter és Lengyel Ferenc. A FUGA Építészeti Központban tavaly szeptemberben bemutatott kesernyés szerelmi komédia örök vesztes könyvtárosát Cserna Antal személyesíti meg. Vele beszélgetett Hegedűs Claudia.

A Marivaux-mű fordítója, Fábri Péter azt írta a darab kapcsán, hogy amikor először találkozott a szöveggel, úgy érezte, hogy szinte” lelépnek a papírról” azok az emberek, akiknek a történetét olvasta. A komédia alapján, te milyennek láttad ezeket az alakokat?

Engem is elsőre megfogott a darab, merthogy rettentően szellemes és sokrétű. Az élvezetes szöveg Péter érdeme, aki nagyon mai, ugyanakkor nem „kortárskodó” fordítást adott a kezünkbe. Eleve olyan a mű szerkezete, hogy a szereplők folyamatosan egymás lelki bugyraiba kukucskálnak. Miközben nyitják-csukják ezeket egymásban az ajtókat, megijednek attól, hogy esetleg kiadták magukat, vagy éppen rátámadtak a másikra. Azt kell mondanom, remek pszichológiai érzékkel írta meg a szerző ezt a komédiát, hiszen arról mesél a darab - amiről nagyon sokszor a mindennapi kommunikációnk is árulkodik -, hogy mi az, amit ki merünk mondani, és mi az, amit csak gondolunk, valójában mi igaz, és mi az, amit csak igaznak hiszünk, vagy próbálunk elhitetetni a másikkal. Úgy érzem, ez a Marivaux-mű bölcs humorral és igaz módon szól azokról a kis társasjátékokról, amelyeket folyton játsszunk egymással.

Lehet azt mondani, hogy ez egy „könnyed” szerelmi komédia, és közben első osztályú lélektani dráma?

Abszolút! Pontosan emiatt gondolom azt, hogy ez egy nagyon értékes mű. Tulajdonképpen a darab végigjárja egy szerelmi kapcsolat összes lelki stációját. A főszereplők viszonylag gyorsan elkezdik tesztelni egymást, vagyis eljátszanak egymással egy csomó olyan adok-kapok játékot, amit jóllehet egy szerelmespár csak sok év után tenne meg. Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden viszony a cserebere játékon alapul, de sokszor azon múlnak a dolgok, hogy miként működik az úgynevezett "érzelmi-üzletelése" egy kapcsolatnak. Kicsit kesernyés, ironikus a hangvétele ennek a komédiának. Finoman és rafináltan járja körül a kérdést, hogy vajon az érzelmeknek vagy az eszünknek engedelmeskedjünk inkább? Persze nem lehet két okos mondatban megfogalmazni a darab lényegét, mert annyira szerteágazó és olyan sok mindenről szól. Mindenesetre jól látszik belőle, hogy Pierre de Marivaux egy ilyen – finoman fogalmazva – kipróbált gazember volt, tehát jól ismerte azokat a helyzeteket, amelyeket beágyazott a darabba. Éppen ettől érvényes ez a mű ma is, hiszen ugyanezekre a játszmákra apellálnak a szappanoperák is, csak hát Marivaux története viszont sokkal mélyebb rétegeket érint.


Az általad megformált könyvtáros-értelmiségi karakterről azt írta egy kritikus, hogy amolyan 18. századi Woody Allen-figura. Egyetértesz?

Ahogy Fábri Péter is fogalmazott: ezek hús-vér figurák. Első pillanattól éreztem egyfajta érzelmi közösséget, hasonlóságot ezzel az alakkal. Elsősorban nem a tragikumával, hanem azzal ahogy megéli a helyzeteket, ahogy viszonyul a dolgokhoz. Hortensius ugye egy filosz figura, akinek az alakján keresztül a mai értelmiség nehéz helyzetét is próbáljuk felmutatni. Ez az ember a régi világok etikai normáját próbálja megtanítani ennek a férjét gyászoló, magányos úrhölgynek. Egy ideig úgy tűnik, hogy jó táptalajra lelnek az ő útmutatásai, és végre biztonságban érezheti magát anyagilag is. Ám egyszercsak az érzelmek kiverik az észt! Azt tudom mondani, hogy Marivaux nagyon szerethetően írta meg ezt a figurát. A korábbi előadásokon úgy vettem észre, hogy a nézők is együtt éreznek a tragédiájával, amikor muszáj távoznia a márkinőtől, és gyakorlatilag hajléktalanná válik, ami sajnos a hétköznapokból is igencsak ismerős helyzet.

Ebben az előadásban minden egyes figurának saját zenehangja is van. Amikor egy szereplő éppen nem beszél, akkor zenél, tehát mindannyian végig benn vagytok a színpadon. Ez remek érzés lehet...

Valóban az, ahogyan a darab során a lelkünk különböző hangjai – a zenén keresztül is – megszólalnak. Nagyon-nagyon jó volt az elképzelés, amit Kováts Kriszta kitalált, hogy mi színészek, valódi zenekarként is jelenjünk meg, az ilyesmi ritkaságszámba megy. Ezáltal a történetmesélésben is segítjük egymást. Ez a zenés sóhajtozás ugyanis az a maszk, ami mögé bújnak nemcsak a főszereplők, hanem tulajdonképpen mindannyian, akik részt veszünk a darabban. Az éppen szereplő-beszélő alakoknak mi többiek, zenészként hol ellenpontjai vagyunk, hol aláhúzzuk azokat a tartalmakat, amelyeket ők megjelenítenek. Nagyon jól érzem magam előadás közben, mert egyszerűek a zenék, de nagyon kifejezőek. Ettől jó ezt a komédiát játszani, mert az ember folyamatosan végigéli a többiek lelki rezdüléseit is, azáltal a figyelmünkkel is tudjuk támogatni azt, akinek éppen jelenete van. Egyszóval minden értelemben izgalmas ez a játék!