A nemzet színpadra állításai – Imre Zoltán könyvvel jelentkezik

Imre Zoltán új könyvét, melynek címe A nemzet színpadra állításai, a 13. Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében mutatják be.

A könyvről:

Imre Zoltán új könyvének a középpontjában a múlt és a jelen nemzetiszínház-elképzeléseinek az értelmezése áll. Azoknak a pillanatoknak az elemzése, amelyekben a nemzetiszínház-elképzelés megváltozott, vagy a megváltoztatására történt kísérlet. Így olvashatunk a Nemzeti Színház 1837-es megnyitásáról, a Tragédia 1883-as bemutatójáról, a Bánk bán körüli 1928-as botrányról, az 1955-ös Tragédia-vitáról, valamint olyan kortárs eseményekről is, mint az 1981-es Halleluja, a 2002-es épületmegnyitó, vagy éppenséggel a 2011-es Egyszer élünk…

Bár az utolsó magyar nyelvű összefoglalás, a Kerényi Ference által szerkesztett A Nemzeti Színház 150 éve,1987-ben jelent meg, a jelen könyv sem a Nemzeti Színház teljes és részletes történetét mondja el a kezdetektől napjainkig. Azt sem állítható, hogy az egyes fejezetekben éppen elemzett színházi korszak/alkotó teljes repertoárjának a bemutatását szándékozott volna elvégezni. Pontosan azért nem, mert a kötet nem a Nemzeti Színház eseménytörténetét dogozza fel, hanem a nemzetiszínház-elképzelést érintő valós és/vagy virtuális megnyilatkozásoknak a történetét.

Az egyes fejezetek így egyrészt azt vizsgálják, hogyan reprezentálódhat egy virtuális közösség, azaz egy nemzet egy valódi színházban, különböző történeti kontextusokban a 19. század első felétől napjainkig. Másrészt pedig azt, hogy egy virtuális közösség, azaz egy nemzet hogyan reprezentálódhat egy olyan virtuális színházban, amelynek léte gyakran szinte teljesen független az adott korszak valódi Nemzeti Színházától. Milyen aggályokat, lehetőségeket és elképzeléseket állítottak valós és/vagy virtuális színpadra, és milyen fantáziákat tápláltak valós és/vagy virtuális performanszok formájában. Következésképp a Nemzeti Színház létrehozásáról, különböző épületeinek elhelyezéséről, fontosabb és kevésbé fontosnak tűnő előadásainak megítéléséről szóló viták vizsgálata azt mutathatja meg, hogy egy nemzet színházban való reprezentálásának elképzelése a magyar köztudatban hogyan manifesztálódott az előadásokban, a színház épületében és más valós és virtuális módokon keresztül, illetve milyen összefüggésben állt a mindenkori hatalommal, a különböző társadalmi csoportok elképzeléseivel, a nemzeti identitással és a (kulturális) legitimációval.

A szerzőről:

Imre Zoltán az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének oktatója és a Természetes Vészek Kollektíva (www.artdisasters.com) dramaturgja. Fontosabb munkái: Szigorúan bizalmas – Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez (társszerkesztő, 2010); A színház színpadra állításai – elméletek, történetek, alternatívák (2009); Alternatív színháztörténetek – Alternatívok és alternatívák (szerkesztő, szerző, 2008); Színház és szociológia határán (társszerkesztő, szerző, 2005); Átvilágítás: A magyar színház európai kontextusban (szerkesztő, szerző, 2004); Színház és teatralitás - Néhány kortárs lehetőség (2003); valamint számos magyar és angol nyelvű elméleti és történeti tanulmány a magyar és az európai színházról.

Interjúrészlet a szerzővel:

Úrfi Péter: Már a nemzetiszínház-gondolat megjelenésénél ott volt a politika. Ez a hagyomány később is folytatódott, manapság meg virágzását éli. Miért ennyire fontos ez a művészeti intézmény?

IZ: Először is: mert szimbolikus emlékműnek tekintik, amely egy egész nemzetet reprezentálhat. Ráadásul nagyon sokáig a színház az egyetlen olyan közösségi tér, ahol tömeg rendszeresen összegyűlhet. Így nemcsak a színpadon, hanem a nézőtéren is megmutathatja a nemzetet: a megjelenő testek metonimikusan jelölik a nemzet testét. Sőt, virtuális léte is van, amely gyakran független attól, hogy mi zajlik az épületben: minden magyar polgárnak van víziója a nemzet színházáról. Színházhoz és sporthoz nálunk mindenki ért...

ÚP: A mai elvárások konszenzusos eleme, hogy a Nemzeti elitszínház legyen. Korábban is így volt?

IZ: Már az Árpád ébredésében is megfogalmazódott egyfajta elvárásrendszer: legyen olyan színház, amely klasszikus és félklasszikus magyar és külföldi darabokat vegyesen játszik, magas színvonalon, és amely mindeközben megjeleníti a nemzet egységét, s múltját-jelenét-jövőjét. Más kérdés, hogy jó ideig minden műfaj megjelent itt. A játszott darabok jó része francia vígjáték, még a Paulay-korszakban, az 1880-as években is. Csak a 19. század végén válik populáris színházból kifejezetten elit-intézménnyé. Ennek része az is, hogy Budapest metropolisszá válásával a közönség rétegződik, s a különböző színházi műfajok külön játszóhelyet kapnak. 1875-ben a népszínművek és azok közönsége átkerült a Népszínházba, 1884-től az opera és a balett az Operaházba tette át székhelyét, majd a századfordulón megnyílt a Vígszínház, a Király és a Magyar Színház, s így kikerültek a könnyű műfajok, a bohózatok és az operettek.

ÚP: Honnantól datálható a ma is alkalmazott retorika, amely a szakmai kísérletezést nemzetellenesnek, de legalábbis a nemzet színházába nem illőnek állítja be?

IZ: Ez már a Horthy-korszak vívmánya. Az 1883-ban Az ember tragédiáját színpadra állító Paulay Edét még azért dicsérik, mert a korszak kísérletező műhelye, a meiningeni színház szcenírozási elveit alkalmazza a Nemzetiben. Az 1920-as években azonban rengeteg a változás a világban, a magyarság emlékezethelyei közül sok elveszik, vagy idegen fennhatóság alá kerül, és így megnő a Nemzeti mint emlékhely jelentősége. És egy ilyen helyen minden változ(tat)ás bizonytalansággal jár. 1928-ban a Thália Társaság kísérleti műhelyéből érkezett igazgató, Hevesi Sándor bejelenti, hogy a két év múlva esedékes Katona-centenáriumra meg akarja rendezni a Bánk bánt, és ehhez átírná, meghúzná a darabot. Óriási botrány. A vármegyék feliratokban tiltakoznak, minden kulturális notabilitás megszólal, a parlament egyik képviselője pedig interpellál: Katona forogni fog a sírjában, ha ez megvalósul. Nem tudják elfogadni, mert azt gondolják, hogy amit addig a színpadon láttak, az a teljes mű. Félnek, hogy megváltozik a jelent a múlttal összekötő (előadás)hagyomány. De az 1980-as években a Székely Gábor–Zsámbéki Gábor vezetésnél is azt kifogásolják, hogy a Nemzetiből avantgárd színházat csinálnak. Le is váltják őket! A szégyenletes szélsőjobb ideológiák pedig már a 20-as években aktivizálódtak, sajnos a maihoz hasonlóan. (…) A mai (szélső)jobboldal Nemzeti elleni antiszemita, avantgárd-ellenes támadásainak számos előzménye van, újdonságnak csak a homofób szólam tekinthető.

A teljes interjú a Magyar Narancsban olvasható.


A könyv dedikálására 2013. június 8-án kerül sor 11:00-kor az Ünnepi Könyvhét keretében (Ráció Kiadó standja – Vörösmarty tér).

A könyvbemutatót a POSZT-on tartják június 10-én 12:30-kor a Művészetek és Irodalom Házában (Pécs, Széchenyi tér 7-8.).

Meghívott vendégek: Csáki Judit (kritikus), P. Müller Péter (dráma- és színháztörténész) és a szerző… (POSZT programzárás után szervezett esemény)