'Visszakaptam a szabadságom' - Interjú Méhes Lászlóval

2011-ben önként távozott a József Attila Színház igazgatói posztjáról. Ma már a Komáromi Jókai Színház főrendezője. Azt mondja, hosszú út vezetett ahhoz, hogy visszanyerje az elvesztett belső szabadságot. 

Az előzményekről:

A fővárosi képviselők ellenszavazat nélkül fogadták el Méhes László pályázatát, aki 2010 júliusában átvette Léner Pétertől a József Attila Színház igazgatását. Júniusban a színház gazdasági igazgatónője arról tájékoztatta, hogy ha az üzleti tervüket teljesítik, 60 millió forintos nyereséggel zár a színház 2010-ben. Július elején a színház könyvvizsgálója azonban közölte Méhessel, hogy a színháznak valójában bruttó 270 millió forintos tartozása van, és annyi pénz sincs a kasszában, hogy ki tudják fizetni az augusztusi béreket. 

Méhes Lászlónak sikerült 2011 februárjára a 270 milliós adósság közel 70 százalékát ledolgoznia. A főváros azonban a múltbéli gazdasági anomáliákra hivatkozva bejelentette, hogy az épületet a továbbiakban nem színházi célra kívánják hasznosítani. Méhes László felajánlotta lemondását, és kérte őrizzék meg társulatos formában a színházat. Távozása után Koltay Gábort nevezték ki ideiglenesen a színház vezetőjének, de a főváros később úgy döntött menesztik posztjáról Koltayt, akiben “megrendült a bizalom”. Pályázatot írtak ki, melyen Nemcsák Károly nyert, aki azóta is igazgatja a színházat. Egy évvel később Méhes Lászlót főrendezőnek nevezték ki a Komáromi Jókai Színházba. A színház Martin Huba III. Richárd rendezésével képviselteti magát a 13. POSZT-on, ahova Méhes László pécsi Picasso kalandjai rendezését is beválogatták. 

Nem sokkal azután, hogy leköszöntél a József Attila Színház éléről azt mondtad nekem, még nem tudod levonni az elmúlt időszak következtetéseit. 

Méhes László: Azóta eltávolodtam a József Attila Színházi kálváriámtól. Ez segített abban, hogy lényeglátóbban tudjam elemezni, miért fordulhat elő, hogy az ember a legjobb indulattal nekifut egy feladatnak, azt hiszi, minden gondolata érvényes és tiszta, mégis olyan körülményekkel találkozik, amelyek óhatatlanul tönkrezúzzák a törekvéseit. Levontam a konklúziókat, például azt, hogy igazgatást soha többé nem fogok vállalni. Nagy tanulsága a történteknek, hogy erős páncélt kell növeszteni. De valószínűleg alkati kérdés is, hogy ez sikerül-e valakinek. A többi gondolatom pedig már nem tartozik a nyilvánosság elé. Lezártam ezt az ügyet.

Emlékszem, jó fogyókúrának bizonyult a váltás.... 

Méhes László: Igen, tíz kilót fogytam. Állítom, hogy a József Attila Színház közösségében én voltam a legszabadabb ember. Aztán igazgató, utána megrémült, majd meghurcolt igazgató lettem. Ezt anélkül mondom, hogy sajnálnám magam.Egy túlterhelt helyzetet, óriási felelősséget vállaltam. Azt is nehezen viseltem, hogy olyan emberekkel kellett érintkeznem, akiknek nincs rálátásuk arra a munkára amit végzünk, ugyanakkor rendelkeznek felette, mert tőlük függ, hogy másnap felgördül-e még a függöny. Mint vezető nekem mosolyognom kellett rájuk, beszélgetnem kellett velük, kompromisszumkésznek kellett mutatkoznom előttük, miközben pontosan tudtam, hogy egy hatalmi játszmában veszek részt, és ez arra kényszerít, hogy érdekemberként viselkedjek. Elviselhetetlen volt. Valakinek megy ez a fajta ügyintézés, ami az igazgatói munka természetes velejárója, nekem nem, mert viszolyogtatónak tartom, hogy az igazi kommunikációnak az esélyét sem adja meg. 

Picasso kalandjai

Mi következett a József Attila Színház után?

Méhes László: Belevetettem magam a munkába. Azonnal kaptam munkaajánlatokat, majd Tóth Tibor igazgató úr felkért, hogy legyek a Komáromi Jókai Színház főrendezője, amit ezer örömmel fogadtam. Számomra szórakoztató darabokat rendezek, és néha-néha meg tudom engedni, hogy egy komolyabb hangvételű anyagot is elővegyek, idén például egy Gogolt, a jövő évadban Kaposváron egy Osztrovszkijt. Nagyon félve mondom, mert a Jóisten ilyenkor meg szokta próbálni az embert -  kerek a világ. Látástól vakulásig dolgozhatok, és ennek nagyon örülök, mert olyan kort élünk, hogy ha valakinek jut dolog, fel kell néznie az égre, és azt kell mondania: köszönöm Uram! 

Az, hogy főként a könnyedebb műfajban mozogsz mennyiben múlik a te választásodon?

Méhes László: Elsősorban nem rajtam múlik. Amikor felkérnek egy rendezésre, többnyire vidám, zenés játékra hívnak. Talán mert én hallom a zenét, kihívást látok az úgynevezett „könnyűben”. Én tényleg megpróbálom az összes erőmet és tudásomat mozgósítani annak érdekében, hogy egy vígjáték, egy musical, egy operett vállalható szakmai színvonalon megszülessen, és ne öncélú vicceskedés, dalolászás, magamutogatás legyen belőle. Néha ésszerűtlenül sok energiát fektetek be, mert azt gondolom, érdemes halálosan komolyan venni a dolgot. Érződik, ha megspóroljuk a munkát. 

Azt nyilatkoztad, hogy például egy Shakespeare-hez nem mernél nyúlni. „Kegyetlenül magas a mércém” – tetted hozzá...

Méhes László: Nem venném a bátorságot, hogy olyan klasszikusokat rendezzek, mint Shakespeare vagy Dosztojevszkij. Belehalnék a szégyenbe, ha nem tudnék maximálisan megfelelni azoknak az elvárásoknak, amelyeket az ő műveik támasztanak. Ha elolvasom a Macbeth-et, szinte agyonnyom a súlya, olyan sok gondolat sűrűsödik benne. Nem szeretném bármilyen szempontból meggyalázni. Márpedig ezt tenném, ha mondjuk csak a krimi része érdekelne, ha felolvasószínházat csinálnék belőle, ha belekontárkodnék és félreérteném, vagy ha nem tudnám érzékletesen megragadni egy-egy részletét. 

Tanítványod, Krisztik Csaba nemrég tőled idézte egy interjúban: „A túl sok kétség visszahúzza az embert, a túl sok önbizalom pedig felületessé teszi”...

Méhes László: Ezt a mai napig így gondolom, de belőlem nem a kétség szól, amikor meghatározom, hogy meddig terjed a képességem, a tudásom, hanem a pontos önismeret. Nem vagyok bizonytalan magamban, éppen azért, mert be tudom lőni, mihez képest, hol a helyem, fel tudom mérni a határaimat. Shakespeare-t olyan zseninek tartom, akihez képest én konkrétan egy senki vagyok. Nem azt mondom, hogy mindenki, aki Shakespeare-t rendez, az valaki számomra. 

Idén egy örökbecsű filmből rendeztél darabot és a Picasso kalandjait be is válogatták a POSZT versenyprogramjába... 

Méhes László: A Picasso kultfilm. Marton Lászlótól kaptam az ötletet, hogy rendezzem meg, ő győzködött, hogy menni fog, pedig nagyon ellenkeztem. Hiába néztem újra a filmet, fogalmam nem volt, mire juthatnék vele. Kellett idő, amíg elkezdtek beúszni képek, megoldási lehetőségek. A gondolkodásban csatlakozott hozzám Horgas Ádám, aki a koreográfiát tervezte, tehát tudtunk dumálni, és egy rendkívül élvezetes pár hónap alatt kialakult egy... Hát egy halvány lila gőz. Rettenetesen izgultam, amikor el kellett kezdeni a munkát. Ráadásul nem tartottunk olvasópróbát, hiszen a szövegkönyv nagyrésze halandzsára épült, nem láttam értelmét. Félelmetes volt úgy ugrani a dologba, hogy csak egymásra hagyatkozhatunk, de mivel hamar elkezdtünk játszani, a bizalom is könnyen megteremtődött. A játék valahogy így működik, összehoz... De őszintén szólva nem tudom, hogy ha színészként találkoznék két ilyen emberrel, mint én, a kopasz, meg a Horgas, a szigorú, és ezek elkezdenék nekem magyarázni, hogy itt azt mondják, hogy „idiota creatura”, ott meg azt, hogy „näin laita kalakukkoa”, Sirkka, a dizőz dala pedig egy süteményrecept, hittem-e volna abban, hogy nem bolondultak meg... A pécsiek hittek. A Picasso kalandjai hallatlanul mulatságos és abszurd, ugyanakkor minden egyes momentuma összetett, ezért irtó nehéz úgy mozogni benne, hogy a színész ne váljon ripaccsá. De őket a különböző rétegek kibontása is izgatta. Amikor Picasso 70 éves lett, és a fizikai állapota szükségszerűen elkezdett romlani, orvosról orvosra járt. Azt mondták neki: „na de művész úr, ez a kor”! Ő mégis betegségként kezelte, hogy öregszik. Az orvos-jelenetben, amikor vizsgálják Pablo-t kiderül, hogy egy dilettánshoz van szerencséje. Ezt a végletekig eltúlzott szituációt, amiben az az üzenet is benne van, hogy a halálhoz képest az orvostudomány egy hókuszpókusz, árnyalatok különböztetik meg a színpadon a hülyéskedéstől. A színészek mégis ösztönösen elindultak a jó nyomon, keresték hol az a pengeél, amin érdemes táncolni. Fantasztikus volt a próbafolyamat, mert azt éreztem, hogy az improvizációs feladatok inspirálják őket, vállalják, hogy a saját humorukkal töltik meg a jeleneteket. Amikor Köles Feri vagy Széll Horváth Lajos meglódultak és elkezdtek önfeledten játszani, hátradőltem, és azt mondtam: ez az! Játszottunk másfél hónapig! Nekem mindent megért ez a játék.

Hajduk Károly lett a főszereplőd, Picasso...

Méhes László: Ő a szívem egyik csücske, ugyanis időközben több csücske lett. Rágtam érte Rázga Miklós (a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója, a szerk.) fülét, mert tudtam, hogy mással nem vághatok bele. Karesz egészen különleges személyiség, süt róla az alázat, a tehetség. Nem mutatja azt, ami mélyen benne rejlik, csak „létezi”. A társulat azonnal befogadta, az első pillanattól kezdve együtt tudott velük lélegezni, pedig az ilyesmi csak később szokott megtörténni olyan kollegák között, akik nem ismerik egymást. Egy lazának szánt lejárópróba után, amikor azt láttam, hogy mindenki úgy nyomja, ahogy a csövön kifér, Karesz pedig az összes idegszálával jelen van, mondtam neki: „Büszke vagyok rá, hogy taníthattalak”. Azzal áltatom magam, hogy abban amit láttam, egy kicsit én is benne vagyok...

Tizenöt évig tanítottál a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zenés mesterséget. Miért hagytad abba?

Méhes László: A József Attila Színházi viharok idején döntöttem erről. Emlékszem, hogy fegyelmezett próbáltam maradni, lelkiismeretesen mentem be tanítani, és azt hittem, hogy ugyanazzal az energiával képviselem a metódust, amit kitaláltam, mint addig. De észrevettem, amit korábban soha, hogy az osztály, akit tanítok, hátradől a széken. Egyszer az is előfordult, hogy valaki félig lefeküdt egy laticelre... Próbáltam a jelenséget megmagyarázni magamnak, mondván ez egy új generáció, kikérem magamnak. Aztán rájöttem, nem erről van szó, hanem arról, hogy korábban úgy tanítottam, hogy a diákok előredőltek, mert érdekeltem őket és koncentráltak. Elfáradtam. Egy ilyen felismerés után abba kell hagyni, mert semmi nem tudja pótolni az én vagy a hallgatóim lelkesedését, odaadását. Egyébként Kocsis Gergő, akivel az utolsó nyolc évet együtt tanítottam megtanulta a metódust, és talán viszi is tovább.

Tar Renáta a komáromi színház III Richárd című darabjában

Mi az a metódus, amit kidolgoztál? 

Méhes László: Amint szavakba öntöm banálissá válik, de röviden megpróbálom összefoglalni a lényegét. Meggyőződésem, hogy a játék a színész különböző, hiteles lelkiállapotainak sorozatán alapul, és hogy a színpadon az összes elem közül a legmeghatározóbb az akusztikus környezet. Ezért az a színész, aki vét az akusztikus környezet törvényei ellen, civillé válik. Tehát annak a bizonyos lelkiállapot-sorozatnak a modulációs pontjait az akusztikus környezet modulációs pontjaihoz kell igazítani. Ez egyszerűnek tűnhet, de valójában hihetetlenül nehéz. Mondok egy példát: ahhoz, hogy a sanzon, amit énekelsz hiteles legyen és valódi hatást gyakoroljon, egy meghatározott soránál kell sírnod. Ezt csak úgy tudod elérni, ha legbelül rendkívül flexibilissé válsz és kifejleszted a képességet, hogy előmozdítsd a megfelelő fizikai, illetve lelki reakciót akkor, amikor akarod. Kezdetben számolnod kell: egyre nevetek – szeretlek, négyre sírok – de te elhagytál. Mélyről kell megszületnie annak a belső tartalomnak, aminek a megnyilvánulása a nevetés, vagy a sírás. Azt gyakoroltuk a gyerekekkel, hogy lehet az érzelmi mechanizmusokat ritmusra beindítani és összekötni a szöveggel, a dallal, a gesztusokkal.  Egyszer Székely Gábor kérte, hogy fejtsem ki részletesen az őrületemet, akkor fél óráig tudtam mondani. Utána azt javasolta, hogy jegyezzem fel a tapasztalataimat. Megpróbáltam, de abban a pillanatban, hogy leírtam nevetségessé vált a dolog, pedig a metódus életem főműve.

A diákjaid szerettek, azóta is mesélnek rólad. Hihetetlennek tűnik, hogy végleg abbahagyd a tanítást....

Méhes László: Amilyen biztos az, hogy igazgatni soha nem fogok, olyan biztos, hogy fogok még tanítani. 

Azt mondod, óriási felelősséget vállaltál a József Attila Színházban, de Komáromban mégis igent mondtál a főrendezőségre...

Méhes László: Az igazgatás, a főrendezőség, illetve a tanítás másfajta felelősségvállalás. Az egyik fojtogató helyzetbe kényszerít, a másik kreatív állapotba hoz, a harmadik engem is fejleszt. 

Mokos Attila, mint III. Richárd

Legutóbbi interjúdban arról is kérdeztek, miben csalódtál megbízatásod első évében Komáromban, és azt felelted, érzékeled, hogy a színház körül – a színházi szatelitemberek körében – kialakult az ellendrukkerek nem túl nagy csapata…

Méhes László: Míg Magyarországon ötévente választanak igazgatót, akinek jobb esetben adatik négy nyugodt év, amit alkotásra szánhat, Szlovákiában határozatlan idejű kinevezések vannak. Ezért folyamatos támadások érik a vezetőket. Mivel én rengeteg helyen dolgozom, van viszonyítási alapom, és bizton állíthatom, hogy a komáromi rendkívül előkelő helyet foglal el a magyar színházak között munkamorál, illetve képességek tekintetében, társulata pedig felnőtten gondolkodik a színházról. Vannak, akik ezt a tényt nem képesek elfogadni, ezért nemtelen támadásokat indítanak, hogy leminősítsék a színházat. Feszegetik például a származásomat, pedzegetik, hogy én egy jöttment vagyok. Listáznák a „Magyarországiakat”. Nekem soha nem jutott eszembe, hogy ha Komáromba megyek, akkor én a felvidéki magyarokhoz jövök, mert egységként kezelem a nemzetem, magyar kultúrában, magyar területben gondolkodom. Szóval máshol is tele van ellentmondással a világ, nem csak Budapesten... A megosztottság Komáromban is egy élő fogalom.

Foglalkoztat ez a fogalom?

Méhes László: Igen, mert nap mint nap használjuk. Magunkba kell néznünk, mert mi is felelősek vagyunk azért, hogy ez így alakult. Nem tudom pontosan, mit csináltunk rosszul, miben tévedtünk, hogy egy közösségteremtő helyből harcteret varázsoltunk. Nem tudom, mi a szerepünk a magyar színház zuhanórepülésében, de azt hiszem, hogy a továbblépéshez az szükségeltetik, hogy a legkisebb felismeréseinket is megosszuk egymással. Jó volna ennek megtalálni az adekvát formáját. Írjunk egy dolgozatot? Generáljunk szakmai vitát? Nem tudom, talán elég ha beszélgetünk, ma már az is nehézséget okoz. Mindenki azt szeretné, hogy állj az egyik vagy a másik oldalra. Bármit mondasz, azt kell latolgatni, hova akarnak téged beskatulyázni, hiába tudod, hogy a világ nem kétoldalú, hogy sokféle koordinátarendszer létezik. Én nem akarok bekerülni a fiókba...

A POSZT versenyprogramjába nem csak a Picasso kalandjait, hanem a komáromi III. Richárd-ot is beválogatták. Mit szóltál hozzá?

Méhes László: Nagyon boldoggá tett, pedig a POSZT-on való szereplés soha nem volt számomra igazán fontos. Most sem annak örülök, hogy az állunk három centivel feljebb kerülhet, hanem büszkévé tesz két ember döntése, hogy kétszáz előadás közül pont a miénk, meg az enyém fért be az ő legjobb tizenkettőjükbe. A III. Richárd nagyszerű, mert meglepően szellemes, meghökkentő. Martin Huba, aki egy szlovák színészkirály és rendező olyan szimbólumrendszerrel meséli el a történetet, hogy önmagában annak a megfejtése, olvasása örömet okoz, szellemi kalandra hív. Mokos Attila pedig egészen kivételes III. Richárd. Egyetértek Solténszky Tiborral, aki azt mondta róla, hogy cinkosává emeli a nézőt. Elképesztő, de Attilából hiányzik minden formalizmus. Szinte a szó verbális értelmében sem beszél. Hiányoznak az alakításából a jól megformált mondatok, egy töprengő embert látok, akinek szinte csak a lelke modulál. Azt követeli a nézőtől, hogy jól figyeljen, ugyanakkor minden teatralitást nélkülöz. 

Tudnál az egész komáromi színházról ilyen lelkesedéssel mesélni?

Méhes László: Válasz helyett inkább egy példát mondanék. Bárki, aki Komáromba jön, ideértve Verebes Istvánt, Valló Pétert, Bagó Bertalant, Martin Hubát, kivétel nélkül azt mondja, hogy nagyon nagyon ritka két hónapot töltött el nálunk, mert otthonra talált. Én is így vagyok ezzel... Visszakaptam a szabadságom.

Tóth Berta / Színház.hu

A Picasso kalandjai június 11-én és 12-én látható  a POSZT-on, a III. Richárd pedig  11-én 18:30-kor kerül bemutatásra.